Forma.Túra.Rali.


Niki Lauda 1949-2019

2019. május 21. - eszgbr

nikilaudacool.jpg

Elment Niki Lauda, az autósport történetének egyik legnagyobb egyénisége. A szókimondó, időnként kíméletlenül őszinte osztrákra ma már elsősorban taktikus, jó értelemben vett számító, intelligens versenyzőként emlékezünk, pedig balesete előtt parádés gyorsasággal bírt, az időmérő edzések állandó favoritja volt. Mégis amiről igazán emlékezetes marad, az a vasakarat, amellyel túlzás nélkül a halál torkából jött vissza nürburgringi balesete után, hogy hamarosan újra versenyautóba üljön, a következő években pedig még két világbajnoki címet nyerjen és egy igazi ikonná, egy modern kori hőssé váljon.

Nyugodjék békében, hiányozni fog!

177

niki_lauda_alfa_177.jpgfotó: italiaspeed.com

A tegnap elkezdődött előszezoni F1-es tesztidőszak és az Alfa Romeo visszatérése apropóján itt egy kép 1978-ból, amikor az Alfa gőzerővel készült az akkori visszatérésére. A fotó érdekessége, hogy a 177-est nem más, mint Niki Lauda vezette, aki ekkor az Alfa-motorokat használó Brabham istálló alkalmazásában állt, így ugorhatott be a Paul Ricard pályán rendezett tesztre.

Ahogy a neve is mutatja, az Alfa 177 fejlesztése 1977-ben kezdődött, de mire 1979-ben bevethető állapotba került, menthetetlenül elavult, közben ugyanis lezajlott egy aerodinamikai forradalom a Lotus vezetésével. Szívóhatást nem alkalmazó autóval esély sem volt labdába rúgni a világbajnokságon, így a 177-est mindössze két futam után felváltotta a fejlettebb 179, amelyet egészen 1982-ig használtak az olaszok.

A BMW M1 Procar bajnokság

A hetvenes évek második felében a BMW-nél egy új sportkocsi fejlesztésén gondolkoztak, amellyel a versenypályákon is felválthatnák a rendkívül sikeres, de öregedő 3.0 CSL-t. Jochen Neerpasch, a BMW Motorsport vezetője egy középmotoros autót álmodott meg, amely a pályán és az utcán is felveheti a versenyt a nagynevű sportkocsi gyártók típusaival. Az M1 névre keresztelt autó 1979-re öltött formát, de a fejlesztés és a gyártás során bőven akadtak gondok.  Hogy a jövőbeli versenyprogramot segítse, Neerpasch életre hívta a BMW M1 Procar névre keresztelt márkakupát.

bmw_m1_procar_zolder_1979.jpgAz első BMW M1 Procar futam rajtja Zolderben

Neerpasch fejében eredetileg egy 3 literes V10-es motorral szerelt autó képe élt, amellyel a BMW betörhetne az elsősorban az olaszok által uralt szupersportkocsi piacra. A tízhengeres motor kifejlesztése azonban túl sok pénzbe került volna, így az E9 kupéból ismert M49 kódjelű 3,5 literes sorhatost választották az új autó erőforrásának alapjául. Az új motor az M88 kódjelet kapta és az utcai változatban 277 lóerőre volt jó, míg az M88/1 versenyváltozatból 470 lóerőt préseltek ki.

Az M1-et az 1976-ban bevezetett Group 5 kategóriában kívánták indítani a sportautó világbajnokságon, de a homologizációhoz rendelkeznie kellett egy Group 4 változattal is, amelyhez legalább 400 darabot le kellett gyártani. A BMW korábban nem készített még középmotoros autót, így az olaszokat hívták segítségül. A formatervet Giorgetto Giugiaro készítette, Paul Bracq 1972-es BMW Turbo tanulmánya nyomán. A karosszériagyártással a Lamborghinit bízták meg, de a márka épp a csőd szélén tántorgott, így mindössze négy darab készült el, mielőtt a gyártás átkerült Giugiaro torinói műhelyébe. Innen Stuttgartba, a BMW kabriókkal ismertté vált Baurhoz kerültek a kasztnik, hogy megtörténjen a végső összeszerelés. Ezután minden darabot Münchenbe szállítottak felülvizsgálatra, így borzasztó lassan haladt a sorozatgyártás. Az M1 az 1978-as Párizsi Autószalonon debütált óriási sikert aratva, az első példányokat egy évvel később szállították le a vevőknek.

Tovább

F, mint Formula-1, F, mint Forradalom

Forradalom. Ezzel a szóval jellemezhető leginkább az a folyamat ami az 1970-es évek második felében végbement a Formula-1-ben. A Tyrrell 1976-os hatkerekűje, majd a Renault egy évvel később bevetett turbómotorja és a Lotus "ground effect"  elvet alkalmazó autója felkavarta az állóvizet. Többé nem volt elég egy jó autót építeni a Cosworth DFV motor köré és beleültetni egy jó pilótát. Olyan kor volt ez, amikor a mérnökök kezét nem kötötték meg, a Colin Chapman és Gordon Murray-féle zsenik fantáziája szabadon szárnyalhatott és szülhetett radikális konstrukciókat. Aki pedig nem haladt a korral, az hamar a mezőny hátsó felében találhatta magát.

andretti_lotus78.jpgMario Andretti, Lotus 78

Azért azt szögezzük le gyorsan, hogy a forradalmi vívmányok közül nem mind hozott forradalmi eredményeket a gyakorlatban. A Tyrrell P34 egy futamot ugyan nyert 1976-ban, a csapat pedig harmadik lett a konstruktőri bajnokságban, a következő szezonra továbbfejlesztett autó viszont inkább hátra lépett, mint előre. A megnövekedett tömeg illetve a Goodyear csak ehhez az autóhoz készített gumijainak gyenge minősége miatt már közel sem volt olyan versenyképes, 1978-ra pedig a Tyrrell visszatért a hagyományos négykerekű autóhoz.

A Renault turbómotorja már reménykeltőbb próbálkozás volt és fokozatosan egyre jobb eredményeket értek el a franciák, de a hőn áhított világbajnoki címet nem sikerült elhódítaniuk. A nyolcvanas években a turbófeltöltés általánossá vált és sokak szerint a sportág történetének legszebb évei voltak ezek, a több mint 1000 lóerős motorokkal.

A fenti kettőnél gyorsabb és nagyobb sikereket hozott a Lotus 78-on kikísérletezett, az angolban ground effect-nek nevezett eljárás. Colin Chapman, a Lotus csapatfőnöke járatos volt a repülésben és a repülőgép tervezésben, és egy második világháborús de Havilland Mosquito-t tanulmányozva fogant meg benne a gondolat, hogy ha a repülőgép szárnya felhajtóerőt generál, akkor a profilját megfordítva leszorítóerőt is létrehozhat, amit az autóversenyzésben is kamatoztathatnak. Ötleteit megosztotta csapata vezető mérnökeivel, név szerint: Tony Ruddal, Peter Wrighttal, Ralph Bellamyval és Martin Ogilvie-vel. Közülük Rudd és Wright már dolgozott hasonló elven a hetvenes évek elején a BRM-nél, de ötleteik végül egy autón sem jelentek meg. Ők öten tervezték a Lotus 78-at, amely forradalmasította a pályaversenyzést.

Tovább

Titánok harca

A hetvenes évek elején a hosszútávú versenyek fényének csökkenésével egy időben kezdett mind népszerűbbé válni a túraautózás. Európa versenypályáit a szakág történetének három legjelentősebb márkája, az Alfa Romeo, a BMW és a Ford uralta, utóbbi kettő pedig szabályos anyagcsatába lovalta magát az Európa-bajnoki cím megszerzése érdekében. A csúcspont az 1973-as esztendő volt, amikor mindkét gyártó sztárversenyzőket és addig nem látott erejű túrakocsikat bevetve igyekezett elhódítani a bajnoki címet.

Spa24h_start.jpgA Spa-i 24 órás verseny rajtja

Az Európa-bajnokság lebonyolításáról annyit érdemes tudni, hogy 1972-ig három géposztály futott egymás mellett, bajnoki címet viszont csak egyet osztottak. A versenyzők között értelemszerűen a legtöbb pontot gyűjtő pilóta lett a bajnok, a gyártók között pedig az a márka nyert, amely egy adott géposztályban a legtöbb pontot gyűjtötte. Ezt úgy kell érteni, hogy ha egy gyártó bajnok akart lenni, akkor nem csak a saját divíziójában kellett a pontverseny élén végeznie, de több pontot kellett gyűjtenie, mint a másik két divízió első helyezettje is. Ha egy márka több divízióban is rajthoz állt, a pontjai nem adódtak össze, hanem külön versenyt vívott minden géposztályban, de végtére is ugyanazért a bajnoki címért.

Divízió I-ben legfeljebb 1300 cm³-es motorral hajtott autók indulhattak, a Divízió II 1301-2000 cm³-ig tartott, a csúcskategória pedig a 2000 cm³ feletti Divízió III volt. A kicsiknél az Alfa Romeo egyeduralkodó volt, így szerezhette meg 1971-ben és 1972-ben is a gyártók bajnoki címét. Div. II-ben az Alfa, a BMW és a Ford is indult, a komoly konkurencia miatt szinte esélytelen volt, hogy innen kerüljön ki a bajnok. Div. III-ban indult a Ford gyári csapata és a komoly erőt képviselő BMW-s privát alakulatok.

1973-ra a Fordnak és a BMW-nek elege lett, hogy amíg egymást gyepálják, addig az Alfa Romeo simán behúzza a bajnoki címet, így addig tartották nyomás alatt az FIA-t, amíg az beadta a derekát és megszüntette a legkisebb divíziót. Így az olaszoknak maradt a 2 liter alatti kategória, ahol elvesztek a különböző fordos, BMW-s és egyéb gyártókat képviselő alakulatok között. A másik komoly fejlemény a BMW gyári csapatának visszatérése illetve az új fegyver, a 2800 CS-t váltó 3.0 CSL bemutatkozása volt. A Ford az elmúlt két évben is gyári támogatással futtatta a Capri RS2600-asokat, előbb Dieter Glemser, majd Jochen Mass meg is nyerte az egyéni bajnoki címet, így tulajdonképpen ők várhatták regnáló bajnokként az új szezont.

Ford_Capri_RS2600LW.jpgAz állóhelyzetben is lenyűgöző Capri RS2600 LW. Az autónak gyári színekben ez volt az utolsó éve, 1974-ben felváltotta az RS3100

Tovább

Film: Hajsza a győzelemért (2013)

Rögtön a lényeggel kezdeném: Ron Howard megcsinálta! A Hajsza a győzelemért úgy szegez két órára a moziszékbe, hogy minden percét élvezi az ember, nincs üresjárat és a sport- és életrajzi filmek többségével ellentétben nem untatja a nézőt, a humort is megfelelően adagolja.

A folytatás nyomokban spoilert tartalmazhat.

A történet középpontjában Niki Laudának és James Huntnak az 1976-os Formula-1-es világbajnoki címért vívott harca áll, de a történet nem itt, hanem hat évvel korábban, egy angliai F3-as versennyel kezdődik, ahol először akasztott tengelyt a két klasszis pilóta. Howard kitűnő érzékkel osztotta fel a játékidőt a korábbi párharcok, a két főszereplő magánélete és a fő cselekményszál között. A főhősök nagyjából ugyanannyi játékidőt kaptak, de valahogy mégis Laudát éreztem erősebbnek, főleg a csaknem halálos kimenetelű balesetéből való visszatérése nyomott sokat a latban. Daniel Brühl nagyszerűen hozza az öntörvényű, kevesek barátságát elnyerő osztrák zsenit, de Chris Hemsworth-re sem lehet panaszunk. Hunt a film vége felé, Lauda visszatérésekor erősít rá, pont jókor, hogy a végkifejletet ne érezzük igazságtalannak, hiszen kettejük közül mégiscsak Huntot szánták fő-főszereplőnek.

Aminek nagyon örülök, az az, hogy a film nem mulasztja el helyre tenni a két pilóta viszonyát, hiszen ők a való életben tisztelték és kedvelték egymást, hovatovább barátok voltak és ez a filmből is leszűrhető, bár a történet megkívánta, hogy szembeállítsák őket.. Az ellentétes jellemük ellenére mindketten hasonló életutat jártak be, tehetős szüleik nem tolerálták szenvedélyüket.

Tovább

Lauda vs. Hunt: az 1976-os F1-es szezon

A szerencsések premier előtti vetítésen már láthatták, de a mozi és autósport rajongók többsége csak holnaptól tekintheti meg az elmúlt két év általam legjobban várt filmjét, Ron Howard Hajsza a győzelemért (Rush) című alkotását, melynek középpontjában Niki Lauda és James Hunt 1976-os világbajnoki párbaja áll. Nem biztos, hogy szerencsés a film megnézése előtt belerévedni a fordulatos szezon történéseibe, különösen ha valaki nincs tisztában a végkifejlettel, de én már rég tervbe vettem, hogy mielőtt megnézem a filmet, megírom, mi is történt 1976-ban a Formula-1-ben.

lauda1.jpg

A szezont az osztrák Niki Lauda várhatta címvédőként, aki 1975-ben öt győzelmet aratva megszerezte élete első világbajnoki címét, a Ferrari pedig 11 év után visszatért a csúcsra. Csapattársa továbbra is a svájci Clay Regazzoni volt, akivel kellően ütőképes párost alkottak, hogy a Ferrari a konstruktőri címre is jó eséllyel pályázzon. Az elmúlt évben Lauda legnagyobb riválisa a kétszeres bajnok Emerson Fittipaldi volt, aki önként derékba törte karrierjét, mikor a McLarent otthagyta, hogy a bátyjával alapított Copersucar-Fittipaldi csapatnál versenyezhessen. A wokingiak így az inkább túra- és sportautókkal vitézkedő Jochen Mass mellé leigazolták a ’75-ös Holland Nagydíjon a Hesketh-tel meglepetésgyőzelmet arató James Huntot. Hunt tökéletesen illett a nagyvilági életet élő Lord Hesketh csapatába, bár tehetségét senki nem vitatta, mégis inkább a playboy életvitelével vált híressé.

hunt2.jpg

Tovább

A legőrültebb F1-es szezon

Több apropója is van, hogy miért most készült el ez a poszt. A 30 éves évforduló miatt mindenképp időszerű lett volna egy ilyen rendkívüli évadot felidézni, de a 2012-es szezon változatossága és izgalmai kapcsán is gyakran emlegettük az 1982-83-as éveket. Nem mellesleg 64 éve e napon született Keke Rosberg.

A fantasztikus évkezdet miatt inkább az 1983-as szezonhoz hasonlíthatjuk az ideit, mindkét évben az első nyolc futamon hét különböző győztest avattak, 2012 abból a szempontból kiemelkedő, hogy már az első hét versenyen megvolt a hét pilóta. Akkor végül a 15 fordulón 8 versenyző és 6 konstruktőr osztozott, akárcsak idén a 20 nagydíjon. 1982 viszont páratlan: 16 versenyen 11 különböző ember foglalhatta el a dobogó legfelső fokát 7 csapat színeit képviselve. Sajnos ez a szezon nem csak a kiemelkedő izgalmak miatt marad emlékezetes, hanem két halálos és egy további nagyon súlyos baleset miatt is, amik nagyban befolyásolták a világbajnokság végkimenetelét is.

keke_1982.jpgKeke Rosberg, Williams FW08 Cosworth, Österreichring

Tovább