A húszas években már számos sportban rendeztek világbajnokságot, így joggal merült fel az igény, hogy az automobilsport is megrendezze saját csúcsbajnokságát. Az évtized közepére testet öltő autós világbajnokság azonban a kezdeti érdeklődés ellenére inkább a foghíjas rajtrácsokról és a meglehetősen komplikált lebonyolításról maradt emlékezetes.

Antonio Ascari, Alfa Romeo P2, Belga Nagydíj, Spa-Francorchamps, 1925

Egy autós világbajnokság megrendezésének ötlete az AIACR (az FIA-nak, azaz a Nemzetközi Automobil Szövetségnek az elődje) 1923-as párizsi ülésén merült fel először. Még ebben az évben megrendezték az első Európai Nagydíjat. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy sokáig nem rendeztek önálló Európai Nagydíjat, hanem egy-egy rangos grand prix kapta meg a címet, 1923-ban a monzai Olasz Nagydíj. A világháború után ahogy kezdett talpra állni a kontinens ipara, úgy tért vissza az élet a versenysportba, amit jól példázott az Európai Nagydíj változatos mezőnye is.

- 1925 -

Az első világbajnokságot 1925-ben írták ki. Az AIACR az olasz autóklubot bízta meg a szabályok kidolgozásával. Az első és legfontosabb kitétel szerint a bajnokságot a gyártók számára hirdették meg, nem pedig a versenyzőknek. Az első idényben négy, legalább 800 km hosszúságú verseny szerepelt a versenynaptárban: az Indianapolisi 500 mérföldes, amely az ötvenes évek Forma-1-éhez hasonlóan itt is garantálta az interkontinentális státuszt a sorozatnak, az Európai Nagydíj, amit ezúttal Spában rendeztek, a világ legrégebbi grand prix-je, a Francia Nagydíj és természetesen az Olasz Nagydíj. A gyártóknak ezek közül legalább kettőn kellett részt venniük: mindenkinek a hazája versenyén, illetve az olasz futamon, az olaszoknak a bajnokság szervezésében való elévülhetetlen érdemeik elismeréseként.

A pontrendszer a ma megszokott ellentettje volt, a győztes 1 pontot kapott, a második 2-t, a harmadik 3-at, minden további célba érő 4-et, a kiesők 5-öt, a távol maradók pedig 6-ot. Minden gyártónak csak a legelőkelőbb helyen leintett autója szerzett pontot, a szezon végén pedig a legkevesebb ponttal rendelkező márkát hirdették ki világbajnoknak. Minden gyártó ejthetett egy versenyt, vagyis csak a három legjobb eredményt vették figyelembe a végelszámolásnál. Pontegyenlőség esetén nem a győzelmek száma döntött, hanem az Olasz Nagydíj után 48 órán belül rendeztek volna egy 200 km-es futamot a vb-aspiránsok részvételével és a győztes nyerte volna a világbajnoki címet. Végül is miért ne rendezzenek az olaszok még egy versenyt, extra jegybevétellel...

Az 1925-ös kiírás szigorúan rendelkezett arról is, hogy a világbajnok 70 000 francia frank pénzdíjban részesüljön, ezen felül kapjon egy 30 000 frank értékű míves trófeát is.

Az elmúlt hétvége legnagyobb autósportos szenzációja Fernando Alonso szereplése volt az Indianapolisi 500 mérföldes versenyen. Ha valakiben nosztalgikus hangulatot keltett autója festése, az nem véletlen, a McLaren egyértelműen a legendás M16-ost akarta megidézni vele.

Az M16 a McLaren történetének egyik legjobb versenygépe volt, háromszor nyerte meg az Indy 500-at. Először 1972-ben Mark Donohue Roger Penske csapatában és a jellegzetes sötétkék Sunoco festéssel. Két évvel később Johnny Rutherford már a fent látható klasszikus McLaren-narancs autóval utasított maga mögé mindenkit, 1976-ban pedig megismételte sikerét.

Az M16 szerintem a valaha készült legszebb együléses versenyautók között van, egyértelműen felfedezhető a rokonság az M23-assal, a csapat másik korabeli sikertípusával, ami kétszer nyert F1-es világbajnokságot. Nem kizárt, hogy egyszer egy hosszabb írást is szentelek az autónak.

Negyven éve már, hogy egy ködös novemberi éjjelen Graham Hill magánrepülőjével lezuhant az arkley-i golfpálya mellett. A balesetben rajta kívül még csapatának öt tagja vesztette életét. Ezzel a tragikus balesettel a brit autósport igazi nagykövetét vesztette el, az egyetemes motorsport pedig egy páratlan versenyzőt. Ő ugyanis az egyetlen aki megnyerte a világ három legjelentősebb autóversenyét: a Monacói Nagydíjat, az Indianapolisi 500 mérföldest és a Le Mans-i 24 órást.

Norman Graham Hill. Sisakjának mintázatát a Londoni Evezős Klubban viselt sapkájáról kölcsönözte

A hatvanas évek közepén a britek nemcsak a zenében, de az autósportban is meghódították Amerikát. Itt épp az invázió három élharcosa, Jackie Stewart, Graham Hill és Jim Clark látható 1966-ban Indianapolisban. Egy évvel korábban Clark volt az első, aki középmotoros autóval nyert az Indy 500-on. '66-ban úgy tűnt Stewartnak is sikerülhet a bravúr, de tíz körrel a leintés előtt egy tönkrement olajpumpa miatt ki kellett állnia. Hill kihasználva csapattársa problémáját megnyerte a versenyt Clark előtt.

Korábban nem sok figyelmet fordítottam a tengerentúli autóversenyzésre, de tavaly a USCC hosszútávú bajnokság, idén pedig Amerika első számú együléses sorozata, az IndyCar keltette fel az érdeklődésemet. Ma rendezik a bajnoki címet eldöntő utolsó futamot (igen, meglepő módon már nyáron véget ér a bajnokság), ezért úgy gondoltam készítek egy rövid összeállítást a legfontosabb tudnivalókról, amelyekre egy hozzám hasonló kezdő IndyCar nézőnek szüksége lehet. Talán kicsit megkésett a poszt, de a nagy része jövőre is ugyanúgy érvényes lesz.

IndyCar

Észak-Amerika legjelentősebb együléses autóverseny sorozata, nagyon leegyszerűsítve a Forma-1 amerikai megfelelője. Jelenlegi formájában 2008 óta létezik, ekkor egyesült a két rivális sorozat, a Champ Car és az Indy Racing League. A Champ Car lényegében a nagy hagyományokkal rendelkező CART volt más néven, az IRL pedig egy 1996-ban létrehozott konkurens bajnokság, ennek volt fő eseménye az Indianapolisi 500 mérföldes verseny.

Az IndyCar Series-ben háromféle pályán versenyeznek: az Amerika védjegyének számító oválon, az F1-es pályákhoz hasonló épített aszfaltcsíkokon és utcai pályákon. Bajnoki címet csak a pilótáknak és a motorgyártóknak osztanak, a csapatoknak nem.