A Formula-1-ben már jó ideje megszokhattuk, hogy egy csapatban alapesetben két pilóta versenyez, ez legfeljebb sérülések vagy szezonközi versenyzőcserék miatt változhat. De nem volt ez mindig így, a hőskorban annyi autót indíthatott egy csapat, amennyit bírt, gondoljunk csak a Mercedes négyes (!) győzelmére az 1955-ös Brit Nagydíjon. De mivel az F1 sohasem volt olcsó mulatság, a három-öt autós felállások a gyári csapatok kiváltságai maradtak. Most azokat az eseteket elevenítem fel, amikor egy konstruktőr autóit egy szezonon belül három versenyző is győzelemre vezette.

A világbajnokság történetében (a bajnokságon kívüli futamokat nem vizsgálom) mindössze hat olyan szezon volt, amikor adott konstruktőr (nem csapat!) autóit egy évben hárman is az első helyre kormányozták.

1951: Alfa Romeo

A világbajnokság első két évét az Alfa Romeo és a három F: Farina, Fangio és Fagioli uralták, 1950-ben Farina, egy évvel később Fangio lett világbajnok. Fagioli az első évben megszerezte a bronzérmet, de '51-ben már nem kapott állandó ülést, csak a Francia Nagydíjon jutott lehetőséghez. A reimsi futamon Fangio autója korán lerobbant, így amikor Fagioli a boxba hajtott tankolni, kiparancsolták Alfájából, amit Fangio kapott meg és meg is nyerte vele a versenyt. Fagioli a másik autóval bejött 11-nek, de mivel a győztes autót ő is vezette, Fangio mellett őt is győztesként hirdették ki, a győzelemért járó 8 pontot elfelezték köztük. Így Luigi Fagioli úgy szerepel a statisztikákban, mint aki megnyerte utolsó világbajnoki futamát, ezáltal 1951-ben hárman is nyertek Alfa Romeoval, ugyan nem a klasszikus értelemben vett módon.

Alfa Romeo 158-asok az 1950-es Brit Nagydíj előtt

1953: Ferrari

Az Alfa két bajnoki cím után kivonult a sportból, helyét a Ferrari vette át, amely hasonló fölénnyel uralta a következő két évet. 1953-ban nem kevesebb, mint négy állandó pilótája volt Enzo Ferrarinak és mivel rajtuk kívül egyedül Fangio Maseratija volt amivel komolyan számolni kellett, jó eséllyel pályáztak egy-egy futamgyőzelemre. Ascari ötször is nyert, ezzel megszerezte második bajnoki címét, csapattársai közül Hawthorn Reimsben, a korábbi bajnok Farina pedig a Nürburgringen tudott győzni. Egyedül Luigi Villoresi nem állhatott fel a dobogó legfelső fokára, neki később sem sikerült a bravúr, első hely nélkül vonult vissza.

Mike Hawthorn, Ferrari 500

1956: Ferrari

A következő két év a Mercedesé volt, de a német csapat összes győzelmét Fangio szerezte egy kivétellel, a fent már említett '55-ös angliai futamot a hazai Stirling Moss nyerte. A le mans-i katasztrófa után a Mercedes jó időre felhagyott minden sporttevékenységgel, így a háromszoros bajnok Fangio a Ferrarihoz szerződött, ahol épp a Lancia befuccsolt programjából átvett D50-es típust csiszolgatták. A veterán argentin nem döntött rosszul, három győzelemmel ismét bajnok lett, de az év elején ez még nem tűnt biztosnak.

A szezonnyitó Argentin Nagydíjon 22 kört bírt autója, így a korszakban egyáltalán nem szokatlan módon (lásd: Alfa Romeo), valakinek a csapatból át kellett adnia a kocsiját az első számú pilótának. A választás Luigi Mussora esett, a forgatókönyv pedig a már jól ismert módon íródott: Fangio átvette az autót és mindenkit megvert. Musso és Fangio első ferraris versenyükön győztek, Peter Collinsnak a harmadikig kellett várni, majd a negyediken ismét nyert, ezzel a bajnokság komoly esélyesévé lépett elő, de végül nyerő helyzetben, az utolsó futamon lemondott erről Fangio javára, amikor átadta az autóját a Maestronak, aki behozta azt a második helyre és negyedszer is világbajnok lett.

Fangio a Lancia-Ferrari D50-nel Monacóban

1959: Cooper

Ma természetesnek vesszük, hogy aki a Formula-1-ben akar versenyezni, annak saját autót kell építenie. Sokáig ez nem így volt, privát csapatok számára engedélyezett volt az autóvásárlás. Persze ezek az autók többnyire nem vették fel a versenyt a gyári vetélytársakkal, de megfelelő háttérrel és egy jó pilótával veszélyesek lehettek akár a dobogó legfelső fokára is. A leghíresebb és legsikeresebb ilyen csapat Rob Walker alakulata volt, ami nem kevesebb mint kilenc világbajnoki futamot nyert, ebből Stirling Moss egymaga hetet.

1959-ben a középmotoros Cooper T51 elsöpörte az orrmotoros monstrumokat és véglegesen megváltoztatta a sport képét. Jack Brabham két győzelmet aratva megszerezte első bajnoki címét, fiatal csapattársa, Bruce McLaren pedig első győzelmét köszönhette az autónak. Walkernek sikerült rátennie a kezét két T51-esre, az egyikbe pedig beültethette az F1 aktuálisan legjobb versenyzőjét, Stirling Mosst. Az angol két győzelemmel a harmadik helyen zárta az évet, a Cooper pedig a harmadik gyártó lett, amelynek autóit egy éven belül hárman is győzelemre vezették.

Stirling Moss, Cooper T51 Climax

1961: Ferrari

A Ferrari lassan reagált a technikai újításra, csak 1961-re készült el első középmotoros autójával, de okkal nem siettek, 1960-ban már tudni lehetett, hogy a következő szezonban a 2,5 literes motorokat 1,5 literesek váltják, tehát úgyis az alapoktól újra kellett volna tervezni az autójukat. A cápaorrú 156-os nagyszerűen sikerült, a tragikus balesetet szenvedő Wolfgang von Trips és a csapattársa halála után a bajnoki címet elhódító Phil Hill egyaránt két versenyt nyert, a harmadik futamgyőztes viszont nem a csapat harmadik számú pilótája, Richie Ginther volt, hanem az olasz FISA által nevezett autó sofőrje, Giancarlo Baghetti.

Baghetti az év tavaszán azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy élete első két F1-es versenyét megnyerte a V6-os Ferrarival, de ezek bajnokságon kívüli futamok voltak.  A Francia Nagydíjon végre a vb-n is bemutatkozhatott és a gyári autók meghibásodása után csodák csodájára győzött! Ezzel a mai napig ő az egyetlen, aki első futamán nyerni tudott, a legelső vb-futamot megnyerő Farinát leszámítva.

Baghetti két Porsche előtt a Francia Nagydíjon

1968: Lotus

Az utolsó év, amikor egy márkával hárman is nyerni tudtak, 1968 volt. Az elmúlt két évben győztes Brabham istállónak hamar rá kellett jönnie, hogy Colin Chapman Lotusa a trón visszaszerzésére készül. Jim Clark megnyerte a szezonnyitót csapattársát, Graham Hillt megelőzve, a következő nagydíj előtt azonban életét vesztette egy hockenheimi F2-es futamon, így Hill lett az első számú versenyző. Élt is a lehetőséggel, megnyerte a következő két futamot, majd a szezonzárón újabb első hellyel ünnepelte második világbajnoki címét. A Clark helyére szerződtetett Jackie Oliver nem ütötte meg a mércét, Rob Walker viszont ismét jó helyen próbálkozott, amikor a Cooper helyett a Lotustól akart autót venni. Pilótája a kiváló hosszútávú versenyző Jo Siffert volt, aki a Brit Nagydíjon kihasználta a két gyári autó kiesését és a Ferrarikat maga mögött tartva megszerezte élete első győzelmét.

Jo Siffert, Lotus 49B Ford

A hetvenes években leáldozott a saját autót nem építő csapatoknak, így hasonló esethez arra lett volna, illetve lenne szükség, hogy egy csapat három olyan versenyzőt is autóiba tudjon ültetni, akik képesek futamot nyerni. Mivel egy csapat csak két autót indíthat, az egyik versenyző lecserélése kellene ehhez az eredményhez, ha viszont mindkét pilóta képes futamot nyerni, akkor elég kicsi a valószínűsége, hogy valamelyiküket kirúgnák. Marad tehát a sérülés miatti csere, balesetet viszont senkinek nem kívánunk és nem is számolunk vele, így annak az esélye, hogy egy évben egy csapattal hárman is versenyt nyerjenek, erősen közelít a nullához.