Forma.Túra.Rali.


A C-csoport története II.: A nagymacska és a csillag

2015. augusztus 03. - eszgbr

Az első részt úgy fejeztem be, hogy bár 1986-ban a Jaguar és a Sauber is megszerezte első C-csoportos vb-futamgyőzelmét, a Porsche dominanciája továbbra is sziklaszilárdnak tűnt. Az ellenfelek azonban olyan ütemben fejlesztettek, hogy az üldözöttekből hamarosan üldözők lettek és a németek évtizedes sikersorozata rövid úton a végéhez ért.

1989_spa_lammers_baldi.jpgSpa-Francorchamps, 1989. Az évtized vége a Jaguar és a Mercedes csörtéitől volt hangos

1987

A Porsche csapatai az első csapást nem a pályán szenvedték el. Az elmúlt évek halálos baleseteit látva az FIA a biztonság növelése érdekében módosított a szabályokon. 1987-től az IMSA GTP-hez hasonlóan a C-csoportban sem indulhatott olyan versenyautó, amelynek lábtere belógott az első tengely vonalába, ezzel súlyos lábsérülésnek kitéve a versenyzőket. A Porsche 956 nem felelt meg ennek a kitételnek, így többé nem indulhatott a világbajnokságon. Persze már két éve rendelkezésre állt a 962C, amely megfelelt a szabályoknak, de az addig a régi modellt preferálók váltani kényszerültek.

Az igazi csapást a britek mérték a Porschére. A keményfejű skót, Tom Walkinshaw és a Jaguar az XJR-6-tal rátalált a győzelmi ösvényre, az XJR-8-cal pedig valami kiemelkedőt alkottak. Tony Southgate továbbfejlesztett kasztnijába a V12-es motor 7 literesre növelt lökettérfogatú változatát szerelték, ami a 720 lóerejével még mindig elmaradt a Porsche teljesítményétől, de a megbízhatósága bombabiztos volt. Walkinshaw egykori vagy még aktív F1-es pilótákra bízta az autókat: Jan Lammers, John Watson, Eddie Cheever, Raul Boesel, Johnny Dumfries és Martin Brundle mind megfordultak a királykategóriában, egyedül a dán John Nielsen nem rendelkezett hasonló tapasztalattal.

A Sauber az előző két évben használt modell továbbfejlesztett változatával, a C9-cel állt rajthoz. Az elődhöz képest a hátsó felfüggesztés és a karosszéria számított újdonságnak, az 5 literes ikerturbós V8-as Mercedes M117 erőforrást Heini Mader tuningolta, ahogy a C6 óta az összes Sauber motorját. Az új autó csak a vb negyedik versenyén, Silverstone-ban debütált és végül csak a futamok felén vett részt. A Porschét a gyári alakulat mellett továbbra is a Kremer, a Brun, az RLR és a Joest istállók képviselték.

Tovább

A Jaguar XJR sorozat

Hét Le Mans-i győzelmével a Jaguar még mindig igen előkelő helyet foglal el a versenyt megnyerő márkák sorában, csak a Ferrari és a jelenleg is aktív Audi és Porsche büszkélkedhet több első hellyel. Pedig már 25 éve, hogy utoljára nyertek az XJR-12-vel. A nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején a hosszútávú versenyzés egyik legmeghatározóbb szereplője volt a brit márka, az XJR sorozat autói az óceán mindkét oldalán ontották a győzelmet. A sok típus között azonban nem egyszerű eligazodni, ezért következzen egy teljes körű áttekintés.

1024px-jaguar_xjrs_2.jpgNéhány darab a Jaguar sikeres XJR sorozatából

Tovább

Az 50 kedvenc Le Mans-i autóm: 41-50

A hétvégére készülve, a neves Autosport magazin hasonló listája alapján én is összeállítottam a Le Mans-i 24 órás versenyen valaha rajthoz állt autók közül az 50 kedvencemet tartalmazó listát, amit a szombati rajtig hátralévő öt napon tízesével fogok közölni. A lista elkészítése során egyetlen kritériumot vettem figyelembe: az autónak legalább egyszer rajthoz kellett állnia Le Mans-ban, de sem a helyezések, sem az innovatív megoldások nem befolyásolták az egyes típusok helyezését.

50. WM P88

wm_p88.jpg
A WM istálló a hetvenes évek vége óta rendszeres résztvevője volt a 24 órás versenynek és bár komoly esélyük soha nem volt az összetett győzelemre, mindig színt vittek a mezőnybe. Leghíresebb típusuk az 1988-as viadalra készült P88, amelyet kifejezetten egy új sebességrekord felállítására terveztek. A 3 literes Peugeot turbómotorral hajtott C-csoportos gép a Mulsanne egyenesben a mai napig rekordnak számító 407 km/h-s sebességet ért el, röviddel ezután viszont a hűtés-, turbó- és elektronikai problémákkal küzdő autó kiállni kényszerült.

Tovább