Forma.Túra.Rali.


Riválisok: Williams FW07 vs. Brabham BT49

2016. július 20. - eszgbr

A hetvenes évek végén Colin Chapman Lotusa alapvetően formálta át a Formula-1-et. Mario Andretti fölényes győzelme a szívóhatásos Lotus 79-cel nyilvánvalóvá tette, hogy az új aerodinamikai megoldás nélkül nem lehet felszínen maradni a sportban, így 1979-ben már minden istálló lázasan dolgozott a saját "szárnyas autóján". A feladatot az eddig nem sok vizet zavaró Williams oldotta meg a legjobban és az FW07 a következő évek legmeghatározóbb típusa lett. A bajnokság mégsem vált egyoldalúvá, a zseniális Gordon Murray Brabham BT49-ese minden tekintetben méltó ellenfele tudott lenni a Williamsnek.

1981_hockenheim_jones_piquet.jpgNelson Piquet (#5 Brabham BT49C) üldözi Alan Jonest (#1 Williams FW07C) az 1981-es Német Nagydíjon

A szívóhatásról és a Lotus utolsó bajnoki címét hozó 1978-as évről korábban már írtam itt.


Frank Williams hosszú utat járt be, mire világbajnok Forma-1-es istállót épített fel. Első csapatát Frank Williams Racing Cars néven alapította 1966-ban, amely az évek során számos formában létezve és számos típust használva próbált fennmaradni a száguldó cirkusz forgatagában (a kulcsszavak: De Tomaso, Iso-Marlboro és Wolf Racing). Miután Walter Wolf átvette az irányítást közös alakulatuk fölött, Williams úgy döntött ideje továbbállni és megalapítani önálló csapatát. Így jött létre 1977 februárjában a Williams Grand Prix Engineering, amely Williams F1 néven a mai napig a világbajnokság meghatározó tagja. Williams magával vitte Patrick Headet, a fiatal mérnököt, aki nemcsak társalapítója, de főtervezője is lett a csapatnak. Főszponzornak sikerült megnyerni a Fly Saudia légitársaságot, így már az évek óta áhított stabil anyagi háttér is rendelkezésre állt.

Tovább

F, mint Formula-1, F, mint Forradalom

Forradalom. Ezzel a szóval jellemezhető leginkább az a folyamat ami az 1970-es évek második felében végbement a Formula-1-ben. A Tyrrell 1976-os hatkerekűje, majd a Renault egy évvel később bevetett turbómotorja és a Lotus "ground effect"  elvet alkalmazó autója felkavarta az állóvizet. Többé nem volt elég egy jó autót építeni a Cosworth DFV motor köré és beleültetni egy jó pilótát. Olyan kor volt ez, amikor a mérnökök kezét nem kötötték meg, a Colin Chapman és Gordon Murray-féle zsenik fantáziája szabadon szárnyalhatott és szülhetett radikális konstrukciókat. Aki pedig nem haladt a korral, az hamar a mezőny hátsó felében találhatta magát.

andretti_lotus78.jpgMario Andretti, Lotus 78

Azért azt szögezzük le gyorsan, hogy a forradalmi vívmányok közül nem mind hozott forradalmi eredményeket a gyakorlatban. A Tyrrell P34 egy futamot ugyan nyert 1976-ban, a csapat pedig harmadik lett a konstruktőri bajnokságban, a következő szezonra továbbfejlesztett autó viszont inkább hátra lépett, mint előre. A megnövekedett tömeg illetve a Goodyear csak ehhez az autóhoz készített gumijainak gyenge minősége miatt már közel sem volt olyan versenyképes, 1978-ra pedig a Tyrrell visszatért a hagyományos négykerekű autóhoz.

A Renault turbómotorja már reménykeltőbb próbálkozás volt és fokozatosan egyre jobb eredményeket értek el a franciák, de a hőn áhított világbajnoki címet nem sikerült elhódítaniuk. A nyolcvanas években a turbófeltöltés általánossá vált és sokak szerint a sportág történetének legszebb évei voltak ezek, a több mint 1000 lóerős motorokkal.

A fenti kettőnél gyorsabb és nagyobb sikereket hozott a Lotus 78-on kikísérletezett, az angolban ground effect-nek nevezett eljárás. Colin Chapman, a Lotus csapatfőnöke járatos volt a repülésben és a repülőgép tervezésben, és egy második világháborús de Havilland Mosquito-t tanulmányozva fogant meg benne a gondolat, hogy ha a repülőgép szárnya felhajtóerőt generál, akkor a profilját megfordítva leszorítóerőt is létrehozhat, amit az autóversenyzésben is kamatoztathatnak. Ötleteit megosztotta csapata vezető mérnökeivel, név szerint: Tony Ruddal, Peter Wrighttal, Ralph Bellamyval és Martin Ogilvie-vel. Közülük Rudd és Wright már dolgozott hasonló elven a hetvenes évek elején a BRM-nél, de ötleteik végül egy autón sem jelentek meg. Ők öten tervezték a Lotus 78-at, amely forradalmasította a pályaversenyzést.

Tovább

Az 1973-as Ferrari-Matra világbajnoki küzdelem

A Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) 1972-től új szabályokat vezetett be a Sportautó Világbajnokságon (WSC), amelyek a hatalmas 12 hengeres motorral szerelt, robusztus szuperautók helyett a kisebb, egyszerűbb és így megfizethetőbb prototípusokra illetve a GT-kre és a sportkocsi versenyeken ettől kezdve tért hódító túraautókra helyezték a hangsúlyt.

A topkategória a 3 literes sportprototípusok (S3.0) osztálya lett, mellettük a kisebb, főleg privát csapatok által kedvelt 2 literes prototípusok (S2.0), a GT-k és a 02-es BMW-ktől a Chevrolet Camarókig terjedő túraautók alkották a mezőnyt (utóbbi két „utcai” kategória nem indulhatott minden versenyen). Ezzel leáldozott a legendás Porsche 917-nek és a Ferrari 512-nek, szellemi örököseikre, a C-csoportos versenyautókra még egy évtizedet várni kellett. A 3 literes kategória korábban is létezett, de csak epizodisták voltak a fent említett dinoszauruszok mellett, a korabeli pletykák szerint ebből lett elege a kisebb-nagyobb sikerrel vitézkedő francia Matra istállónak és az ő nyomásukra változtatott az FIA a szabályokon.

Tovább