Forma.Túra.Rali.


Országutak bajnoka: a Lancia D24

2014. november 28. - eszgbr

A Lancia sokáig nem a sportsikereiről volt híres, inkább úttörő megoldásokat alkalmazó kényelmes és elegáns autóiról. Az alapító Vincenzo Lancia 1937-es halálát követően azonban változott az irány a torinói márkánál, az apja örökébe lépő Gianni mindent megtett, hogy a márkát a motorsport világának csúcsára juttassa. A második világháborút követően nagyszabású versenyprogramot indított, ami jelentős sikereket hozott, de végül a csőd szélére sodorta a céget. A Lancia első versenyautói közül is kiemelkedett a D24, amely az ötvenes évek egyik legjobb versenygépének bizonyult.

d24_millemiglia54_2.jpgAlberto Ascari és a Mille Miglia győztes D24

Gianni Lancia egyik első intézkedése volt, hogy a cégéhez csábította a kor sztártervezőjét, az Alfa Romeótól éppen távozó Vittorio Janót. A háború és az olasz ipar leamortizálása miatt a magyar származású mérnök munkája csak az ötvenes évek elején érett be. 1951-ben készült el az Aurelia kupé változata, a B20 GT, amellyel a szükséges átalakítások után komolyan versenyezni kezdtek. Még abban az évben második helyet szerzett a Mille Miglián, Le Mans-ból pedig kategóriagyőzelemmel tért haza. Egy évvel később Felice Bonetto vezetésével a B20-asok hármas győzelmet arattak a Targa Florión.

Az Aurelia sikere megadta a kezdő lökést a Lancia versenyprogramjának. 1953-ban elindult a sportautó világbajnokság, a Scuderia Lancia pedig új autók sorát vetette be a sorozatban. A D20 kupé a B20 GT utódja volt, de a motoron kívül nem sok mindent örökölt az elődtől, ez már ízig-vérig versenyautó volt. A V6-os motor térfogatát 3 literre növelték (a B20 kezdetben 2, majd 2,5 literes motorral készült), teljesítménye elérte a 245 lóerőt. A Lancia szellemiségéhez hűen ismét kitaláltak valami szokatlant, amivel megpróbáltak a konkurencia fölé kerekedni: a D20 fékjeit a karosszérián belül helyezték el, nem közvetlenül a kerekeken, ezzel is csökkentve a rugózatlan tömeget.

A típus az áprilisi Mille Miglián egy harmadik hellyel debütált, pár héttel később Umberto Maglioli pedig megnyerte a Targa Floriót. A Le Mans-i 24 órásra készülve a D20 motorjára kompresszort szereltek, hogy felvehesse a versenyt a Ferrarikkal és Jaguarokkal. Ám a módosítás fordítva sült el, a feltöltéses motorok sorra mondták fel a szolgálatot és a nevezett négy autóból egy sem ért célba. Közben elkészült a D20 nyitott verziója, a D23 is, de ezt csak bajnokságon kívüli kisebb versenyeken indították, Bonetto be is gyűjtött egy győzelmet Monsantóban.

A D20 utolsó komoly megmérettetésére az 1000 km-es nürburgringi futamon került sor, de az istálló legjobb pilótái ekkor már a legújabb típust, a D24-et vezették. A D23-hoz képest számos ponton átdolgozták a műszaki tartalmat. Az immáron 3,3 literes motor 265 lóerőt teljesített, de az igazi előrelépést a kezelhetőség javításával érték el. Csökkentették a tengelytávot és finomítottak a hátsó De Dion-rendszerű futóművön is, ezzel a kor szintjén kiemelkedően jól irányítható autót sikerült alkotni. A Pininfarina az elődökénél még áramvonalasabb karosszériát tervezett a típushoz.

Tovább

Konstruktőri világbajnokok: 1950-1957

A címet akár idézőjelbe is tehetném, hiszen 1958 előtt a Formula-1-ben csak egyéni bajnoki címet osztottak, a gyártókat nem díjazták. Most ezt a hiányt pótolom és nem hivatalosan kihirdetem az első nyolc év konstruktőri bajnokait.

A pontozás megegyezik az 1958-ban használt rendszerrel. A versenyzők akkoriban az első öt helyért kaptak pontokat 8-6-4-3-2 sorrendben, emellett 1 pont járt a leggyorsabb körért. A konstruktőri versenyben csak a helyezésekért járó pontokat vették figyelembe és minden gyártó csak a legelőkelőbb helyen végzett autója után kapott pontot. Az akkoriban a világbajnokság részét képező Indy 500 csak az egyéni értékelésbe számított be, így azzal nem foglalkozok a továbbiakban, a világbajnokságot meghatározó európai márkák egyébként is csak elvétve álltak rajthoz a legrangosabb amerikai versenyen. 1958-ban az egyéni értékelésben csak a versenyző hat legjobb eredményét vették figyelembe, a konstruktőröknél szintúgy, tehát a logikát követve, 1950-57-ig is csak annyi futamot számítottam be, amennyi a pilótáknál is beszámított. Röviden ennyit a játékszabályokról, lássuk mely gyártók nyerték volna a konstruktőri világbajnokságot, ha azt a kezdetektől fogva meghirdetik!

1950

Az első szezonban az Alfa Romeo tarolt, az Indy 500 kivételével minden futamon, szám szerint haton győzött a milánói gyártó, így nem meglepő módon maximális pontszámmal söpörte volna be a világbajnoki címet. 1950-ben csak a legjobb négy eredményt vettem figyelembe, ahogy az a pilótáknál is történt. Ugyan az Alfával érdemben nem vette fel a versenyt, de a második helyre befutott volna a Ferrari, nagyban köszönhetően Alberto Ascari két második helyének. Louis Rosier a hátán vitte a dobogó harmadik fokáig a Talbot-Lagót, pontot szerzett volna még a Maserati és a Simca-Gordini.
1. Alfa Romeo (32 pont), 2. Ferrari (18 pont), 3. Talbot Lago (14 pont)

195020british20g.jpgFangio Alfa Romeoval

Tovább