A recept egyszerű: ereszd össze a történelmi csúcson lévő sportkocsi vb mezőnyét a történelmi csúcson lévő Can-Am mezőnyével, az autókba pedig ültess Forma-1-es sztárokat.

Ez utoljára a hatvanas-hetvenes évek fordulóján volt lehetséges, amikor Watkins Glen egymást követő napokon látta vendégül a sportautó világbajnokság és a Can-Am mezőnyét és előbbiek ha már ott voltak, akkor elindultak utóbbiak versenyén is. Alább az 1970-es Can-Am futamról látható egy rövid videó, ami annyira király lehetett, hogy csodálkozok, hogy nem tolongott egész New York állam a lelátókon.

A rajtrácson olyan legendás autók sorakoztak, mint a Porsche 917K, a Ferrari 512 S, a Lola T70, a McLaren M8D vagy az extrém Chaparral 2J.

A pilóták névsora legalább ilyen veretes: Jackie Stewart, Denny Hulme, Dan Gurney, Mario Andretti, Jacky Ickx, Jo Siffert, Pedro Rodríguez, Vic Elford, Brian Redman, Gérard Larrousse és még sokan mások.

Régi adósságomat törlesztem. Négy évvel ezelőtt elindítottam egy minisorozatot, amiben minden idők negyven legjobb raliautóját akartam bemutatni, de az első tízet felölelő poszt után rá kellett jönnöm, hogy ennek nem sok értelme van a folyamatosan változó eredmények miatt. Ehelyett úgy döntöttem, a negyven kedvenc raliautómat mutatom be, ezzel is már egy évet késtem, de most végre itt az első tízes.

40. Opel Manta 400

A B-csoportos Manta 400 a sikeres Asconát váltotta 1983-ban, de technikailag nem jelentett komoly előrelépést elődjéhez képest. Ugyanúgy hátsókerekes és szívómotoros volt, ez pedig már kevésnek bizonyult a feltöltéses Audi Quattro és Lancia 037, illetve később a Peugeot 205 T16 ellen. A rangos brit bajnokságban viszont jól szerepelt, Jimmy McRae és Russell Brookes is nyert vele bajnoki címet. Két dolog miatt kedvelem igazán a Mantát, az egyik a fülrepesztő hangja, a másik pedig, hogy üdítő kivételt jelentett a nyolcvanas években, amikor a klasszikus kupék már kezdtek eltűnni a raliból.

Az ember nehezen veszi észre, ha valami igazán jónak a kellős közepén van és inkább csak akkor kezdi értékelni, amikor már túl van rajta. A hosszútávú versenyzés nem ilyen. Épp sokadik aranykorát éli a műfaj és aki kicsit is érdeklődik iránta, annak nyilvánvaló, hogy minden szinten kiváló verseny folyik.

Lassan már közhelyszámba megy, hogy a világbajnokság (WEC) és topkategóriája, az LMP1 a világ egyik leginnovatívabb és legdinamikusabban fejlődő sorozata illetve géposztálya. Az elmúlt három évben az Audi, a Toyota és a Porsche egyaránt nyert világbajnoki címet és bár idén a Nissan versenyprogramjának elkaszálásával és a két német márka büdzséjének visszanyesésével némi csorba esett a királykategória megítélésén, továbbra is érdekes és izgalmas futamokra számíthatunk.

A 2016-os Daytonai 24 órást megnyerő Honda-motoros Ligier JS P2 (kép: motorsport.com)

A publicitás nagy részét az LMP1-esek kapják, jogosan, viszont egy szinttel lejjebb is legalább olyan, ha nem kiélezettebb küzdelem folyik. Az évek során az egykor nem sok tekintet vonzó LMP2 kategória a világ egyik legsokszínűbb és legkompetitívebb kategóriájává nőtte ki magát. Jelenleg öt gyártó hét márkanév alatt készült autói versenyeznek Le Mans-ban és a WEC-ben, sőt az amerikai egyesített sportkocsibajnokságban (USCC) is rajthoz állhatnak, ahol a daytonai prototípusokkal (DP) a csúcskategóriát alkotják. A P2-esek abszolút a csúcson vannak, az elmúlt hétvégén egy Ligier-Honda nyerte a Daytonai 24 órást, megszerezve ezzel a géposztály első abszolút győzelmét egy nagy hosszútávú versenyen.