Az Ausztrál Túraautó Bajnokság (ATCC) 1960 óta íródó történelmében számos neves autógyártó letette a névjegyét, a két legeredményesebb természetesen a Holden és a Ford volt. A Subaru nem tartozik ezen gyártók közé, a japán márka elsősorban raliautóiról híres. Ugyanakkor egyetlen alkalommal egy Subaru is rajthoz állt az ATCC-ben és akármilyen hihetetlen, ez egy magyarnak volt köszönhető.

Vajda Elemér az 1973-as bajnokság negyedik, Wannerooban rendezett fordulójába nevezett Subaru 1300-asával. A széria(közeli) Subaru az 1971-72-ben gyártott FF-1 1300 G sorozatból származott és egyike volt annak a tucatnyi darabnak, amelyet a japánok Ausztráliába exportáltak. Az elsőkerék-hajtású autó négyhengeres boxermotorja 80 lóerőt teljesített, amihez 662 kg-os önsúly párosult.

A családjával Perth-ben letelepedett Vajda a hetvenes években jól ismert figurája volt a Nyugat-Ausztrália államban rendezett széria állapotú autóknak kiírt versenyeknek, de az országos túraautó bajnokság azért más szintet képviselt. A pole-pozíciót megszerző Peter Brock idejétől 25,2 másodperccel maradt el, 1 perc 33,5 másodperces köre a rajtrács legvégére volt csak elég. Viszont a futamot legalább teljesítette, tizenegyedik helye két bajnoki pontot ért, bár a győztes Allan Moffat Ford Falcon GTHO-jától kilenc kört kapott a 35 körös versenyen.

A wannerooi kaland egyszeri megmérettetésnek bizonyult, sem Vajda, sem a Subaru nem állt többé rajthoz az ATCC-ben.

Vajda Elemér sárga Subaru 1300-asa a kép jobb oldalán. A kép valószínűleg nem Wannarooban készült, 1973-ban az ATCC-ben egyetlen BMW sem állt rajthoz. A BMW-t elnézve, inkább egy szériaautóknak kiírt versenyen készülhetett a kép. (fotó: v8sleuth.com.au)

Guy Chasseuil és Christian Baron Maserati-motoros Ligier JS2-je az 1973-as Tour de France Automobile egyik állomásán. Mögötte a későbbi győztes, Sandro Munari és Mario Manucci Ferrari-motoros Lancia Stratosa. A háttérben 107-es rajtszámmal az összetett második helyén záró Jacques Alméras és Serge Mas Porsche 911 Carrerája, 80-assal pedig Claude Haldi és Miloud Khalfi Porschéje.

Holnap rendezik a 2017-es Brit Nagydíjat és a Silverstone jövője felett gyülekező fellegekből ítélve lehet, hogy jó ideig nem látunk majd több F1-es versenyt a legendás pályán*. Addig is vessünk egy pillantást rá, hogyan is nézett ki a pálya 44 évvel ezelőtt...

A '73-as futam előtt mindenkit Jackie Stewart és az őt a pontversenyben egy ponttal lemaradva követő Emerson Fittipaldi küzdelme izgatott. A Brit Nagydíj viszont nem róluk szólt. Stewart ugyan kiválóan kapta el a rajtot és az első körben az élre állt, de az óriási tömegbaleset keresztül húzta számításait. Az első kör végén a McLaren harmadik autóját vezető Jody Scheckter az utolsó kanyarban megcsípte a füvet, keresztbe állt a célegyenesben és többen belerohantak. A balesetnek egy komolyabb sérültje volt, Andrea de Adamich a bokáját törte.

Az új rajt után Stewart Ronnie Petersont támadva kicsúszott és innen már csak futott az eredmény után. A verseny a svéd lotusos és McLaren két állva maradt pilótája, Peter Revson és Denny Hulme között dőlt el. A futam emlékezetes maradt két fiatal tehetség kiváló szerepléséről is. Niki Lauda az elején harcolt az élbolyban Marlboro BRM-jével, James Hunt pedig végig ott loholt a "nagyok" nyakában Lord Hesketh fehér March 731-esével. De nem akarok mindent leírni, nézzük inkább a kiváló minőségű összefoglalót:

Kezdődik a Monte Carlo-rali és ezzel kezdetét veszi a 2015-ös rali-világbajnokság is.

1973-ban így kezdődött a legelső szezon:

Az egész filmről ordítanak a hetvenes évek, a vágás, a zene és természetesen az autók, mind a negyven éve letűnt időket idézik. Az az éjszakai külső kamerás felvétel, ahogyan a fényszórók vágják a kocsi előtt az utat a hóba, az zseniális, csakúgy, mint a befutó képsorai, amint bekísérjük a győztes Andruet-Biché párost a célba.

A hetvenes évek elején a hosszútávú versenyek fényének csökkenésével egy időben kezdett mind népszerűbbé válni a túraautózás. Európa versenypályáit a szakág történetének három legjelentősebb márkája, az Alfa Romeo, a BMW és a Ford uralta, utóbbi kettő pedig szabályos anyagcsatába lovalta magát az Európa-bajnoki cím megszerzése érdekében. A csúcspont az 1973-as esztendő volt, amikor mindkét gyártó sztárversenyzőket és addig nem látott erejű túrakocsikat bevetve igyekezett elhódítani a bajnoki címet.

A Spa-i 24 órás verseny rajtja

Az Európa-bajnokság lebonyolításáról annyit érdemes tudni, hogy 1972-ig három géposztály futott egymás mellett, bajnoki címet viszont csak egyet osztottak. A versenyzők között értelemszerűen a legtöbb pontot gyűjtő pilóta lett a bajnok, a gyártók között pedig az a márka nyert, amely egy adott géposztályban a legtöbb pontot gyűjtötte. Ezt úgy kell érteni, hogy ha egy gyártó bajnok akart lenni, akkor nem csak a saját divíziójában kellett a pontverseny élén végeznie, de több pontot kellett gyűjtenie, mint a másik két divízió első helyezettje is. Ha egy márka több divízióban is rajthoz állt, a pontjai nem adódtak össze, hanem külön versenyt vívott minden géposztályban, de végtére is ugyanazért a bajnoki címért.

Divízió I-ben legfeljebb 1300 cm³-es motorral hajtott autók indulhattak, a Divízió II 1301-2000 cm³-ig tartott, a csúcskategória pedig a 2000 cm³ feletti Divízió III volt. A kicsiknél az Alfa Romeo egyeduralkodó volt, így szerezhette meg 1971-ben és 1972-ben is a gyártók bajnoki címét. Div. II-ben az Alfa, a BMW és a Ford is indult, a komoly konkurencia miatt szinte esélytelen volt, hogy innen kerüljön ki a bajnok. Div. III-ban indult a Ford gyári csapata és a komoly erőt képviselő BMW-s privát alakulatok.

1973-ra a Fordnak és a BMW-nek elege lett, hogy amíg egymást gyepálják, addig az Alfa Romeo simán behúzza a bajnoki címet, így addig tartották nyomás alatt az FIA-t, amíg az beadta a derekát és megszüntette a legkisebb divíziót. Így az olaszoknak maradt a 2 liter alatti kategória, ahol elvesztek a különböző fordos, BMW-s és egyéb gyártókat képviselő alakulatok között. A másik komoly fejlemény a BMW gyári csapatának visszatérése illetve az új fegyver, a 2800 CS-t váltó 3.0 CSL bemutatkozása volt. A Ford az elmúlt két évben is gyári támogatással futtatta a Capri RS2600-asokat, előbb Dieter Glemser, majd Jochen Mass meg is nyerte az egyéni bajnoki címet, így tulajdonképpen ők várhatták regnáló bajnokként az új szezont.

Az állóhelyzetben is lenyűgöző Capri RS2600 LW. Az autónak gyári színekben ez volt az utolsó éve, 1974-ben felváltotta az RS3100

A Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) 1972-től új szabályokat vezetett be a Sportautó Világbajnokságon (WSC), amelyek a hatalmas 12 hengeres motorral szerelt, robusztus szuperautók helyett a kisebb, egyszerűbb és így megfizethetőbb prototípusokra illetve a GT-kre és a sportkocsi versenyeken ettől kezdve tért hódító túraautókra helyezték a hangsúlyt.

A topkategória a 3 literes sportprototípusok (S3.0) osztálya lett, mellettük a kisebb, főleg privát csapatok által kedvelt 2 literes prototípusok (S2.0), a GT-k és a 02-es BMW-ktől a Chevrolet Camarókig terjedő túraautók alkották a mezőnyt (utóbbi két „utcai” kategória nem indulhatott minden versenyen). Ezzel leáldozott a legendás Porsche 917-nek és a Ferrari 512-nek, szellemi örököseikre, a C-csoportos versenyautókra még egy évtizedet várni kellett. A 3 literes kategória korábban is létezett, de csak epizodisták voltak a fent említett dinoszauruszok mellett, a korabeli pletykák szerint ebből lett elege a kisebb-nagyobb sikerrel vitézkedő francia Matra istállónak és az ő nyomásukra változtatott az FIA a szabályokon.