Forma.Túra.Rali.

Silverstone sodrós kanyarjai

2017. július 15. - eszgbr

Holnap rendezik a 2017-es Brit Nagydíjat és a Silverstone jövője felett gyülekező fellegekből ítélve lehet, hogy jó ideig nem látunk majd több F1-es versenyt a legendás pályán*. Addig is vessünk egy pillantást rá, hogyan is nézett ki a pálya 44 évvel ezelőtt...

A '73-as futam előtt mindenkit Jackie Stewart és az őt a pontversenyben egy ponttal lemaradva követő Emerson Fittipaldi küzdelme izgatott. A Brit Nagydíj viszont nem róluk szólt. Stewart ugyan kiválóan kapta el a rajtot és az első körben az élre állt, de az óriási tömegbaleset keresztül húzta számításait. Az első kör végén a McLaren harmadik autóját vezető Jody Scheckter az utolsó kanyarban megcsípte a füvet, keresztbe állt a célegyenesben és többen belerohantak. A balesetnek egy komolyabb sérültje volt, Andrea de Adamich a bokáját törte.

Az új rajt után Stewart Ronnie Petersont támadva kicsúszott és innen már csak futott az eredmény után. A verseny a svéd lotusos és McLaren két állva maradt pilótája, Peter Revson és Denny Hulme között dőlt el. A futam emlékezetes maradt két fiatal tehetség kiváló szerepléséről is. Niki Lauda az elején harcolt az élbolyban Marlboro BRM-jével, James Hunt pedig végig ott loholt a "nagyok" nyakában Lord Hesketh fehér March 731-esével. De nem akarok mindent leírni, nézzük inkább a kiváló minőségű összefoglalót:

Tovább

Furcsa háború

jerez_villeneuve_schumacher_97.jpgÜtközésük után Schumacher a pálya széléről figyeli, ahogy Villeneuve a bajnoki cím felé száguld Jerezben

Húsz éve zajlott a Forma-1 történetének egyik legfurcsább idénye. A világbajnoki cím két favoritja, Jacques Villeneuve és Michael Schumacher ugyanis egyszer sem állt együtt a dobogón a 17 futam során. A kerek évfordulón kívül van egy másik apropója is a visszatekintésnek, nevezetesen, hogy a MotoGP-ben igen hasonló a helyzet idén. A bajnokság feléhez érve a pontverseny első két helyezettje, Marc Márquez és Maverick Vinales még mindig nem állt együtt dobogón. A témában a Motor Sport szakírója, Mat Oxley írt egy szokás szerint kiváló cikket, itt lehet elolvasni.

Motorcsere Monzában

monza71_ferrari312b2.jpgMotorcsere a Ferrarinál az 1971-es Olasz Nagydíj előtt. Korábban szerepelt már itt egy hasonló kép a Nürburgringről, de mindig megdöbbent, mekkora kupleráj volt egy F1-es garázs a hetvenes évek elején a mai műtőtisztaságú boxokhoz képest.

A két Ferrarin egyébként a motorcsere sem segített, Jacky Ickx autójában 15 kört bírt az új erőforrás, Clay Regazzoniéban kettővel többet, így lemaradtak a Forma-1 történetének legszorosabb befutójáról. Az első négy helyezettet 0,18 másodpercen belül intették le, Peter Gethin pedig élete egyetlen győzelmét szerezte.

Az idilli mediterrán hangulatot árasztó kép jobb oldalán a falnak támasztva látható orrkúpon a T betű a Training Car-ra, vagyis edzésautóra utal. A csapatok, ha megengedhették maguknak, vittek magukkal egy autót, amit csak az edzéseken indítottak, illetve tartalékként is szolgált. Ezt a 3-as rajtszámból ítélve Ickx használta.

A kép a Primotipo blogról származik, amit mindenkinek csak ajánlani tudok. Angoltudás szükséges, de cserébe egészen kiváló bejegyzéseket olvashat az ember az autósport hőskorából.

Grand Prix-versenyzés Észak-Afrikában

A Grand Prix-versenyzés és ma élő formája, a Formula-1-es világbajnokság mélyen európai gyökerű sport, de az elmúlt évtizedekben meghódította az összes lakott kontinenst és eljutott számos olyan országba, amely egykoron valamelyik európai nagyhatalom gyarmatbirodalmának része volt. Az államok függetlenedésével már nem beszélhetünk gyarmati motorsportról, de nem volt ez mindig így. A két világháború között egyes politikai és autós értelemben vett nagyhatalmak Európán kívülre is exportálták az autósportot, így bizonyos gyarmati területek, nevezetesen Észak-Afrika nagyvárosai, elsőrangú Grand Prix versenyeknek adhattak otthont.

tunisz1935_plakat.jpgAz 1935-ös Tuniszi Nagydíj plakátja. Homok, pálmafák, száguldó versenyautók, ez a két világháború közötti észak-afrikai Grand Prix szcéna

Tovább

Négy nap a Nürburgringen

Napjainkban a 24 órás versenyek számítanak a hosszútávú versenyzés csúcsának, ezek közül is kiemelkedik a Nürburgringen rendezett egynapos viadal. De nem volt ez mindig így. Évekkel az első 24 órás verseny előtt rendeztek sokkal hosszabb, három és fél napos versenyeket is ugyanott.

porsche914_86h_1970.jpgA Porsche 1970-es győzelmét hirdető plakát

A raliversenyzés hőskorában népszerű maratoni próbák egyike volt a Liége-Róma-Liége verseny, amely idővel átalakult Liége-Szófia-Liége maratonná, de a hatvanas évek közepén már egyre kevésbé volt életképes egy többnapos közúti verseny, így az esemény 1965-ben Marathon de la Route néven átköltözött a Nürburgringre.

A mai hosszútávú gyorsasági versenyekkel szemben ez inkább egy megbízhatósági verseny volt, minden autónak a műszaki paraméterei alapján meghatározott maximális köridőn belül kellett teljesítenie a Nordschleiféból és a Südschleiféból álló pályát, a kihágásokért pedig komoly büntetéseket osztottak. Ugyanakkor a pontos szabályok szinte évről évre változtak. A versenyt széria közeli állapotú autókkal vívták, a felhozatal pedig a mindössze 746 cm³-es DAF-októl a 4,7 literes V8-as Mustangokig és V12-es Ferrarikig terjedt.

Az első évben 82 órán át kellett körözniük a résztvevőknek, 1966-tól nőtt az időtáv a klasszikusnak tekinthető 84 órára, vagyis kereken három és fél napra. 1970-ben 86 órásra nőtt a kihívás, majd a következő évben még ehhez is hozzácsaptak tízet, így már kereken négy napot kellett kibírni a Zöld Pokolban.

Tovább

A sportautó-versenyzés aranykora II.: Ford vs. Porsche

Az első rész a Ford és a Ferrari között dúló háború utolsó éveiről szólt, a legendás küzdelemnek azonban nem a két fél vetett véget, hanem a szabályalkotó testület. 1968-tól egyszerűsödött a sportautó világbajnokság lebonyolítása, kevesebb futamot rendeztek kevesebb géposztállyal. A kis darabszámban készülő prototípusok és a legalább 50 darabban készülő sportautók kategóriája közös pontversenyt kapott, illetve egy bajnokságot kiírtak az utcai autókon alapuló GT-knek is. A legfontosabb változás viszont a motorokat érintette.

ford_porsche_lemans24_1969.jpgAz 1969-es Le Mans-i 24 órás a verseny történetének egyik legszorosabb befutóját hozta

A sport kategóriában 5000 cm³-ben maximalizálták a hengerűrtartalmat, ez különösebben senkinek nem szúrta a szemét. Az igazi csúcstechnológiát képviselő prototípusoknál viszont a túl nagy sebességből fakadó balesetveszélyre hivatkozva 3000 cm³-ben limitálták a motorokat. Ez kiverte a biztosítékot a vb-t addig uraló két gyártónál, hiszen a Ford nem indíthatta többé a GT40 7 literes változatait, a Ferrari pedig a 4 literes 330 P4-et és 412 P-t. A két gyártót tehát az a GT40 Mk.I és 250 LM képviselte a sport kategóriában, amelyek utoljára három évvel azelőtt számítottak ütőképes technikának. A háttérben persze folyt a fejlesztés. A Ford amerikai részlege már nem tért vissza, de Angliában az Alan Mann Racing hozzálátott az új Forma-1-es motor, a Cosworth DFV köré épülő autó fejlesztéséhez, ez lett az F3L. A Ferrari hasonló úton indult el, de az olaszok 3 literes autója csak a következő évre került bevethető állapotba. A Chevy big blockkal szerelt Chaparralok sem indulhattak többé a világbajnokságon.

A szabályváltozásokon egyértelműen a Porsche nyerte a legtöbbet. A '67-es Le Mans-i 24 óráson debütáló 907-es a 2,2-es nyolchengeres motorjával már kellően gyors volt, hogy bármelyik versenyen az abszolút győzelemért harcolhasson. A kategóriagyőzelmek ideje lejárt, a Porsche kilépett az árnyékból, a legnagyobb ellenfelek partvonalon kívülre kerülése pedig pont kapóra jött.

Amíg Alan Mann teljesen új autót próbált építeni, addig a JW Automotive Engineering-nél azzal főztek, ami rendelkezésre állt. A közhiedelem szerint a csapat nevében a JW a csapatvezető John Wyerre utal, valójában a másik alapító, John Willment nevének rövidítése. Wyer az ötvenes években az Aston Martin versenyprogramját vezette sikeresen, többek között Le Mans-ban is győzni tudtak az irányításával, majd 1963-ban a Ford angliai részlegéhez távozott, ahol a GT40 fejlesztését felügyelte. A kezdeti sikertelenség után azonban az irányítás átkerült az amerikaiakhoz, akik végül sikerre vitték a programot. Wyer és Willment a bezárt Ford Advanced Vehicles részleg romjain 1966-ban megalapították a JWA-t, de a kapcsolat továbbra is fennmaradt a Forddal. Így kézenfekvő volt, hogy miután nem használhatták tovább a saját fejlesztésű Mirage M1-et, a rendelkezésre álló Ford GT40 Mk.I-essel versenyezzenek 1968-tól.

Tovább

8C 2900B Le Mans

8c2800blm.jpgAlfa Romeo 8C 2900B Le Mans Berlinetta. A 8C 2900 sorozat csúcsát képviselő autó a harmincas évek végének egyik csúcsgépe volt. 220 lóerős sornyolcas motorját Vittorio Jano tervezte, a karosszériáért a Touring felelt. Egyetlen példány készült belőle.

Az autó az 1938-as Le Mans-i 24 órás favoritjának számított. A korábbi kétszeres győztes Raymond Sommerrel és a Mille Miglia-t az évben megnyerő Clemente Biondettivel addig soha nem látott mértékű, 11 körös előnnyel vezette a versenyt, mígnem vasárnap délelőtt 10 óra magasságában egyes források szerint szelephiba, mások szerint a tönkrement váltó miatt kiállni kényszerült. Így is annyi kört tett meg, mint a harmadik helyezett autó.

A sportautó-versenyzés aranykora I.: Ford vs. Ferrari

Az 1966 és 1971 közötti időszakot gyakran jellemzik úgy, mint a sportautó-versenyzés aranykorát. Az évek során számos ma már legendának számító versenyautó állt rajthoz a sportautó világbajnokság futamain, a világ legjobb versenyzőivel. Ezt az izgalmas időszakot mutatom be a most induló háromrészes minisorozatban.

Mielőtt belevágnánk a tényleges történésekbe, érdemes áttekinteni, miért is számít kiemelkedő korszaknak ez a hat év a sportkocsi vagy ha úgy tetszik, a hosszútávú versenyzés történetében. Az ötvenes évek igazán kiváló versenyeket hozott, a világ vezető sportautó gyártói küzdöttek egymással Le Mans-ban, Sebringben, Szicília kanyargós hegyi útjain vagy a Nürburgring hírhedt zöld poklában. A hatvanas évek elejére viszont nem nagyon maradt komoly ellenfele a Ferrarinak és a fiatal olasz márka fölényesen uralta a versenypályákat. Előtérbe kerültek a GT-k és a kisebb, két liter alatti motorral készült autók, amelyek mezőnyében a Porsche és az Abarth dominált, igazi nagy prototípusokat azonban csak a Ferrari készített.

A Scuderia fel is keltette Henry Ford, a Fordot alapító Henry unokájának figyelmét és ajánlatot tett Enzo Ferrarinak a márka felvásárlására. Enzo azonban némi kacérkodás után nemet mondott, Ford pedig annyira berágott ezen, hogy hadat üzent Ferrarinak. Ott akarta legyőzni, ahol a legjobban fáj neki: a versenypályán.

1964-ben kitört a totális háború. A Ford Carroll Shelby vezetésével sorra fejlesztette a gyorsabbnál gyorsabb autókat, de a Ferrarit rettentő nehéz volt megverni. A Shelby Cobra és a kiváló Cobra Daytona Coupe a GT-k mezőnyében jól szerepelt, de az igazán nagy versenyeken esélytelenek voltak a Ferrari P-szériája ellen. Ezért volt szükség a Ford GT40-esre. A kezdetben 4,2 literes V8-as motorral készülő típus csúfosan lebőgött a '64-es Le Mans-i 24 óráson, a három autóból egy sem ért célba. De az amerikaiak számolatlanul öntötték a pénzt a versenyprogramba és ennek lassan meglett az eredménye. A következő év elején a már 4,7 literes GT40 megnyerte a Daytonai 24 órást, igaz a Ferrari gyári csapata nem vett részt a futamon. Le Mans-ra elkészült a GT40 Mk.II, immáron 7 literes motorral, de a típus ismét leszerepelt Franciaországban. A Ferrari hármas győzelmet aratott és év végén fölényesen nyerte a világbajnokságot.

ferrari_lm_1965.pngA 250 LM az utolsó Ferrari, amely győzni tudott Le Mans-ban

1966-ra a vb-futamok számát 20-ról 13-ra csökkentették, a fókusz pedig újra a nagy sportkocsikra került. Ezzel ténylegesen elkezdődött az aranykor, amely idővel túlmutatott a Ferrari és a Ford párharcán.

Tovább

Timo Bernhard, az én emberem

winner919_2017.jpgA győztes Porsche és legénysége (fotó: Sarthe)

Kitartás. Ez a szó jellemzi talán legjobban a hosszútávú versenyzést, de a ma véget ért Le Mans-i 24 órás más megvilágításba helyezi a szót. Azután, hogy a hibrid rendszer meghibásodása után több mint egy órán át szerelték a 2-es rajtszámú Porsche 919-est és visszacsúsztak az 55. helyre, Timo Bernhard, Earl Bamber, Brendon Hartley és a teljes Porsche csapat elképesztő küzdéssel szó szerint a sírból hozta vissza a versenyt, hogy megszerezzék a márka 19. elsőségét.

Különösen azután vált kulcsfontosságúvá küzdelmük, hogy négy órával a vége előtt a fölényesen vezető másik Porsche az elszálló olajnyomás miatt feladta a küzdelmet.

Timo Bernhard számomra egy rettenetesen szimpatikus versenyző, akinek tényleg a Porsche az élete, fél életét a stuttgarti márka versenyzőjeként töltötte és gyakorlatilag mindent megnyert már vele, amit meg lehetett. Kezdve a német Porsche Carrera kupa megnyerésétől a daytonai, sebringi győzelmén és a nürburgringi 24 óráson elért rekordot jelentő öt elsőségén át a 2015-ös endurance világbajnoki címéig. Le Mans-t is nyert már, 2010-ben, amikor kölcsönben versenyzett az Audinál, de egészen a mai napig kellett várnia, hogy legnagyobb álma teljesüljön és a Porschével is megnyerje a legfontosabb hosszútávú versenyt. Megérdemelte.

A fantasztikus tehetségnek tartott Hartley is végre behúzta Le Mans-t a vb címe mellé, Bamber meg nagyon tud valamit, hiszen másodszor kapott lehetőséget LMP1-es autóval a La Sarthe-on és másodszor nyert.

Tovább

Indy McLaren

m16-1974.jpgAz elmúlt hétvége legnagyobb autósportos szenzációja Fernando Alonso szereplése volt az Indianapolisi 500 mérföldes versenyen. Ha valakiben nosztalgikus hangulatot keltett autója festése, az nem véletlen, a McLaren egyértelműen a legendás M16-ost akarta megidézni vele.

Az M16 a McLaren történetének egyik legjobb versenygépe volt, háromszor nyerte meg az Indy 500-at. Először 1972-ben Mark Donohue Roger Penske csapatában és a jellegzetes sötétkék Sunoco festéssel. Két évvel később Johnny Rutherford már a fent látható klasszikus McLaren-narancs autóval utasított maga mögé mindenkit, 1976-ban pedig megismételte sikerét.

Az M16 szerintem a valaha készült legszebb együléses versenyautók között van, egyértelműen felfedezhető a rokonság az M23-assal, a csapat másik korabeli sikertípusával, ami kétszer nyert F1-es világbajnokságot. Nem kizárt, hogy egyszer egy hosszabb írást is szentelek az autónak.