Régóta foglalkoztat a svéd ralisok eltűnése a nemzetközi mezőnyből. Egykoron a svédek a nagy ellenfél finnekkel közösen uralták a rali világát, világ- és Európa-bajnokokat adtak a sportnak, napjainkban viszont nagyítóval kell keresni őket a nemzetközi sorozatokban. A svédek eltűnéséhez minden bizonnyal összetett okok vezettek, így megnyugtató magyarázatot nem tudok adni a jelenségre, de az alábbiakban megvizsgálok néhány lehetséges okot.

Bal szélen Björn Waldegard, jobbról a második Stig Blomqvist, Svédország két rali-világbajnoka. Itt 1974-ben láthatóak egy ralikrossz futam után, köztük a műfaj kiválósága, az osztrák Franz Wurz

Az ötvenes évek végétől a svédek egyre nagyobb szerepet játszottak a nemzetközi raliban. A két nagy hazai márka, a Volvo és a Saab egyaránt aktívan részt vett az autósportban és érthető módon a helyi versenyzőket preferálták. 1957-ben Erik Carlsson volt az első nem finn versenyző, aki győzni tudott az Ezer Tó Ralin. A Saab kiválósága három évvel később nyert a nagy presztízsű RAC Rally-n, ezzel kezdetét vette az északi invázió Nagy-Britanniában. Tizenöt év alatt tizennégy győzelmet arattak a svédek és a finnek. Carlsson egymaga háromszor nyert ott, közben pedig begyűjtött két elsőséget a legrangosabb versenynek számító Monte Carlo-ralin is.

A Volvo hasonlóan sikeres volt. Gunnar Andersson két, Tom Trana egy Európa-bajnoki címet nyert, ami ekkoriban a legjelentősebb cím volt, amit raliversenyző elnyerhetett (a vb csak 1973-ban indult, egyéni címet pedig először 1977-ben osztottak).

Svédország tobzódott a tehetségekben, a hatvanas évek második felében már nem csak a hazai márkáknál tűntek fel az északi pilóták, Lillebror Nasenius Opellel, Bengt Söderström egy Ford Cortina Lotusszal nyert Eb-t. Harry Källström a Lancia, Ove Andersson az Alpine-Renault, Björn Waldegard a Porsche gyári versenyzője volt, előbbi Eb-t, utóbbi kettő Montét nyert. A Saab-nál két fiatal, Stig Blomqvist és Per Eklund vette át a stafétát, a Volvo viszont a hetvenes évek elején felhagyott a ralival.

Harry Källström Lancia Fulviájával úton az 1970-es RAC Rally első helye felé

Ezzel el is érkeztünk az egyik jelentős okhoz, ez pedig a helyi gyártók támogatásának megszűnése. A Volvo kiszállását talán még nem érezték meg annyira, hiszen akkoriban a svéd versenyzők keresettek voltak a többi európai márkánál is. Az évtized végére viszont a Saab is lemaradt a versenyben. A trollhättani gyártó rendszerint nem futott teljes szezont a világbajnokságon, néhány kiemelt versenyre koncentrált inkább. Svédországban Blomqvist mindig első számú favoritnak számított, függetlenül az éppen domináns konkurenciától. A Saab élen járt a turbómotorok fejlesztésében is, 1979-ben Blomqvist egy 99 Turbóval nyert otthon, de ez volt a márka utolsó vb-futam győzelme. Egy évvel később még összejött egy második hely, de az összkerékhajtású Audi Quattro sok más típussal együtt a 99-est is elavulttá tette, a Saab pedig hamarosan kivonult a világbajnokságról.

A gyártók utánpótlás nevelése hatalmas jelentőséggel bír most is, elég ha a Citroën által támogatott Loebre és Ogier-re gondolunk vagy arra, hogy az M-Sport hány fiatal brit és finn ralisnak adott lehetőséget. A svéd gyártók visszavonulásával viszont a svéd tehetségeknek már más nemzetek fiaival is meg kellett küzdeniük az ülésekért. Ez persze nem lehet egyedüli érv, hiszen a finnek saját autómárka nélkül is több világbajnokot adtak a sportnak, mint bármelyik más ország.

A raliban egy versenyző pályafutása sokkal tovább tarthat mint mondjuk a Forma-1-ben, és amíg akad egy gyártó, aki fantáziát lát a pilótában, addig magas szinten űzheti a sportot. Egyébként is a kétezres évek elejéig a gyártók között igencsak népszerű volt a rali, bőven volt kiadó ülés. 1979-ben Waldegard Forddal, 1984-ben Blomqvist Audival lett világbajnok és mindketten még a kilencvenes években is indultak a vb-n.

Mellettük felnőtt egy újabb generáció, 1986-ban például a vb pontverseny első tizenegy helyezettje között hat svéd versenyző volt. A svéd rali utolsó jelentős generációjához olyan nevek tartoztak, mint Mikael Ericsson, Lars-Erik Torph, Mats Jonsson és Kenneth Eriksson. Ők még megkapták a lehetőséget, hogy gyári csapatokban versenyezhessenek a vb-n és szépen hozták is a dobogós helyezéseket, sőt a győzelmeket is. Ericsson 1989-ben azt a bravúrt hajtotta végre, hogy Lanciával és Mitsubishivel is nyert futamot, Jonsson szintén kettő, Kenneth Eriksson pedig hat győzelemig jutott és egészen 2002-ig a világbajnokság stabil résztvevője volt. Ugyanakkor ők már nem tudták megismételni bajnoki címeket nyerő elődeik sikereit. Ennek oka lehet, hogy nem tudtak élni a felkínált lehetőséggel, de az is, hogy már nem voltak olyan tehetségesek.

Kenneth Eriksson, az utolsó svéd, aki világbajnoki futamot tudott nyerni

A ralinak Svédországban már meg kellett küzdenie a pályaversenyzéssel is a tehetségekért. A hetvenes években már nem volt egyértelmű, hogy egy tehetséges fiatal csak raliversenyző lehet. A Forma-1 óriási népszerűségre tett szert az országban olyan pilótáknak köszönhetően, mint Ronnie Peterson, Reine Wisell és Gunnar Nilsson. 1973 és 1978 között saját futama is volt Svédországnak. Bár Peterson és Nilsson halálát követően alábbhagyott a lelkesedés, az tisztán látszott, hogy a pályaversenyzés is járható út a svédek számára.

A nyolcvanas években a Volvo a túraautózásban látta meg a lehetőséget a turbómotoros autói népszerűsítésére, a gyors sikerek megerősítést adtak, hogy jó úton járnak (Thomas Lindström Eb-t, Per Stureson DTM-et nyert) és a mai napig aktív résztvevői a különböző túraautó sorozatoknak. A Saab sem tért vissza a ralihoz, néhány éve pedig csődbe is ment.

Ahogy a finn vagy a kétezres években megerősödő norvég rali példája mutatja, hazai gyártók nélkül is lehet sikereket elérni, de a támogatás elengedhetetlen. A gyártók Európa, sőt a világ minden szegletéből válogathatnak a pilóták közül, így a svéd versenyzők más támogatók segítségére vannak ítélve. A svéd cégek viszont úgy tűnik nem sok fantáziát látnak az autósportban vagy legalábbis a raliban. Ez érthető is, a sport népszerűsége visszaesett, a hírekben kevesebbet szerepel. Nyilván nem tett jót az elmúlt évek francia dominanciája és az az áthidalhatatlannak tűnő probléma, hogy a rali nem egy televízióban jól közvetíthető műfaj.

Úgy tűnik, a svéd rali kifogyott a hazai gyártókból, szponzorokból, sikerekből, tehetségekből.

Azt nem lehet mondani, hogy teljesen eltűntek volna, hiszen alsóbb kategóriákban szép sikereket értek el a kétezres években is, de a vb csúcskategóriájában, a WRC-k között utoljára Daniel Carlsson tudott dobogóra állni, még a 2006-os Svéd-ralin. Ugyanebben az évben Patrik Sandell megnyerte a junior világbajnoki sorozatot, de a topkategóriában nem sok lehetőséget kapott. 2012-ben a rövid életű Mini gyári csapatban indulhatott két verseny erejéig, utána viszont átnyergelt a ralikrosszra.

P-G. Andersson a kétezres évek legsikeresebb svéd ralisa, a WRC-k között az ötödik hely volt a legjobb eredménye

Per-Gunnar Andersson 2004-ben és 2007-ben is junior bajnok volt a Suzukival és a japánok egy évvel később, a WRC csapatuk elindításakor is komoly szerepet szántak neki. Az SX4 WRC program viszont óriásit bukott és Andersson évekig nem jutott komoly üléshez. 2012-ben a maláj Proton csapatában indult és a vb második vonalának számító S2000-es kategóriában a második helyen végzett, de év végén a gyártó kivonult ő pedig már csak négy futamon állt rajthoz ezt követően.

Az elmúlt pár évben újjáéledni látszik a remény a svéd rali számára. Az 1990-es születésű Pontus Tidemand személyében újra van egy igazán tehetséges pilótájuk és úgy tűnik a kellő támogatást is megkapja. 2013-ban junior világbajnok volt, azóta pedig az S2000-et váltó R5 géposztályban versenyez sikeresen. 2015-ben leigazolta a Skoda, idén pedig fölényesen nyerte a WRC-2 kategória pontversenyét. Jelenleg a legnagyobb tehetség, aki még nem kapott gyári ülést a WRC kategóriában, de minden esélye megvan, hogy 2018-ban ezt is elérje.

Pontus Tidemand, a svéd rali legnagyobb reménysége