Az 1966-os Monacói Nagydíj mérföldkő a Formula-1 történetében, egy új korszak, ha úgy tetszik, a sport aranykorának kezdetét jelöli. Az új motorformula bevezetésével ismét a teljesítmény és a sebesség került középpontba. Habár szinte minden résztvevő üdvözölte a változásokat, Monaco megmutatta, hogy csak kevesen voltak felkészülve az új kihívásokra...

Jackie Stewart (BRM P261, 2,0 L V8)

A Forma-1 első másfél évtizedében nem kevesebb, mint négy különböző motorszabály váltotta egymást. A világbajnokság 1950-es elindulásakor még a világháború előttről származó szabályokat alkalmazták (4,5 literes szívó- vagy 1,5 literes feltöltéses motorok). 1952-53-ban 2 literes Forma-2-es autókkal futották a világbajnokságot, majd 1954-ben jött az első, kimondottan a Forma-1 számára létrehozott szabályzat. A 2,5 literes autók a kor színvonalához mérten erősek és gyorsak voltak, a gyártók is láttak bennük fantáziát. 1960 után viszont biztonsági okokra hivatkozva kitiltották őket a világbajnoki futamokról, az új autók maximális hengerűrtartalma 1,5 liter lett, ami az addigi F2-esekének felelt meg. A csapatok és a versenyzők egyöntetűen rosszul fogadták a többek által csak játékautónak titulált kisebb versenyautókat. Szerették volna, ha újra nagy lökettérfogatú, erős és komoly kihívást jelentő autókkal versenyezhettek volna és kívánságaik öt évvel később teljesültek is.

Az 1966-os szabályzat szerint az autókba maximum 3 literes szívó- vagy 1,5 literes feltöltéses motorokat lehetett szerelni, bár utóbbi opcióval ekkor még senki nem foglalkozott, az első turbómotoros F1-esre 1977-ig kellett várni. A megugrott teljesítmény és az ekkor még gyakorlatilag nemlétező leszorítóerő miatt az autók vezetése igazi kihívás elé állította a pilótákat, a megnövekedett üzemanyagigény miatt szükségessé váló nagyobb tankok pedig extrém kockázatossá tették az esetleges baleseteket. Az új szabályok olyan jól sikerültek, hogy a következő húsz évben nem is változtattak rajtuk jelentősen és a szívómotorok 1986-os betiltásáig életben maradtak.

Ayrton Senna (Toleman TG184 Hart Turbo), Elio de Angelis (Lotus 95T Renault Turbo), Monacói Nagydíj, 1984

A televíziós közvetítések során már nem látszik, de a Portier után egy hídon áthaladva közelítik meg a versenyzők a monacói pálya legendás alagútját. Talán az 1984-es futam volt az utolsó, amikor még ilyen tisztán kivehető volt a város felőli oldalról is a híd, hamarosan eltakarta egy új épület.

Hétvégén újra Monacói Nagydíj

A McLaren a hétvégén, Monte Carlóban ünnepli 50. évfordulóját a Formula-1-ben. 1966. május 22-én, a legendás városi pályán állt először rajthoz Bruce McLaren a nevét viselő McLaren M2B-vel. Érdekesség, hogy akkor még nem a csapatra később jellemző sárgára, hanem fehér-zöldre festették az autót.

A McLaren az alábbi videóval emlékezik a kezdetekre, a négy évvel később tesztbalesetben elhunyt alapítóra és az elmúlt 50 év sikereire:

Negyven éve már, hogy egy ködös novemberi éjjelen Graham Hill magánrepülőjével lezuhant az arkley-i golfpálya mellett. A balesetben rajta kívül még csapatának öt tagja vesztette életét. Ezzel a tragikus balesettel a brit autósport igazi nagykövetét vesztette el, az egyetemes motorsport pedig egy páratlan versenyzőt. Ő ugyanis az egyetlen aki megnyerte a világ három legjelentősebb autóversenyét: a Monacói Nagydíjat, az Indianapolisi 500 mérföldest és a Le Mans-i 24 órást.

Norman Graham Hill. Sisakjának mintázatát a Londoni Evezős Klubban viselt sapkájáról kölcsönözte

A héten eléggé rákattantam Jackie Stewart karrierjére, illetve "életére és korára", ha úgy tetszik és meglepődve tapasztaltam, hogy egy film is készült róla, amiről eddig egyáltalán nem hallottam. Méghozzá nem is akárki készítette, hanem az akkor még csak Oscar-jelölt, ma már nyertes Roman Polanski. A dokumentum jelleggel készült film Stewartot követi végig az 1971-es Monacói Nagydíj hétvégéjén. Az eredeti film 1972-ben készült el, ennek a 2013-ban felújított és átdolgozott változatát néztem meg.

A cím mindent elmond, a film egyszerűen végigköveti a világbajnok skótot a szabadedzésektől a futam utáni díszvacsoráig. Polanski akkoriban hatalmas motorsport-őrült volt és már a film elkészítése előtt is jóban volt Stewarttal. Dokumentumfilmről van szó, tehát semmilyen megrendezett jelenet nem szerepel benne, Polanski, aki egyébként nem rendezőként, hanem producerként jegyzi a filmet, végig ott koslatott Jackie körül, ténylegesen beférkőzött az intim szférájába, együtt reggeliztek, kocsikáztak a pályán, végighallgatta ahogy megbeszélik a beállításokat stb.. A dokumentum jelleg ne riasszon el senkit, nem az a száraz ismeretterjesztő film és nem is az akkoriban kritikus témának számító biztonságot járja körül, egyszerűen csak ott vagyunk egy világbajnok sarkában és végignézzük, ahogy végig dominálva a hétvégét, megnyeri a Formula-1 legrangosabb versenyét és továbbhalad második világbajnoki címe felé.

Nico Rosberg és a Mercedes győzelmével zárult a monacói hétvége, a német megnyerte mindhárom szabadedzést, az időmérőt és a futamot is, egyedül a leggyorsabb kört halászta el előle a második helyen célba érő Vettel. A másik Red Bullal Webber is felállhatott a dobogóra. A Lotustól eleve nem vártam sokat a hercegségben, végül egy pontot szereztek, a Ferrari viszont látványosan alulmúlta a várakozásokat. Maga a futam a pálya karakterisztikája és a gumikímélés miatt kifejezetten unalmas volt, csak két nagy baleset illetve Pérez és Sutil akciói dobták fel a vasárnap délutánt.