Napjainkban a 24 órás versenyek számítanak a hosszútávú versenyzés csúcsának, ezek közül is kiemelkedik a Nürburgringen rendezett egynapos viadal. De nem volt ez mindig így. Évekkel az első 24 órás verseny előtt rendeztek sokkal hosszabb, három és fél napos versenyeket is ugyanott.
A Porsche 1970-es győzelmét hirdető plakát
A raliversenyzés hőskorában népszerű maratoni próbák egyike volt a Liége-Róma-Liége verseny, amely idővel átalakult Liége-Szófia-Liége maratonná, de a hatvanas évek közepén már egyre kevésbé volt életképes egy többnapos közúti verseny, így az esemény 1965-ben Marathon de la Route néven átköltözött a Nürburgringre.
A mai hosszútávú gyorsasági versenyekkel szemben ez inkább egy megbízhatósági verseny volt, minden autónak a műszaki paraméterei alapján meghatározott maximális köridőn belül kellett teljesítenie a Nordschleiféból és a Südschleiféból álló pályát, a kihágásokért pedig komoly büntetéseket osztottak. Ugyanakkor a pontos szabályok szinte évről évre változtak. A versenyt széria közeli állapotú autókkal vívták, a felhozatal pedig a mindössze 746 cm³-es DAF-októl a 4,7 literes V8-as Mustangokig és V12-es Ferrarikig terjedt.
Az első évben 82 órán át kellett körözniük a résztvevőknek, 1966-tól nőtt az időtáv a klasszikusnak tekinthető 84 órára, vagyis kereken három és fél napra. 1970-ben 86 órásra nőtt a kihívás, majd a következő évben még ehhez is hozzácsaptak tízet, így már kereken négy napot kellett kibírni a Zöld Pokolban.
Az első kiírást egy francia páros, Henry Greder és Johnny Rives nyerte Ford Mustanggal, a második helyen pedig Jacky Ickxet intették le, aki Gilbert Stapelaere-ral ugyancsak egy Mustangot kormányozott. A fiatal belga már itt megmutatta, hogy az egyik legjobb a Ringen, később számos emlékezetes teljesítménye volt itt mind a Forma-1-ben, mind sportkocsi versenyeken. A belga páros egy évvel később is a második helyen zárt, akkor egy Lotus Cortinával.
Jacky Ickx jobbra, a második helyen végző Ford Lotus Cortina mellett 1966-ban
A verseny hamar népszerűvé vált az autógyárak körében, 1966-ban gyári csapattal indult a Ford, az Alfa Romeo, a DAF, a Tatra és a BMC is. Utóbbi autója végzett az első helyen 318 kört, azaz 8876 km-t megtéve. Az MG B-t a Vernaeve / Hedges belga-brit duó vezette.
Az egykori keleti blokk országaiban aki hallott a versenyről, az valószínűleg hallott a Tatrák kiváló szerepléséről is. A csehszlovákok minden alkalommal három V8-as 603-assal vágtak neki a versenynek és rendre az élmezőnyben végeztek. 1965-ben a célba érő két autójuk a 3. és 4. helyen zárt, '66-ban a 4-5-6. helyeket hozták el. Egy évvel később visszatértek és ugyan az egyik egységüket kizárták, a másik kettő ismét a 4. és 5. pozícióban futott be.
A Tatra csapata az 1967-es verseny előtt. Három év alatt mindössze egy autójuk esett ki műszaki hiba miatt
A Tatrához hasonlóan ma már a DAF is inkább teherautóiról ismert, pedig egykor kisautóival aktív résztvevője volt az európai túraautó versenyeknek. A hollandok minden évben ott voltak a Nürburgringen és jó eséllyel indultak a kategóriagyőzelmekért. A 0,75 literes kéthengeres boxerrel készülő Daffodilt előbb a 0,85-ös 44 váltotta fel, majd 1968-ban jött az 55, már egészen "nagy", 1,1-es sornégyes erőforrással. 1971-ben egy 1255 cm³-es 55-ös az összetett harmadik helyén végzett.
1,1 literes DAF 55 az 1968-as versenyen
A kihívás nem csak az európaiakat izgatta, 1969-ben az argentin IKA (Industrias Kaiser Argentina) háromautós kontingenssel érkezett Németországba és mindenki meglepetésére a dél-amerikaiak odapörköltek az öreg kontinens gyártóinak. A három IKA Torino az első három helyre kvalifikált és ugyan két autó korán kiesett, az egyetlen állva maradt gép 334 körrel a legnagyobb távot tette meg. Habár a büntetések miatt végül visszacsúsztak a negyedik helyre és a verseny hivatalos győztese egy Lancia Fulvia lett, Argentínában nemzeti hősként tisztelik a Ringet meghódító csapat tagjait. Az argentin pilótákat nem más, mint az ötszörös világbajnok Juan Manuel Fangio készítette fel a versenyre, akinek fia, Oscar is tagja volt a pole-pozíciót szerző Torino legénységének.
A versenyre felkészített Torinók a kifejezetten ilyen célra készült 4 literes sorhatos Tornado Interceptor 241-es motort kapták, amely 248 lóerőt teljesített. Maga az autó az AMC Rambler American és Rambler Classic hibridjeként született
A legsikeresebb gyártó természetesen a hosszútávú versenyek királya, a Porsche volt, a hét megrendezett maratoni közül hármat a németek nyertek. 1967-ben az új félautomata Sportomatic váltó megbízhatóságát kívánták demonstrálni egy 911S és egy 911R indításával, utóbbi nyert olyan legendákkal a volánnál, mint Hans Herrmann, Vic Elford és a később a BMW Motorsportot vezető Jochen Neerpasch. A következő évben két 911E-vel vitték el az első két helyet. A gyári alakulat egy év kihagyás után 1970-ben a hathengeres 914-essel tért vissza és aratott fölényes hármas győzelmet.
Az 1970-es versenyt az #1-es autó nyerte Gérard Larrousse-szal Helmut Markóval és Claude Haldival. A célban a #3-as, majd a #2-es követte
1971-re megcsappant a nevezők létszáma, elmaradtak a gyári csapatok is. A versenyt Maurice Nusbaumer Alpine A110-ese nyerte, a győztes csapatban helyet kapott a kor kiváló ralisa, Jean-Luc Thérier is. Thérier nem az egyetlen ralis, aki jól szerepelt a maratoni versenyeken, a már említett Elford mellett nyert Harry Källström és Tony Fall, dobogós helyen végzett Björn Waldegard, Sandro Munari és Raffaele Pinto is.
A '71-es versenyt nem követte több, de ekkor már második éve rendezték meg a ma is óriási népszerűségnek örvendő 24 órás futamot a Nürburgringen, így a hosszútávú versenyek szerelmesei nem maradtak kihívás és látványosság nélkül.
Az elegáns Mazda Cosmo Sport 1968-ban a negyedik helyen végzett
