Forma.Túra.Rali.


Az utazás szabadságának ünnepe - Tour de France Automobile, 1964

2019. szeptember 28. - eszgbr

A Franciaországot átszelő autós megmérettetést, a Tour de France Automobile-t 1899-ben rendezték meg először a Le Matin újság szervezésében és a francia autósklub (ACF) felügyelete mellett, ezzel négy évvel megelőzte a hasonló nevű, de ma már sokkal híresebb kerékpáros körversenyt. Pedig volt idő, amikor az autós verseny presztízse és népszerűsége vetekedett a kétkerekű párjáéval. A Tour de France Automobile azonban több volt egy autóversenynél, megtestesítette mindazt a szabadságot, amit a korlátlan utazás jelentett és jelent ma is.

tour64.jpgGyülekező az egyik szakasz rajtja előtt. A kép közepén 188-as rajtszámmal Maurice Trintignant Shelby Cobra Daytona Coupe-ja. Mögötte a 163-as számú kis kék kupé Jacques Rey Porsche 904 GTS-e. Jobbra tőle két piros Ferrari 250 GTO látható, a közelebbi 175-ös Claude Dubois autója. A kép előterében a 145-ös Giampiero Biscaldi Alfa Romeo Giulia TZ-je, balra tőle 107-es számmal Raymond Pontier Bertone karosszériés Simca 900 SA-ja látható.

Az első kiírás kilenc napon és hét szakaszon át vezetett Párizsból Párizsba, vagyis ténylegesen egy körverseny volt. A győzelmet René de Knyff szerezte meg Panhard et Levassorjával, miután minden szakaszon a leggyorsabbnak bizonyult.

Ezután viszont több mint egy évtizedet kellett várni a következő Tourig: a második kiírásra 1912-ben került sor, amit még kettő követett az első világháború kitöréséig. 1922-től tíz éven át folyamatosan megrendezték a versenyt, a harmincas évek elején viszont újra megszakadt a sorozat.

1951-ben már a nizzai autóklub szervezésében éledt újjá a verseny és a kiváló rendezésnek köszönhetően a következő években aranykorát élte a verseny. A Tour Európa legrangosabb autós kihívásai közé emelkedett és a kontinens minden szegletéből vonzotta a kalandvágyó versenyzőket. A Shell francia leányvállalata jelentős összeggel támogatta a rendezést, és nem fukarkodtak a vendéglátással sem. A résztvevőket minden szakasz végén homár, osztriga, egzotikus gyümölcsök és pezsgő várta a Shell sátrában, az éjszakát pedig szállodában tölthették.

A bőséges ellátás, a kellemes körülmények és az egész versenyt körüllengő gondtalan mediterrán miliő ellenére a Tour de France egy embert és gépet keményen próbára tevő kihívás volt. Kilenc-tíz nap alatt több ezer kilométert tettek meg francia közutakon, az összetettbe viszont csak a versenykörülmények között futott időeredmények számítottak be. Szinte minden napra jutott egy hegyi verseny, egy gyors sprint, fel az Alpok vagy a Pireneusok egyik hágójára, amelyek közül több ismerős lehet a kerékpáros verseny rajongóinak is, illetve majd minden napra jutott egy több körös mezőnyverseny Franciaország valamelyik versenypályáján. Sőt, sokszor a határt átlépve a mezőny érintette a szomszédos országok pályáit is, például Spa-Francorchamps-t, Monzát vagy a Nürburgringet. A túra ötvözte magában a ralit, a pálya- és hegyi versenyeket.

Tovább

Négy nap a Nürburgringen

Napjainkban a 24 órás versenyek számítanak a hosszútávú versenyzés csúcsának, ezek közül is kiemelkedik a Nürburgringen rendezett egynapos viadal. De nem volt ez mindig így. Évekkel az első 24 órás verseny előtt rendeztek sokkal hosszabb, három és fél napos versenyeket is ugyanott.

porsche914_86h_1970.jpgA Porsche 1970-es győzelmét hirdető plakát

A raliversenyzés hőskorában népszerű maratoni próbák egyike volt a Liége-Róma-Liége verseny, amely idővel átalakult Liége-Szófia-Liége maratonná, de a hatvanas évek közepén már egyre kevésbé volt életképes egy többnapos közúti verseny, így az esemény 1965-ben Marathon de la Route néven átköltözött a Nürburgringre.

A mai hosszútávú gyorsasági versenyekkel szemben ez inkább egy megbízhatósági verseny volt, minden autónak a műszaki paraméterei alapján meghatározott maximális köridőn belül kellett teljesítenie a Nordschleiféból és a Südschleiféból álló pályát, a kihágásokért pedig komoly büntetéseket osztottak. Ugyanakkor a pontos szabályok szinte évről évre változtak. A versenyt széria közeli állapotú autókkal vívták, a felhozatal pedig a mindössze 746 cm³-es DAF-októl a 4,7 literes V8-as Mustangokig és V12-es Ferrarikig terjedt.

Az első évben 82 órán át kellett körözniük a résztvevőknek, 1966-tól nőtt az időtáv a klasszikusnak tekinthető 84 órára, vagyis kereken három és fél napra. 1970-ben 86 órásra nőtt a kihívás, majd a következő évben még ehhez is hozzácsaptak tízet, így már kereken négy napot kellett kibírni a Zöld Pokolban.

Tovább

Group 5>> Zakspeed Roush Ford Mustang Turbo

A hetvenes évek olajválsága az amerikai gyártókat is rávilágította, hogy szükség van kisebb, takarékosabb járművekre, de a négyhengeres motoroknak nem volt nagy hagyománya a tengerentúlon. A Fordnál a hagyományos receptet követve sportsikerekkel akarták népszerűsíteni a kis motorokat, de a hetvenes évek elején felszámolták a gyári versenycsapatot. A megoldás Németországból érkezett a sikerei csúcsán lévő Zakspeed képében.

1981_mustang_turbo_gtx_2.jpgAz autó csak külsőleg emlékeztetett a Mustangra, a borítás alatt a Zakspeed Capriból ismert csővázas szerkezet lapult

1980 szeptemberében Németországból Michiganbe rendelték Michael Kranefusst, hogy irányításával a Ford Special Vehicles Operation (SVO)  névre keresztelt részlege megalkossa az újjáélesztett versenyprogram első autóját. Kranefuss a Zakowski testvérekhez fordult segítségért, akik Németországban uralták a DRM sorozatot a Ford Caprival. A Zakspeed az USA-ba hajózta egyik versenygépét, ami új, a Mustangra hajazó karosszériát kapott (a Caprit nem forgalmazták az Egyesült Államokban).

Az autó műszakilag nagyrészt megegyezett a Szuper Caprival, ami egyedüliként méltó ellenfele tudott lenni a Porsche 935-nek. Az alumínium térhálós vázba a BDA motor 1,7 literes változatát szerelték, de a két darab KKK turbót egy Garrett feltöltő váltotta fel, így teljesítménye a 700 lóerőt is elérhette. Az autó igazi ereje az alján végigfutó Venturi-csatornában rejlett, amely a Caprit az első ground effect Group 5 autóvá tette. Klaus Ludwig 1980-ban a Szuper Caprival megnyerte a DRM Divízió 1-es bajnoki címét. A Mustang Turbót afféle átmeneti típusnak szánták a Fordnál, amíg összegyűjtik a szükséges forrásokat egy teljesen új versenyautó megépítéséhez.

Az autót az IMSA GTX kategóriában kívánták indítani, ahol közvetlenül a Porsche 935-tel mérkőzhetett meg. A versenyprogramot a Zakspeed és a később a Mustang GTO-val és Mercury-kkal sikert sikerre halmozó Roush Racing vitte, az első számú pilóta Klaus Ludwig lett.

Tovább

IMSA GTO '89-'91

1989-re teljesen átalakult az IMSA GTO mezőnye, a Toyota szintet lépve már a GTP-k között folytatta, a Roush pedig lecserélte az előző évi bajnokságot megnyerő Mercury Merkurt. Két új kihívó is érkezett, az Audi és a Nissan, így három kontinens három márkája között dőlt el a bajnoki cím sorsa. A következő évtől a Mazdával is komolyan számolni kellett, de az egyre növekvő kihívás és presztízs mellett egy valami változatlan maradt: a bajnoki cím elnyeréséhez a Roush Racinget kellett legyőzni.

1988_6.jpg

1989

Jack Roush csapata nyugdíjazta a Mercury Merkurt, helyét az új Cougar XR-7 vette át. Az autóban kétféle erőforrást használtak, a hosszabb futamokra és gyors pályákra egy 5,5 literes V8-ast, a kanyargósabb pályákra a Merkurból ismert négyhengeres turbómotort szerelték a Cougarba. A pilótafelállás is változott, Scott Pruett két GTO és egy Trans-Am bajnoki cím begyűjtése után egy jóval magasabb ligába, az Indycarba távozott. Pete Halsmer maradt, Pruett helyére pedig visszatért Wally Dallenbach Jr.. Dallenbach előző csapata, a Protofab csak a Trans-Am-ben indult, így a Toyota után a Roush másik nagy riválisa is távozott a szériából. A helyükre érkezett két új gyári csapat: az Audi és a Nissan.

Tovább

IMSA GTO '85-'88

Az IMSA GT széria az Egyesült Államok legjelentősebb GT és sportautó bajnoksága volt a hetvenes évek közepétől fogva, a GTO pedig a csúcskategóriájának számított. Ám előbb a GTX, majd a nyolcvanas évek elején a helyébe lépő GTP géposztály átvette a vezető szerepet. A GTO továbbra is megmaradt a legnagyobb szériaalapú kategóriának, de veszített népszerűségéből. Az összkép akkor kezdett változni, amikor a konstruktőrök egyre inkább elrugaszkodtak az alapot adó modellektől és csővázas versenygépeket kezdtek építeni, amelyek már csak nyomokban emlékeztettek a névadó utcai autókra.

1988.jpg
Mai szemmel nézve ezek az autók jobban hasonlítanak a NASCAR gépekre, mint a mai GT-kre, de akkoriban Amerikában a mostanitól eléggé eltérő szemléletben tervezték a GT-ket, például jó ideig nem engedték különálló hátsószárnyak felszerelését az autókra. A donormodell legtöbb esetben egy olcsó, orrmotoros kupé volt, szemben a mai méregdrága sportkocsikkal. Európában nem terjedtek el a hasonló autók, sőt a nyolcvanas évek második felére szinte teljesen elsorvadt a GT versenyzés, a kategória csak a kilencvenes években, a C-csoport megszűnésével kapott új erőre.

Tovább