Tegnap Max Verstappen megkapta az FIA-tól a világbajnoki trófeát, így azt hiszem kijelenthető, hogy lezárult az idei Forma-1 szezon és a holland 2021 világbajnoka. A Mercedesnél most különösen csalódottak, és valljuk be, nem alaptalanul, emellett azokkal is egyetértek, akik szerint túlságosan megrendezettnek hatott az utolsó futam vége. Azt nyilván nem gondolom, hogy Latifi balesete szándékos volt (bár láttunk már hasonlót 2008-ban), de a hirtelen kialakult körülmények között a versenyigazgató Michael Masi úgy lavírozhatott a szabályok között, hogy gyakorlatilag ő dönthette el a bajnoki cím sorsát. Mint később kiderült, a szabálykönyv a versenyigazgatónak hasonló helyzetekben szinte korlátlan felhatalmazást biztosít a jól ismert biztonsági autós szabályok felülbírálásához.

Gyorsan hozzátenném, nem volt jó megoldás. Bárhogy dönt Masi, az egyik oldal biztosan megvádolta volna, hogy a másiknak kedvez. Ha a biztonsági autó mögött fejezi be a mezőny a versenyt, azonnal szétszedték volna, amiért megmentette a kopott gumikon futó Hamiltont és hozzásegítette a világbajnoki címhez. Masi itt szerintem még jól döntött, amikor azt akarta, hogy ha csak egy kör alatt is, de versenyben dőljön el a győzelem. A gond azzal volt, hogy felülbírálta a közvélemény által ismert Safety Car protokollt és nem várta meg, míg minden lekörözött versenyző visszaveszi a körét és felzárkózik a mezőny végére, mert így már nem lett volna idő újraindítani a versenyt. Ehelyett csak a Verstappen és Hamilton között feltorlódott lekörözötteket engedte előre és az utolsó körre egyszerűen ellőtte az újrarajtot. Ha a megszokott szabályokhoz ragaszkodik, az Hamiltonnak kedvezett volna, ha egyáltalán nem engedi előre a lekörözötteket, az is, az ad hoc jelleggel meghozott döntése viszont helyzetbe hozta Verstappent. Így láthattunk egy elképesztően izgalmas utolsó kört, ahol a frissebb és lágyabb gumikon futó holland végül megelőzte Hamiltont és megnyerte a nagydíjat, ezzel pedig a vb-t is. Semleges hatású döntést egyszerűen nem lehetett hozni.

A leintés után sokan felvetették, hogy miért nem szakították meg piros zászlóval a futamot, mint egy héttel korábban Szaúd-Arábiában? Nyilván ezt is meg lehetett volna lépni, szerintem ez is Hamiltonnak kedvezett volna, mert így ingyen kerékcseréhez jutott volna és a végén egy kicsivel előnyösebb helyzetből várhatta volna az utolsó kört, mint Verstappen. De ez a döntés lenullázta volna az előző 57 kör eseményeit, elsősorban azt, hogy a Red Bull kihozta friss gumikért Verstappent, amikor látszott, hogy egyre kevesebb esélye lesz utolérni a gyorsabb Hamiltont, a Mercedes viszont ragaszkodott az egykiállásos taktikához. Őszintén szólva nem értem, a Mercedes egy megfelelő pillanatban miért nem lépett meg egy biztonsági kerékcserét. Mindenesetre valószínűleg a piros zászló lett volna a legkevésbé igazságtalan megoldás.

Az utolsó pár futam azért eléggé felszínre hozta a Forma-1-re jellemző kiegyensúlyozatlan és következetlen bíráskodást, megspékelve egy versenyigazgatóval, aki sokszor úgy tűnt, túlságosan is szereti saját kezébe venni a verseny alakítását és kihasználja, hogy szabadon garázdálkodhat. Személy szerint felháborított, ahogy a szaúdi futamon alkudozott a csapatokkal, még ha erre a szabályok lehetőséget is adnak neki. Wolff és Horner persze ezen felbuzdulva Abu-dzabiban is bőszen rádiózott és gusztustalanul próbáltak nyomást gyakorolni Masira. 2022-től nagyon helyesen le lesznek tiltva a csapatfőnökök az ilyen jellegű rádiózásról.

Összességében örülök, hogy Verstappen nyerte a bajnokságot, nem azért mert ő vagy a csapata sokkal szimpatikusabb lenne Hamiltonnál és a Mercedesnél, de égető szükség volt már a vérfrissítésre, szóval ezzel szerintem jól járt a sport. Azzal, ahogy megnyerte, már kevésbé...

fotó: formula1.com

79 éves korában elhunyt Sir Frank Williams, az autósport utolsó mohikánja. Williams az utolsó aktív tagja volt a csapattulajdonosok azon körének, akik még a garázsistállók korszakában kerültek be előbb az alacsonyabb kategóriák, majd a Forma-1 körforgásába. Gyakorlatilag a semmiből építette fel a Forma-1 történetének egyik legsikeresebb csapatát, amely 7 egyéni és 9 konstruktőri világbajnoki címet szerzett a nyolcvanas és kilencvenes években. A sport iránti rajongása akkor sem csillapodott, amikor 1986-ban súlyos autóbalesetet szenvedett és kerekesszékbe kényszerült. Az utóbbi években már inkább csak tiszteletbeli pozíciót töltött be a Williams istálló működésében, az irányítást átadta lányának, míg 2020-ban el nem adták a csapatot. Frank Williams viszont az utolsó pillanatig jelképezte azokat az embereket, akik nem másért, mint a  sport szeretetéért foglalkoznak az autóversenyzéssel. Nyugodjon békében.

Hosszasan lehetne vitatkozni arról, mikor is kezdődött a Formula-1 modern korszaka és egyáltalán érdemes-e egy pontot megjelölni az időben. Én mindenesetre ezt a fordulópontot az 1984-es évre tenném, amikor a sokszínű és izgalmas mezőnyből kiemelkedett a Ron Dennis vezette McLaren istálló és kezdetét vette egy hosszú és roppant sikeres korszak a csapat történetében, véget vetve a többesélyes bajnokságok sorának. Ám mindezek előtt, 1983-ban a közönség még láthatta az F1 történetének egyik legizgalmasabb idényét.

Az 1983-as Osztrák Nagydíj rajtja. Patrick Tambay révén a Ferrari századszor indulhatott a pole-ból (fotó: twitter.com/f1)

A hatvanas évek második felétől kezdve a Forma-1 egy kiegyenlített, sokesélyes bajnokság lett. Az aerodinamika terén rohamosan fejlődött a sport, miközben a lényegében változatlan motorszabályzat, amely 3 literes szívó- vagy 1,5 literes feltöltéses motorokat írt elő, stabil alapokat nyújtott minden csapatnak. A hetvenes években a csapatok többsége a Cosworth V8-as DFV motorját használta, ez pedig már önmagában lehetőséget adott a kisebb csapatoknak is, hogy ha nem is egyenlő, de a későbbieknél egyenlőbb feltételekkel szálljanak versenybe a nagyokkal. Mert természetesen ennek a korszaknak is megvoltak a nagy csapatai, a Lotus, a Ferrari, a Brabham, a Tyrrell és a McLaren mind nyertek bajnokságot ezekben az években, még ha időnként természetesen voltak is hullámvölgyek a teljesítményükben. A mezőny kiegyenlítettségét jól jelzi, hogy 1960 óta nem volt olyan versenyző, aki címet tudott volna védeni, még az olyan klasszisok, mint Jackie Stewart vagy Niki Lauda sem tudtak egymást követő években nyerni.

Aztán 1977-ben két olyan technikai újítás is megjelent a mezőnyben, amely a következő években felforgatta a sportot. Az egyik a Renault turbómotorja, a másik a Lotus szívóhatást (angolul: ground effect) alkalmazó versenyautója volt. Utóbbi zajos sikernek bizonyult, a Lotus a következő évben simán nyerte a világbajnokságot, ezt követően a technológia gyorsan sztenderd megoldássá vált a mezőnyben. A turbómotor már nehezebb falatnak bizonyult, egészen 1981-ig kellett várni, míg második gyártóként a Ferrari is élesben bevetette. Innentől viszont nem volt megállás, a turbók rohamosan növekvő teljesítményével a szívómotorok (jellemzően még mindig a Cosworth DFV-k), nem tudtak lépést tartani, az új erőforrások teljes hatalomátvételének csak a botrányos megbízhatóságuk szabott gátat. 1982-ben a Ferrari elsőként nyert konstruktőri bajnokságot turbómotorral. Keke Rosberg megszerezte a DFV utolsó bajnoki címét, miközben csapata, a Williams mindössze negyedik lett a kaotikus és tragikus szezon végén.

Ami mindezek ellenére nem változott, az a sokesélyes, fordulatos versenyeket vívó mezőny volt. A ground effect érában új istállók csatlakoztak a bajnokesélyesekhez: a Ligier, a Renault, mindenekelőtt pedig a Williams, de új erőre kapott a Brabham is. 1980 és 1982 között minden évben volt négy vagy akár öt olyan csapat, amely egynél több futamot tudott nyerni (ilyesmire az elmúlt harminc évben nem volt példa).

Igen, tíz éves a Forma.Túra.Rally. Tíz év után végre átírtam a magyar helyesírásnak megfelelő ralit a szemnek sokkal kellemesebb rallyra. Egyébként túl nagy szentimentális jelentőséget nem tulajdonítok az évfordulónak, a blog nyilvánvalóan túl van a zeniten, a csúcsot a 2014 és 2017 közötti időszak jelentette. Az utóbbi években már időm és elhatározásom is kevesebb volt, hogy rendszeresen írjak, de igyekszem minőséggel pótolni a mennyiségbeli elmaradásokat.

Tíz év azért mégiscsak tíz év és érdemes kicsit visszatekinteni, így összegyűjtöttem az elmúlt évtized szerintem tíz legjobb blogposztját, szigorúan időrendi sorrendben:

A Forma-1 1989 és 1994 közötti időszaka döntően befolyásolta a mai nézők sportról alkotott képét, még akkor is, ha jó részük nem látta ezen évek versenyeit. Az a kép, ami a nézőkben él az ideális F1-es autóról, versenyzőről és futamról, javarészt ezekben az években alakult ki és sokan a turbókorszakkal együtt úgy tekintenek ezekre az évekre, mint a sport aranykorára.

Az 1990-es Francia Nagydíj rajtja (fotó: formula1.com)

A 3,5 literes szívómotorokat 1987-től engedélyezte a szabályzat, az 1,5 literes turbófeltöltéses motorok alternatívájaként. A turbómotor 1977-ben jelent meg az F1-ben, a Renault révén, és a nyolcvanas évek elejétől fokozatosan vette át a teret a jól bevált 3 literes szívómotoroktól. Az 1986-os idényre a FISA egyenesen be is tiltotta a szívómotorokat, a turbók pedig ekkor érték el a csúcsteljesítményüket, a BMW kvalifikációs motorja 1300 lóerőnél is többet tudott. A teljesítményhajszolás elképesztő méreteket öltött, és Elio de Angelis halála után (még ha a tragédia oka nem is volt köthető a motorhoz) a turbónyomás korlátozása mellett döntött a szabályalkotó testület. Mindemellett 1987-től újra engedélyezett volt a nem feltöltéses erőforrások használata, maximum 3,5 literes hengerűrtartalommal. Kezdetben csak az elmúlt két évtizedben jó szolgálatot tevő 3 literes Cosworth DFV megnövelt változata, a DFZ állt rendelkezésre, de 1988-ban már a Judd V8-asa is elérhető volt. Ebben az évben már csak a 18 istálló harmada használt turbómotorokat, de mégis minden futamot feltöltéses motorral nyertek. Emlékezetes módon a McLaren-Hondák egy kivétellel minden nagydíjat behúztak, egyetlen győzelem jutott csak a Ferrarinak.

1989-től viszont tiltottá vált a turbó, így a vezető motorgyártók is kénytelenek voltak szívómotorokat fejleszteni. A Ford HB sorozata, a Honda és a Ferrari új motorja mellett olyan egzotikumok is megjelentek a mezőnyben, mint a Lamborghini és a Yamaha, a legfontosabb fejlemény viszont a Renault visszatérése volt. A franciák 1986-ban vonultak ki a sportból, de új V10-esük a következő évek etalonjává vált és végre meghozta azt a sikert, amire a turbómotorok nem voltak képesek. A nagy térfogatú, sokhengeres, egyre magasabb fordulatszámra képes szívómotorok jellegzetes visítása mélyen beivódott a nézők millióiba és ma is sokan preferálják a fojtott turbómotorok zümmögésével szemben.

Sikító szívómotorok, aszfalton pattogó versenyautók és hajmeresztő előzések. Az 1990-es Mexikói Nagydíj utolsó tíz köre óriási tűzijátékot hozott. Az időmérőt feladva, az autóját teljes mértékben a versenyre beállítva Alain Prost a 13. helyről felküzdve magát utolérte a gumiproblémákkal küzdő Ayrton Sennát, mögöttük pedig ott lopakodott a szintén gumigondoktól hátráltatott Mansell. Majd a semmiből megérkezett Berger is, és egy kivételesen izgalmas végjáték bontakozott ki a négy élmenő között...

fotó: espn.co.uk

79 éves korában elhunyt Carlos Reutemann, a hetvenes évek egyik legjobb Forma-1-es versenyzője. Futamokat nyert a Brabhammel és a Ferrarival, vb-bronzot szerezve mindkét istállóval, legjobb idényét viszont 1981-ben a Williamsnél töltötte, ahol az utolsó futamig esélyes volt a világbajnoki címre, de végül alulmaradt Nelson Piquet-vel szemben. Visszavonulása után politikai pályára lépett és az argentínai Santa Fe kormányzója is volt. A nyolcvanas években kétszer indult a rali-világbajnokság argentin futamán és meglepetésre mindkétszer a harmadik helyen zárt, ezzel ő az egyetlen ember, aki az F1-ben és a rali-vb-n is dobogóra tudott állni.
Nyugodjék békében.

Két hete óriási port kavart a hír, hogy tizenkét elégedetlen európai topklub megalapította az Európai Szuperligát, amely az UEFA által szervezett labdarúgó Bajnokok Ligájának állítana konkurenciát. Aztán 48 órán belül össze is dőlt a Szuperliga terve, miután a széles körű ellenállás hatására a klubok sorra hagyták el a szakadár tábort. Hatvan évvel ezelőtt a Forma-1 hasonló kihívást élt meg, amikor a szabályváltozásokkal elégedetlen csapatok létrehozták az Intercontinental Formula névre keresztelt sorozatot.

A BRDC International Trophy mezőnye Silverstone-ban. Az ítéletidőben Jack Brabham vezet (#1 Cooper T53), mögötte Innes Ireland (#7 Lotus 18), Stirling Moss (#4 Cooper T53) és Bruce McLaren (#2 Cooper T53) (fotó: autosport.com)

Az elmúlt két évtizedben számos alkalommal felvetődött, hogy a basáskodó FIA-val elégedetlen F1-es istállók elhagyják az autósport csúcsát jelentő bajnokságot és megalakítják saját versenysorozatukat, amelyben nem dirigál nekik egy szervezet sem. Most persze ott tartunk, hogy az F1 még mindig fut, a szakadár sorozatnak nyoma sincs, sőt az egykor elszakadással fenyegetőző nagy gyártók egy része is rég eltűnt a sport környékéről.

Az 1958-as Formula-1-es világbajnokság két okból is fontosnak bizonyult a következő évek szempontjából. Három topcsapatban versenyző pilóta is halálos balesetet szenvedett az év folyamán: Luigi Musso és Peter Collins Ferrarival, Stuart Lewis-Evans pedig Vanwallal. Ez arra sarkallta a CSI-t (az FIA sportbizottságát), hogy lépéseket tegyen a biztonság növelése érdekében, év végére pedig megszületett a döntés, hogy az autókat le kell lassítani, így az 1961-es évtől kezdve a Forma-1-es autókba legfeljebb 1,5 literes motorokat lehet majd szerelni. Ez az addigi F2-es autók motorméretének felelt meg, az F1-esek 2,5 literes erőforrásokat használtak.

A másik fontos változás az erőviszonyok eltolódásában volt megfigyelhető. Az '58-as világbajnokságot Mike Hawthorn nyerte, első brit versenyzőként, és bár ő még a Ferrari versenyzője volt, az először kiírt konstruktőri bajnokságot már a Vanwall, egy ízig-vérig angol istálló nyerte. Az Alfa Romeo, Ferrari, Maserati és Mercedes nevével fémjelzett évek után a Forma-1 szellemi központja a kontinentális Európából áttevődött Nagy-Britanniába. Sorra alakultak a garázsistállók, amelyek technikai újításaik révén sok kellemetlenséget okoztak a Ferrarinak és egy sor tehetséges brit versenyző tűnt fel autóikban. De nem csak a britek mutathatták meg magukat. A sport nyelve az olasz és francia helyett az angol lett, ez pedig megnyitotta az utat a tehetséges ausztrál, új-zélandi és amerikai versenyzők, mérnökök, szerelők előtt is.

A szokásos közeli fotó a Karussellben Wolfgang von Tripsről és Ferrari Dino 246-osáról az 1958-as Német Nagydíjon

Von Trips két kör után fékproblémával a boxba hajtott, de csapata hirtelen nem tudta orvosolni a problémát, úgyhogy a maradék tizenhárom kört a fékezés hanyagolásával, a kanyarokban az autót visszaváltásokkal lassítva teljesítette. A futamot a negyedik helyen fejezte be, köszönhetően az előtte történt kieséseknek is. A fölényesen vezető Stirling Moss Vanwalljában a gyújtómágnes adta meg magát, a ferraris Peter Collins csapattársával, Mike Hawthornnal és Tony Brooksszal csatázva lecsúszott az útról és kirepült autójából. Még aznap belehalt sérüléseibe. Hawthorn egy körrel később kuplunghibával állt ki, így Brooks három és fél perces előnnyel nyert.

Az ötvenes évek első felében Olaszország kétségkívül két legünnepeltebb sztársportolója Alberto Ascari és Fausto Coppi volt. Ascari 1952-ben és 1953-ban is Forma-1-es világbajnok lett a Ferrarival. Coppi 1949 után 1952-ben újra végrehajtotta a duplázást, ami addig másnak még nem sikerült: megnyerte a Tour de France-ot és a Giro d'Italiát is. '53-ban rekordot jelentő ötödik alkalommal nyert a Girón, emellett világbajnok is lett. Nem csoda hát, hogy ők ketten barátok lettek, kivételes eredményeik mellett versenyzési stílusuk is hasonló volt: ha egyszer az élre álltak és elszakadtak a mezőnytől, gyakorlatilag lehetetlen volt utolérni őket. Coppinak állítólag abban is volt szerepe, hogy Ascari a második bajnoki címe után otthagyta a Ferrarit. Amúgy is elégedetlen volt azzal, amennyit Enzo Ferrari fizetett neki, de amikor Coppitól megtudta, hogy a kerékpárversenyzők mennyivel többet keresnek, mint az F1-es pilóták, még inkább elvágyódott. 1954-re aláírt a nagy terveket szövögető Lanciához is vitte magával hűséges barátját, Luigi Villoresit is.