Negyven éve már, hogy egy ködös novemberi éjjelen Graham Hill magánrepülőjével lezuhant az arkley-i golfpálya mellett. A balesetben rajta kívül még csapatának öt tagja vesztette életét. Ezzel a tragikus balesettel a brit autósport igazi nagykövetét vesztette el, az egyetemes motorsport pedig egy páratlan versenyzőt. Ő ugyanis az egyetlen aki megnyerte a világ három legjelentősebb autóversenyét: a Monacói Nagydíjat, az Indianapolisi 500 mérföldest és a Le Mans-i 24 órást.
Norman Graham Hill. Sisakjának mintázatát a Londoni Evezős Klubban viselt sapkájáról kölcsönözte
Hillnek mindössze kilenc év kellett ahhoz, hogy megnyerje három különböző műfaj legrangosabb versenyét és megszerezze az angolban Triple Crown-ként emlegetett elismerést. (Egy alternatív értelmezés szerint a Triple Crown-ban Monacót az F1-es világbajnoki cím helyettesíti.)
24 éves volt mire megszerezte a jogosítványát, versenyautót először egy évvel később vezetett, amikor Brands Hatch-ben egy klubeseményen befizette magát pár körre egy F3-as Cooperrel. Azok a körök megpecsételték sorsát. Hamarosan beállt a Lotushoz szerelőnek, majd addig győzködte Colin Chapmant, amíg az lehetőséget nem adott neki versenyzőként is. Az 1958-as Monacói Nagydíjon már a csapat Forma-1-es autóját vezette és még ebben az évben bemutatkozhatott Le Mans-ban is.
A Lotusnál azonban nem termett neki babér. 1960-ban átment a BRM-hez és az új középmotoros autójukban végre megmutathatta tehetségét. Két évvel később Hollandiában megszerezte első győzelmét, amit még három követett, év végén pedig az első világbajnoki címe. 33 éves volt ekkor. Az egykori haditengerészeti őrmester, aki minden pénzét arra költötte, hogy autóversenyző lehessen, nyolc évvel azután, hogy először ült versenyautóban, felért a csúcsra.
A P57 volt a BRM legsikeresebb típusa. 1962-ben az egyéni és a konstruktőri vb-t is megnyerte, egy évvel később pedig Hill ezzel aratta első monacói győzelmét.
A '63-as monacói idénynyitót már címvédőként várhatta. Az időmérőn második lett Jim Clark mögött, de a rajtnál sikerült az élre állnia és vezetett a verseny korai szakaszában. Hamarosan Clark visszaelőzte és ellenállhatatlanul vezetve ellépett a mezőnytől. Úgy tűnt ezen a napon senki nem állhatja útját, ám a 79. körben beragadt a váltója és kicsúszott. A lotusos skótot tisztes távolból követő Hill újra átvette a vezetést és a maradék 21 kört teljesítve életében először győzött a hercegségben. Monacót kipipálhatta, bár ekkor még aligha lebegett szeme előtt a Triple Crown.
Hill első győzelme Monacóban:
Az idény nagy részében a BRM az előző évben vb-t nyerő P57 típust használta, de Jim Clark ihletett formában versenyzett és megnyerte a vb-t Hill előtt. A csapat a következő években is a Forma-1 meghatározó alakulatai közé tartozott, de a bajnoki címhez szükséges plusz már nem volt meg benne. 1963 és 1965 között Hill zsinórban háromszor végzett a pontverseny második helyén, kétszer Clark, egyszer John Surtees mögött. Mindhárom évben megnyerte viszont a Monacói Nagydíjat.
1966-ban új motorformula lépett életbe az F1-ben, az addig használt kis 1,5 literes motorokat felváltották a jóval erősebb 3 literesek. A BRM itt kezdte végleg elveszíteni a fonalat és többé már nem tért vissza a bajnoki esélyes istállók közé. Közben a tengerentúlon felpezsdült az élet: Jim Clark középmotoros Lotusával új színt vitt az Indy 500 mezőnyébe és 1965-ben megnyerte az Egyesült Államok legnagyobb versenyét. Látva riválisa sikerét, a következő évben Hill is rajthoz állt John Mecom csapatában, az istálló másik Lola-Fordját Hill F1-es csapattársa, Jackie Stewart vezette.
Hill Lola T90-esével a szokásos Indy 500 előtti fotózáson (fotó: Sports Car Digest)
A két újonc nem számított esélyesnek Clark és az olyan helyi nagymenők mellett, mint Mario Andretti, A.J. Foyt vagy Parnelli Jones. Hill a 15. helyre kvalifikálta magát, a mezőny közepéről volt kénytelen indulni. Sikerült elkerülnie az első körös balesetet, amibe 14 autó keveredett bele. A verseny nagy része Clark és Lloyd Ruby küzdelméről szólt, egymást váltogatták az élen. A táv háromnegyedénél Stewart vette át a vezetést, de tíz körrel a leintés előtt ki kellett állnia mert elszállt az olajnyomás az autójában. Hill élt a lehetőséggel és átvéve a vezetést csapattársától, megnyerte az 50. Indianapolisi 500 mérföldest. Háromból kettő pipa.
A leintést követően a Lotus hevesen tiltakozott a végeredmény ellen, mondván Clark köreit elszámolták és valójában nem Hill mögött, hanem egy körrel előtte ért célba. Hill maga is meglepődött, hogy ő nyerte a versenyt, de a tévedésre semmilyen meggyőző bizonyítékot nem találtak és nem módosították a végeredményt. Hill a következő két évben is visszatért Indianapolisba, de műszaki hiba, illetve baleset miatt nem ért célba egyik alkalommal sem.
Hill győzelme Indianapolisban:
Otthon ekkor már igazi sztár volt, Nagy-Britanniában rajongtak érte az emberek és a Forma-1-ben minden a britek körül forgott. Talpig úriember volt, megnyerő stílusa és humora rengeteg rajongót szerzett, a sportnak épp ilyen nagykövetre volt szüksége. A pilóták közül elsőként ismerte fel a média jelentőségét, tudatosan törekedett minél jobb viszonyra a sajtóval, gyakran szerepelt a televízióban is.
Jó viszonyt ápolt csapattársaival is, a BRM-nél a rá mentorként tekintő Stewarttal, majd amikor 1967-ben a nyűglődő csapatot elhagyta a Lotus kedvéért, Jim Clarkkal is. Hill intelligensen felismerte, hogy a Lotus sikereinek kulcsa a rendkívül szoros kapcsolat a csapatvezető-főtervező Chapman és az első számú pilóta Clark között, épp ezért nem is próbálta meg a saját oldalára állítani a csapatot, mint manapság tennék sokan a helyében.
Hill, Stewart és Clark. A pályán ellenfelek, azon kívül bajtársak és barátok voltak
Az első évében nemigazán jöttek az eredmények, ugyan második volt két kedvenc pályáján, Monacóban és Watkins Glenben, de Clark közben négy futamot is nyert a Cosworth DFV köré tervezett Lotus 49-cel. 1968-ban Clark toronymagas favoritként kezdte az évet és Hill előtt megnyerte az idénynyitót. Áprilisban azonban halálos balesetet szenvedett egy hockenheimi F2-es futamon. Óriási volt a letargia, senki nem gondolta, hogy a világ legjobb autóversenyzője meghalhat egy balesetben. Hillnek ebben a nehéz helyzetben kellett átvennie a vezető szerepet a csapatnál, de megbirkózott a teherrel és a következő két futamot megnyerve új lendületet adott a Lotusnak. A jaramai és negyedik monacói elsősége mellett megnyerte a szezonzárót Mexikóban és megérdemelten másodszor is világbajnokká koronázták.
Watkins Glen, 1968. Az autókon megjelentek az első terelőszárnyak és szponzormatricák
Ám eljött az idő, amikor a tanítvány túlnőtt a mesterén, '69-ben nem tudta tartani a lépést a Matrát világbajnoki címig repítő Jackie Stewarttal. Egy futamot tudott nyerni, hol máshol, mint Monte Carlóban. Ötödik győzelme volt ez a szűk utcai pályán, a mai napig csak Ayrton Senna tudta felülmúlni e tekintetben. Ráadásul Watkins Glenben volt egy komoly bukása is, mindkét lábát eltörte, sokan azt gondolták vége a pályafutásának.
Chapman is érezte, hogy a 40 éves veterán felett kezd eljárni az idő és lepasszolta a Lotusokkal versenyző Rob Walker Racinghez. Itt néhány pontszerzésnél többre nem futotta, a következő két évre aláírt a Brabhamhez. Ha lehet, ott még gyatrábban teljesített, ezért 1973-ban úgy döntött megalapítja saját csapatát. Főtámogatónak sikerült megnyerni az Embassy dohánycéget, az első két évben Shadow és Lola kasztnival versenyzett, 1975-ben készült el a nevét viselő első autó.
Nemcsak a pályán, de a divatban is igyekezett tartani a lépést a fiatalabbakkal
Ma sokan úgy gondolják, jobban járt volna, ha sikerei csúcsán, a hatvanas évek végén visszavonul és nem rombolja tovább nimbuszát. Csakhogy így nem lett volna lehetősége megcselekednie azt ami senki másnak nem sikerült.
Le Mans-ban már 1956-ban ott volt a Team Lotusszal, de csak a nevezési listán szerepelt, a versenyen nem kapott lehetőséget. Először két évvel később versenyezhetett, de a Lotus hasonlóan teljesített, mint az F1-ben. Egy időben a BRM-hez kerülésével kezdett el a Porschénél versenyezni, legtöbbször jó barátjával, Jo Bonnierrel egy autóban. Bonnier a BRM-nél is csapattársa volt. Hill előtt megnyílt a lehetőség, hogy a legnagyobb sportkocsi versenyeken induljon: Sebring, Targa Florio, Nürburgring, Tourist Trophy és persze Le Mans. A következő években versenyzett Jaguarokkal, Aston Martinokkal, Ferrarikkal, két alkalommal még a gázturbinás Rover-BRM prototípust is vezette Le Mans-ban. Sikerei közül kiemelkedik két győzelme a RAC Tourist Trophy-n és második helye az 1964-es Le Mans-on, utóbbit ismét Bonnierrel közösen érte el egy Ferrari 330 P-t vezetve.
Hill az 1966-os Grand Prix című filmben a két főszereplővel, James Garnerrel és Yves Montand-nal, köztük fekete dzsekiben Joakim Bonnier. A svéddel olyan jóban volt, hogy fia, Damon keresztapjának is őt kérte fel. Bonnier 1972-ben Le Mans-ban szenvedett halálos balesetet, így Hill nem örülhetett tiszta szívből győzelmének
Amikor '67-ben visszatért a Lotushoz, felhagyott a sportautó versenyzéssel, kizárólag a Forma-1-re koncentrált. Épp ezért volt meglepő a Matra istálló döntése, amikor az 1972-es Le Mans-ra készülve felkérték, hogy vezesse egyik autójukat. Valószínűleg Hill is érezte, ez az utolsó esélye a verseny megnyerésére, a Matra egész évben csak Le Mans-ra készült, ráadásul a domináns Ferrari a távolmaradás mellett döntött.
Hill váltótársa Henri Pescarolo volt, aki ekkor még szintén az első győzelmére várt. A francia először vonakodott összeülni a kétszeres világbajnokkal, azt gondolta túl nagy sztár ő oda és 43 évesen már a sebessége is megkophatott, de az angol hamar rácáfolt. A kezdetektől roppant alázatos volt, mindenre odafigyelt, amit fiatalabb csapattársai mondtak az autóról és a sebességével sem volt gond, az éjszaka folyamán diktált tempója nagy szerepet játszott győzelmükben. Hill igazi csapatjátékos volt, amíg a Matra többi autójában egymást akarták túllicitálni a pilóták, addig ő és Pescarolo igazi csapatot alkottak, ezért is tudtak nyerni. Meg persze azért, mert mindketten fantasztikus versenyzők voltak. Hill arról sem feledkezett meg, mekkora jelentőségű a sikerük - 22 éve nem nyert francia csapat Le Mans-ban -, és átengedte a célba érés dicsőségét fiatalabb csapattársának. Le Mans: pipa, Triple Crown: pipa.
A jellegzetes sötétkék-fehér sisak és a Matra MS670 Le Mans-ban
A '75-ös szezon közben Hill úgy döntött visszavonul a versenyzéstől és minden energiáját a csapata irányítására fordítja. Tony Brise személyében volt egy fantasztikus tehetségű ifjú versenyzőjük, sokak szerint a britek jövőbeli bajnoka lehetett volna. Ez már soha nem derül ki, 1975. november 29-én a Paul Ricard pályán tartott tesztről hazafelé tartva lezuhantak repülőgépükkel. Hill és Brise mellett a csapatmenedzser Ray Brimble, a főtervező Andy Smallman, valamint Tony Alcock és Terry Richards szerelők is a gép roncsai közt lelték halálukat. Mindennek ma negyven éve.
Tony Brise és Graham Hill
