A Grand Prix-versenyzés és ma élő formája, a Formula-1-es világbajnokság mélyen európai gyökerű sport, de az elmúlt évtizedekben meghódította az összes lakott kontinenst és eljutott számos olyan országba, amely egykoron valamelyik európai nagyhatalom gyarmatbirodalmának része volt. Az államok függetlenedésével már nem beszélhetünk gyarmati motorsportról, de nem volt ez mindig így. A két világháború között egyes politikai és autós értelemben vett nagyhatalmak Európán kívülre is exportálták az autósportot, így bizonyos gyarmati területek, nevezetesen Észak-Afrika nagyvárosai, elsőrangú Grand Prix versenyeknek adhattak otthont.
Az 1935-ös Tuniszi Nagydíj plakátja. Homok, pálmafák, száguldó versenyautók, ez a két világháború közötti észak-afrikai Grand Prix szcéna
Az első világháborút követően először Olaszországban indult újra a Grand Prix-versenyzés és az olaszok voltak az elsők, akik meglátták a lehetőséget Észak-Afrikában is. A ma Nyugat-Líbiában található Tripoli volt az első afrikai város, amely Grand Prix-t rendezhetett, 1925-ben. Tripoli akkor Tripolitánia fővárosa volt és így az olasz gyarmatbirodalom egyik legfontosabb városa.
Az első versenyt Renato Balestrero nyerte egy OM-mel, a következő években viszont a Bugatti dominált, mint az 1920-as évek második felének versenyein általában. Az olasz pilóták közül nyert itt Emilio Materassi, Tazio Nuvolari, Gastone Brilli-Peri és Baconin Borzacchini is. Az eredetileg a turizmus fellendítése céljából rendezett verseny hirtelen elvesztette támogatottságát, mikor 1930-ban az előző évi győztes Brilli-Peri halálos balesetet szenvedett.
Az 1926 és 1930 között használt 26,2 km hosszú tripoli utcai pálya
Az eredeti pálya túl veszélyesnek ítéltetett, de a helyi autóklub elnöke, Egidio Sforzini mindenképp meg akarta tartani a Grand Prix-t és állami támogatással végül megépíttette az új, európai színvonalú pályát. A közeli Mellaha tóról elnevezett létesítmény a legmodernebb rajtlámpákkal volt felszerelve, jellegzetessége pedig a célegyenesben álló fehér irányítótorony lett. Az első versenyt itt 1933-ban rendezték, Achille Varzi nyerte Bugattival. Ez volt a legendás olasz első győzelme a háromból, igazi mestere volt a mellahai pályának. A Bugatti viszont utoljára nyert itt, a harmincas éveket már az Alfa Romeo és az egyre erősebbé váló német gyártók uralták. A Tripoli GP ekkorra már tényleg a legfontosabb versenyek egyikévé vált, gyári csapatok és a kor sztárversenyzői utaztak el ide minden évben. 1937-39-ig Hermann Lang verhetetlen volt, beállította Varzi rekordját. Az utolsó versenyt már a második világháború kitörése után, 1940-ben rendezték, ezt Giuseppe Farina nyerte
Az 1933-40-ig használt modern, 13,14 km hosszú Mellaha pálya
A Tripoli Nagydíjnak a magyar autósport történetében is kiemelt szerep jutott, sajnos nem pozitív értelemben. Az 1938-as versenyen vesztette életét a kor legjobb magyar autóversenyzője, Hartmann László. Maseratijának bal első kereke összeakadt Farina Alfájának jobb hátsójával, az autó kicsúszott a pályáról, a pálmafák közé csapódott, Hartmann pedig gerinctörést szenvedett.
Manfred von Brauchitsch, Mercedes-Benz W154, Tripoli Grand Prix, 1938
Az Észak-Afrikában szintén jelentős érdekeltséggel bíró franciák is meglátták a lehetőséget a gyarmati versenyekben és 1925-től Casablancában, majd 1930-tól Anfában megrendezték a Marokkói Grand Prix-t. A nevével ellentétben nem Grand Prix autóknak, hanem túrakocsiknak került megrendezésre, a háború után pedig Agadirban folytatódott sportkocsikkal. Marokkó két igazi GP-t rendezett. 1957-ben az anfai pályából leválasztott Ain-Diab nevű közúti vonalvezetésen egy bajnokságon kívüli forma-1-es versenyt, ezt Jean Behra nyerte Maseratival, majd egy évvel később ugyanitt már egy F1-es világbajnoki futamot.
A Marokkói Nagydíj az 1958-as szezon záró futama volt. A versenyt Stirling Moss nyerte az egész évben domináló Vanwallal, de riválisa, a ferraris Mike Hawthorn befutott másodikként és megnyerte a világbajnokságot. Moss csapattársa, Stuart Lewis-Evans súlyos balesetet szenvedett, hat nappal később pedig belehalt égési sérüléseibe. A Forma-1 többé nem tért vissza Marokkóba, így mai napig ez az egyetlen világbajnoki futam, amit Észak-Afrikában rendeztek.
Az 1958-as Marokkói GP rajtja. A pole-ból induló Hawthorn (#6 Ferrari 246 F1) a futam végén világbajnoki címet ünnepelhetett
A marokkói versenyt 1928-ban két újabb francia rendezésű futam követte, ezek viszont már igazi Grand Prix-k voltak. Az Algériai Nagydíjat Algírtól nyugatra, a Staouéli körüli utakon rendezték meg 1930-ig. Az első két kiírást az Algériában élő Marcel Lehoux, a harmadikat Philippe Etancelin nyerte. A következő Algériai Nagydíjig 1934-ig kellett várni, akkor az Algír északi részén fekvő Bouzaréah-ben rendezett versenyt Jean-Pierre Wimille nyerte, ahogy az 1937-ben megrendezett utolsó versenyt is, ekkor ismét Staouéliben. Wimille később kétszer megnyerte a Le Mans-i 24 órást is.
A 7,2 km hosszú Staouéli pálya, Algír mellett. Az észak-afrikai pályákat főleg közutakon jelölték ki, így jellemzően hosszú egyenesekből álltak, kevés kanyarral tarkítva
Az Algírral rivalizáló Orán is rendezett két nagydíjat 1930-ban illetve 1932-ben. A várostól északra fekvő Bir El Djir melletti utakon megtartott első versenyt Jean de Maleplane, a '32-es másodikat Wimille nyerte. Ezt követően Algír visszavette vezető szerepét a régió autósportjában. Az algériai versenyek sajátossága, hogy csak francia pilóták és csak a Bugatti tudott nyerni rajtuk.
Az Algériai GP-vel egyszerre jelent meg a versenynaptárban a Tuniszi Grand Prix, amit az afrikai francia gyarmatok észak-keleti csücskében fekvő Tunézia fővárosának környékén rendeztek meg. Az első pályát a várostól nyugatra, Le Bardo mellett jelölték ki. Az Algériai GP-hez hasonlóan ezt is Marcel Lehoux és Bugattija nyerte, a következő évben pedig a Tripoliban is hódító Brilli-Peri. Egy év kihagyás után már egy hosszabb pályán tért vissza a verseny. A Tuniszt és Karthágót összekötő országutakon jelöltek ki egy 12,6 km hosszú nyomvonalat és 1931-től egészen 1937-ig ezt a pályát használták.
A legendás Karthágó és Tunisz közötti utakon összesen hat nagydíjat rendeztek 1931-37-ig. Az 1934-es verseny elmaradt
Achille Varzi háromszor tudott itt nyerni, kétszer Bugattival, majd 1935-ben már Auto Unionnal. Nagy riválisa, Nuvolari is nyert egyszer Alfával, majd a Mercedes előretörésével Rudolf Caracciola is sikeres volt. Elmondható tehát, hogy Tripolihoz hasonlóan igazi nemzetközi eseménnyé nőtte ki magát a verseny. Az utolsó verseny 1937-ben már sportkocsiknak került kiírásra, ezt a francia Raymond Sommer nyerte Talbot-val. Tunisz a háború után még egyszer visszatért, 1955-ben egy kis létszámú és nem igazán neves mezőnynek rendeztek egy sportkocsiversenyt a Belvédére Parkban, de ez már tényleg az utolsó Tuniszi GP volt.
Rajt az 1935-ös Tuniszi GP-n. Az első sorban: Achille Varzi (#34 Auto Union Typ A), Tazio Nuvolari (#4 Alfa Romeo Tipo B P3) és Jean-Pierre Wimille (#36 Bugatti Type 59)
A világháborút követően Észak-Afrikában sorra alakultak a független államok, amelyek már nem osztoztak az egykori gyarmatosítók autósport iránti rajongásában, így az egykor versenyautók zajától hangos régió hátat fordított az élvonalbeli motorsportnak. Afrika viszont nem maradt Grand Prix-versenyzés nélkül, a hatvanas évek elejétől fogva a Dél-Afrikai Köztársaság hosszú időre a Forma-1 egyik állandó állomásává vált.
Achille Varzinak különösen feküdtek az afrikai pályák, Tripoliban és Tuniszban is három alkalommal győzött
