A II. világháborút követően közel húsz évnek kellett eltelnie, mire a japánok komolyan elkezdtek foglalkozni az autósporttal, ám amint belevetették magukat, számos olyan egyedi versenyautó jelent meg a versenypályákon, amelyeket a szigetországon kívül mai napig alig ismernek. Ezek közül gyűjtöttem most össze a legfontosabbakat.

Az egyszerűség kedvéért és a további keresést elősegítendő, a japán nevek nem magyar, hanem angol átiratban szerepelnek.

Az 1969-es Japán Nagydíj rajtrácsa Fujiban

A japán autósport sokáig az ország két legfontosabb pályája körül koncentrálódott. Az 1962-ben átadott Suzuka hamarosan vendégül láthatta a Japán Nagydíjat, ami rögtön az ország legfontosabb autós eseménye és a versenyautó fejlesztések központi tényezője lett. 1963-ban sportautóknak, egy évvel később Formula Libre szabályok szerint írták ki a futamot, de az együlésesek mellett főleg túraautók indultak. A kezdeti években jellemző volt a japán versenyekre, hogy ritkán választották szét a különböző kategóriákat; prototípusok, GT-k, túraautók egyszerre rótták a köröket.

A Ferrarit és a Porschét szinte egyidőben alapították a második világháborút követően és mindkét márka azonnal belevetette magát a versenyzésbe. Ennek ellenére két évtizeden keresztül csak elvétve keresztezték egymás útját. Ám a sportautó-versenyzés aranykora nem érhetett véget anélkül, hogy a műfaj kétségkívül két legnagyobb neve ne mérje össze erejét a legfontosabb díjért.

Az 1970-es Watkins Glen- 6 órás rajtja. Jo Siffert (#1 JWA Porsche 917K) és Mario Andretti (#92 Ferrari 512 S) küzd az első helyért

Az ötvenes-hatvanas években a Ferrari a Formula-1-ben és a nagy sportkocsi versenyeken szerzett magának hírnevet, míg a sokáig csak kisebb méretű motorokat építő Porsche a kategóriagyőzelmekre koncentrált. Időnként persze elkerülhetetlen volt, hogy egymás ellen is kipróbálják magukat, például a hegyiversenyeken vagy amikor a németek rövid kitérőt tettek az F1-ben. De a sportautó világbajnokságon és Le Mans-ban sokáig más súlycsoportot képviseltek.

Ez változott meg 1968-ban, amikor a világbajnokságon a prototípusok motorméretét 3 literben maximalizálták. Ez gyakorlatilag véget vetett a Ferrari és a Ford évek óta dúló háborújának, mindkét gyártó kénytelen volt nyugdíjazni legerősebb autóit. A Porsche versenyrészlege a fiatal és ambiciózus Ferdinand Piëch irányítása alatt fokozatosan épített egyre erősebb és gyorsabb autókat, a szabályváltozás pedig pont a kezükre játszott. A 2,2 literes 907-es 1968-ban már minden versenyen az összetett győzelemért harcolt, de végül a világbajnokságot és a Le Mans-i 24 órást is John Wyer Fordjai nyerték. A Ford GT40 Mk.I változata kellően nagy darabszámban készült ahhoz, hogy a sport kategóriában nevezhessék, ahol továbbra is 5 liter volt a maximális hengerűrtartalom.

1969-ben egy év kihagyás után a Ferrari is visszatért egy 3 literes prototípussal, de az új Porsche 908-asok armadájával szemben nem sok esélye volt. Közben az 5 literes sportautók homologizációjához szükséges darabszámot 50-ről 25-re csökkentették, ez pedig rögtön vonzóvá tette a kategóriát a Ferrari és a Porsche számára, megengedve, hogy a prototípusok csúcstechnológiáját ötvözzék a nagyobb motorok előnyeivel. A Porsche már 1969-ben versenybe küldte az új 4,5 literes 917-est, de az autó félelmetesen nehezen kezelhető volt, a gyári pilóták pedig inkább a kiforrott 3 literes 908-ast preferálták. A szezonzáró ausztriai futamon viszont Jo Siffert és Kurt Ahrens megszerezte a típus első világbajnoki győzelmét.

Dél-Amerika két legnagyobb reménysége, az argentin Carlos Reutemann és a brazil Emerson Fittipaldi egy Porsche 917K-val az 1971-es Buenos Aires-i 1000 km-es versenyen. Reutemann ekkor még a Forma-2-ben vitézkedett, Fittipaldinak viszont már volt egy győzelme a Forma-1-ben a Lotusszal. A következő években mindketten a Forma-1 meghatározó alakjai közé emelkedtek.

Ez a kép tekinthető beharangozónak is a következő megaposzthoz, amellyel egy régi-régi adósságomat törlesztem. Még 2017-ben kezdtem el egy trilógiát, amelynek harmadik része eleddig váratott magára. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy az egyetemes autósport történelméből a számomra legkedvesebb korszak és rivalizálás lesz a témája, emiatt eléggé bő lére eresztettem az írást, még az első két részhez képest is, úgyhogy nem a reggeli kávé mellé ajánlom majd, de remélem, azért jobb megítélés alá esik, mint a Keresztapa harmadik része...

A hatvanas években a hegyi Európa-bajnokság kimondottan nagy presztízzsel bírt, különösen a prototípusok kategóriája. Olyannyira, hogy a neves sportautó márkák figyelmét is felkeltette, amelyek közül természetesen a Porsche és a Ferrari emelkedett ki. Azonban a várva várt végső összecsapás elmaradt, legalábbis ezen a színtéren...

Gerhard Mitter, Porsche 910/8 Bergspyder, 1967 (fotó: presskit.porsche.de)

A hatvanas évek második felének nagy sportkocsi versenyeiről korábban már írtam itt és itt, de az európai versenyszcénának volt egy különleges színtere is, a hegyi Európa-bajnokság (European Hill Climb Championship). A kontinens legnevesebb hegyiversenyeiból álló sorozat két kategóriából állt, egy a GT-ket, egy pedig a prototípus sportkocsikat tömörítette. (1967-től kiegészült még a szériaautók és a túraautók osztályával.)

A Porsche kicsi, könnyű, jól kezelhető sportkocsijai természetüknél fogva kiválóan alkalmasak voltak a hegyi versenyzésre és a kezdetektől fogva sikeresek voltak az Európa-bajnokságon. Edgar Barth, Heini Walter és mások sorra nyerték a bajnoki címeket a négyhengeres 718-as sorozat autóival. A Porschénél olyannyira ráfeküdtek a hegyiversenyekre, hogy a 904 nyolchengeres változatának motorja köré megépítették az első, kifejezetten erre a célra készült autót, a 904/8 Bergspydert, amivel Barth 1964-ben meg is nyerte az Eb-t. A Bergspyder név ettől kezdve a hegyiversenyekre szánt ultrakönnyű Porschéket jelölte. Ám ezzel szabályos fegyverkezési versenyt indítottak el.

A magamfajta versenyautóbolondok számára óriási a kísértés, hogy valamilyen formában elkezdje gyűjteni kedvenc versenygépeit, de ha valaki belefog, könnyen eltapsolhat egy kisebb (vagy akár nagyobb) vagyont a szebbnél szebb modellekre. Eddig sikeresen ellenálltam a kísértésnek, de csak eddig...

Ha az ember modellautókat akar gyűjteni, tényleg csak a pénztárcája szabhat határt a vágyainak, annyiféle méretben, kidolgozottságban és témában kínálnak ma már modelleket az erre szakosodott gyártók. De lehet-e ezt kordában tartani, lehet értelmes keretek között gyűjteményt építeni? Szerintem igen, de az embernek muszáj szigorú határokat szabnia.

Guy Chasseuil és Christian Baron Maserati-motoros Ligier JS2-je az 1973-as Tour de France Automobile egyik állomásán. Mögötte a későbbi győztes, Sandro Munari és Mario Manucci Ferrari-motoros Lancia Stratosa. A háttérben 107-es rajtszámmal az összetett második helyén záró Jacques Alméras és Serge Mas Porsche 911 Carrerája, 80-assal pedig Claude Haldi és Miloud Khalfi Porschéje.

Két héttel azután, hogy az Audi bejelentette, a 2021-es idény után (a BMW-hez hasonlóan) elhagyja a Formula-E sorozatot, és a Dakar-rali illetve az amerikai IMSA sportkocsi bajnokság leendő LMDh kategóriája felé veszi az irányt, tegnap a Porsche is megerősítette, hogy a Formula-E csapatuk megtartása mellett ők is LMDh autó fejlesztésébe kezdenek és 2023-tól Amerikában és az FIA WEC sorozatában is rajthoz állnak majd.

A Porsche LMDh autójának fantáziarajza (fotó: Porsche)

Nem véletlen, hogy mindkét német gyártó az amerikai eredetű LMDh géposztály mellett kötelezte el magát az FIA által propagált Le Mans Hypercar kategória helyett, amit a Toyota és a Peugeot választott. Az LMDh vagy más néven DPi 2.0 a jelenleg az IMSA szériában futó DPi kategória új generációja lesz, a következő generációs LMP2 autókra építve. Az autók szénszálas vázát ugyanúgy négy független gyártó, a francia Oreca és Ligier, az olasz Dallara és a kanadai Multimatic fogja készíteni, mint a jelenlegi DPi és LMP2 csapatok számára. Ez jelentősen csökkenti a költségeket még úgy is, hogy a nagy gyártók saját hajtásláncot és "arculatot" tervezhetnek autóiknak. A 2020-ban búcsúzó FIA hibrid LMP1 kategóriából épp azért szállt ki mindenki a Toyota kivételével, mert óriási mennyiségű pénzt emésztett fel. A Porsche évente körülbelül 200 millió dollárt költött a csapatára, amely zsinórban háromszor győzött Le Mans-ban. Az amerikai DPi kategória viszont jól elvan, a Cadillac, a Mazda, az Acura és a Nissan is meglátta a benne rejlő lehetőségeket. A következő generációs autók pedig rajthoz állhatnak majd a WEC-ben és Le Mans-ban is, így még vonzóbb lehet ez a kategória a gyártók számára.

A pletykák szerint az Audi és a Porsche is ugyanazt a beszállítót választja majd, amely valószínűleg a Multimatic lehet, amely a most futó Mazda versenyautókat is építette. Az autók teljesítménye sokkal visszafogottabb lesz, mint az 1000 lóerő körüli teljesítményre képes egykori hibrid LMP1-eseké. A belső égésű motor 630, a Bosch és a Williams által szállított sztenderd KERS pedig 40 lóerő teljesítményt biztosíthat majd. Állítólag mindkét gyártó megspórolná egy új motor fejlesztését és a Porsche a Cayenne Turbo 4 literes V8-asát, az Audi pedig a DTM autójuk 2 literes turbómotorját építené az új sportkocsijába.

Mint említettem, az új kategória azért is vonzó, mert az óceán mindkét oldalán versenyezhet majd, míg a Le Mans Hypercar osztályt egyelőre Amerikában  nem ismerik el. Teljesítményben a Hypercarok is az LMDh autók szintjén lesznek, de ezek teljesen egyedileg tervezett versenygépek lesznek, ami kevésbé költséghatékony, mint az amerikaiak elgondolása. Az Audi egyelőre csak az amerikai részvételt erősítette meg, de könnyen elképzelhető, hogy a Porschéhez hasonlóan idővel mindkét bajnokságban elindulnak majd. A két német gyártó mellett a jelenleg a DPi-ben versenyző Cadillac és Acura is élénken érdeklődik az LMDh kategória iránt, de nincs kizárva, hogy a jövőben újabb nagy gyártók csatlakoznak, hogy megpróbálják megnyeri Le Mans-t, Daytonát és Sebringet is ugyanazzal az autóval, amire már nagyon régen nem volt lehetőség.

A raliban nagy hagyományai vannak a specialisták alkalmazásának, sokáig gyakori megoldás volt, hogy egy-egy autót olyan versenyző kapott meg, aki az adott versenyhelyszínt kitűnően ismerte, az útviszonyok mesterének számított. Jelenleg a világbajnokságon csak a Hyundai él a lehetőséggel, a harmadik számú autójukat három versenyző vezetheti felváltva. Ez is mutatja, hogy ma már egy topversenyzőnél elvárás, hogy minden úttípuson kiválóan teljesítsen, a specialisták, így az aszfaltmenők is eltűnőben vannak.

A hőskorban elterjedt vélekedés volt, hogy havas és murvás utakon a svéd és finn versenyzők, aszfalton viszont a franciák teljesítenek legjobban. Mivel a francia rali bajnokság hagyományosan aszfaltos versenyekből áll, a francia versenyzők rutinjuk miatt sokáig fölényben voltak ezen a terepen más országok versenyzőivel szemben, talán az olaszok tudták őket megszorongatni. A világbajnokságon hagyományosan három verseny kedvezett az aszfaltspecialistáknak, a januári időpontja miatt rendszerint havas-jeges utakon futott Monte Carlo-rali, a murvás szakaszokat is magába foglaló Sanremo-rali és az egyetlen teljesen aszfaltos verseny, a műfaj kiválóságainak legkomolyabb tesztje, a Korzika-rali. Később további futamok is bekerültek a naptárba, mint a szintén murvás szakaszokkal tarkított Katalán-rali, a Korzikát egy időre felváltó Elzász- és a Német-rali.

Jean-Pierre Nicolas / Michel Vial, Alpine A110 1800, Korzika-rali, 1973

A világbajnoki időszakra szűkítve a képet, az első aszfaltspecialisták az 1973-as kiírást megnyerő Alpine-Renault csapat versenyzői voltak. A bajnokságot nyerő A110 modell minden terepen megállta a helyét, de aszfalton gyakorlatilag verhetetlen volt. Monte Carlóban és Korzikán kisajátították a dobogót, Sanremóban csak a második fokát engedték át a Fiatnak. A csapat négy francia ásza, Jean-Claude Andruet, Jean-Pierre Nicolas, Jean-Luc Thérier és Bernard Darniche meghatározták a hetvenes évek aszfaltos versenyeit, amikor rajthoz álltak, mindig komolyan számolni kellett velük, függetlenül attól, épp milyen típust vezettek. Az A110 pályafutása vége felé járt már, az utódjának szánt A310 pedig nem tudta megismételni az előd sikereit. Az Alpine mindinkább Le Mans és a pályaversenyzés felé fordította figyelmét, a versenyzői pedig más csapatoknál találtak ülést maguknak.

A Franciaországot átszelő autós megmérettetést, a Tour de France Automobile-t 1899-ben rendezték meg először a Le Matin újság szervezésében és a francia autósklub (ACF) felügyelete mellett, ezzel négy évvel megelőzte a hasonló nevű, de ma már sokkal híresebb kerékpáros körversenyt. Pedig volt idő, amikor az autós verseny presztízse és népszerűsége vetekedett a kétkerekű párjáéval. A Tour de France Automobile azonban több volt egy autóversenynél, megtestesítette mindazt a szabadságot, amit a korlátlan utazás jelentett és jelent ma is.

Gyülekező az egyik szakasz rajtja előtt. A kép közepén 188-as rajtszámmal Maurice Trintignant Shelby Cobra Daytona Coupe-ja. Mögötte a 163-as számú kis kék kupé Jacques Rey Porsche 904 GTS-e. Jobbra tőle két piros Ferrari 250 GTO látható, a közelebbi 175-ös Claude Dubois autója. A kép előterében a 145-ös Giampiero Biscaldi Alfa Romeo Giulia TZ-je, balra tőle 107-es számmal Raymond Pontier Bertone karosszériés Simca 900 SA-ja látható.

Az első kiírás kilenc napon és hét szakaszon át vezetett Párizsból Párizsba, vagyis ténylegesen egy körverseny volt. A győzelmet René de Knyff szerezte meg Panhard et Levassorjával, miután minden szakaszon a leggyorsabbnak bizonyult.

Ezután viszont több mint egy évtizedet kellett várni a következő Tourig: a második kiírásra 1912-ben került sor, amit még kettő követett az első világháború kitöréséig. 1922-től tíz éven át folyamatosan megrendezték a versenyt, a harmincas évek elején viszont újra megszakadt a sorozat.

1951-ben már a nizzai autóklub szervezésében éledt újjá a verseny és a kiváló rendezésnek köszönhetően a következő években aranykorát élte a verseny. A Tour Európa legrangosabb autós kihívásai közé emelkedett és a kontinens minden szegletéből vonzotta a kalandvágyó versenyzőket. A Shell francia leányvállalata jelentős összeggel támogatta a rendezést, és nem fukarkodtak a vendéglátással sem. A résztvevőket minden szakasz végén homár, osztriga, egzotikus gyümölcsök és pezsgő várta a Shell sátrában, az éjszakát pedig szállodában tölthették.

A bőséges ellátás, a kellemes körülmények és az egész versenyt körüllengő gondtalan mediterrán miliő ellenére a Tour de France egy embert és gépet keményen próbára tevő kihívás volt. Kilenc-tíz nap alatt több ezer kilométert tettek meg francia közutakon, az összetettbe viszont csak a versenykörülmények között futott időeredmények számítottak be. Szinte minden napra jutott egy hegyi verseny, egy gyors sprint, fel az Alpok vagy a Pireneusok egyik hágójára, amelyek közül több ismerős lehet a kerékpáros verseny rajongóinak is, illetve majd minden napra jutott egy több körös mezőnyverseny Franciaország valamelyik versenypályáján. Sőt, sokszor a határt átlépve a mezőny érintette a szomszédos országok pályáit is, például Spa-Francorchamps-t, Monzát vagy a Nürburgringet. A túra ötvözte magában a ralit, a pálya- és hegyi versenyeket.

Ha vannak pillanatok, amikre tökéletesen helytálló a napjainkban borzasztóan elcsépelt ikonikus jelző alkalmazása, akkor ez az. A Motor Sport Magazine a Donington Parkban egyszerre pályára vitte az 1970-es sportkocsi világbajnoki idény három ikonikus autóját: a Ferrari 512 S-t, a Porsche 917K-t és a Lola T70-est. Méghozzá nem is akárki hajtotta meg a három legendás gépet, hanem a négyszeres IndyCar bajnok Dario Franchitti. Egy igazán ritka és különleges alkalmat örökít meg az alábbi videó: