Forma.Túra.Rali.

Forma.Túra.Rali.

A goodwoodi Tourist Trophy

2019. július 27. - eszgbr

A Royal Automobile Club által kiosztott Tourist Trophy a világ legrégebbi, ma is átadásra kerülő autósport trófeája. Az idők során számos pálya látta vendégül a TT-t és a mezőny összetétele is jelentős változásokon ment keresztül. Az 1905-ös indulástól 1922-ig összesen hat versenyt rendeztek a motoros Tourist Trophy-nak is otthont adó Man-szigeten, majd kisebb-nagyobb szünetek és brit pályák sora következett. Jelenleg a hosszútávú világbajnokság (WEC) silverstone-i futama viseli a titulust, így újra régi fényében pompázhat, mint a szigetország második legrangosabb versenye, a forma-1-es Brit Nagydíj után.

rac_tt63_start.jpgAz 1963-as RAC Tourist Trophy rajtja

A TT aranykora az ötvenes-hatvanas évekre esett. 1953-ban a Dundrodban megrendezett verseny bekerült az első sportautó világbajnokság naptárába, vagyis a versenyek krémjéhez tartozott olyan megmérettetésekkel, mint a Le Mans-i és Spa-i 24 órás, a Sebringi 12 órás, a Nürburgringen rendezett 1000 km-es futam, a Mille Miglia és a Carrera Panamericana. 1955-ig Dundrod adott otthont a TT-nek, majd a le mans-i katasztrófát követően két évig nem rendezték meg a versenyt.

1958-ban már Goodwoodban tért vissza a Tourist Trophy. A futam hatalmas hazai sikert hozott, az Aston Martin hármas győzelmet aratott, a győztes DBR1-et Stirling Moss és Tony Brooks vezette. Ők ketten az F1-ben is csapattársak voltak a Vanwall-nál. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Ferrari már Le Mans-ban megnyerte a világbajnokságot, így a szezonzáróra nem vitte el a domináns Testa Rossákat.

Egy évvel később a Scuderia már nem tehette meg, hogy kihagyja az utolsó versenyt. Az Aston Martin győzött az előző két futamon, a Nürburgringen és Le Mans-ban, így a világbajnoki címről a Tourist Trophy döntött. Sőt, még a Porsche is esélyes volt, így a közönség igazi tűzijátékra számíthatott. A Tourist Trophy-n eddig nem sok babér termett a külföldieknek, most sem volt ez másként. Moss ismét győzelemre vezette az Aston Martint, ezúttal Jack Fairmannel és Carroll Shelby-vel, a britek pedig megnyerték a világbajnokságot.

rac_tt59.jpgAz 1959-es versenyt és ezzel a világbajnokságot is megnyerő Fairman/Shelby/Moss Aston Martin DBR1 (#2), előtte az ötödik helyen leintett Brooks/Gurney Ferrari 250 TR59 (#9)

1960-ban az Aston Martin felhagyott a hosszútávú versenyzéssel, helyette minden erőforrását a Formula-1-re koncentrálta. A vb-n csak a Ferrari és a Porsche indított gyári csapatot, megcsappant a prototípusok száma, az űrt pedig az egyre népszerűbbé váló GT-k töltötték be. A brit érdekeltség megszűnésével a Tourist Trophy kikerült a világbajnoki futamok sorából.

A presztízsvesztés ellenére a legszebb évei most következtek a versenynek. A TT lehetőséget adott az úrvezetőknek, hogy a korszak legjobb brit versenyzőivel keljenek versenyre. Az 1960-as futamon csak a Porsche indított gyári autókat, egy 356B Carrerát Joakim Bonnierrel és egy 356B Carrera Abarth GTL-t Graham Hillel (ők ekkor csapattársak voltak a BRM F1-es csapatában is). A mezőnyben számos Porsche 356, Lotus Elite, Austin-Healey volt, a legjobb versenyzők azonban a korszak legjobb GT-jével, a Ferrari 250 GT SWB-vel álltak rajthoz.

A favorit természetesen Stirling Moss volt Rob Walker skót nemzeti színekben pompázó Ferrarijával. Miután 1957-ben távozott a Maseratitól, Moss kijelentette, hogy csak brit csapatok színeiben fog rajthoz állni, lehetőleg brit autókkal. Enzo Ferrari sem rajongott az ötletért, hogy Moss egy britek által felkészített Ferrarival veszélyt jelentsen akár a gyári Ferrarikra is, de Rob Walkernek végül sikerült hozzájutnia egy 250 GT SWB-hez. (Állítólag Enzo végül beadta a derekát és 1962-ben egy F1-es autót is Walker rendelkezésére bocsátott volna, de Moss idő előtti visszavonulásával meghiúsult a terv.)

A britek becsületének megvédése ismét az Aston Martinra hárult. Az Essex Racing Team két DB4 GT-t indított Roy Salvadorival és Innes Ireland-del, de végül két kör hátrányban a második illetve harmadik helyen intették le őket. Moss ellen nem volt ellenszer, a verseny történetének legeredményesebb versenyzője megszerezte a Ferrari első TT győzelmét.

rac_tt60_ghill.jpgGraham Hill egy Porsche 356B Carrera Abarth GTL-lel az 1960-as versenyen

A következő évben nem sok változott. Az Aston Martin megbízásából a Zagato új karosszériát készített a DB4 GT-hez, a tekintélyt parancsoló típusból kettőt állított a rajtrácsra az Essex Racing, Salvadorival és Jim Clarkkal, továbbá egy hagyományos DB4 GT-t is indítottak Ireland részére. Gyári autókat ezúttal is csak a Porsche hozott, egy-egy 356 Abarth-ot Hill és Herbert Linge részére.

rac_tt61_clark.jpgJim Clark lendületben a DB4 GT Zagatóval

A Ferrari 1961-ben átdolgozta a 250 GT SWB-t, az új modell 25 kg-mal könnyebb és 10 lóerővel erősebb lett elődjénél. Természetesen Rob Walker szerzett egyet belőle Moss részére, aki így ismét favoritként várhatta a versenyt. Esélyes volt Ronnie Hoare ezredes autója is, amivel az a Mike Parkes indult, aki két hónappal korábban Le Mans-ban bemutatkozhatott a Ferrari gyári csapatában - rögtön egy második hellyel - a következő években pedig számos versenyen vezette győzelemre az olasz autókat. A pályák közelében mindenki által csak "Ezredesnek" nevezett Hoare csapata, a Maranello Concessionaires hamarosan az egyik legjobb privát Ferrari istállóvá és a hatvanas évek sportkocsi versenyeinek meghatározó szereplőjévé vált.

Moss zsinórban negyedik, összességében pedig hetedik TT győzelmét szerezte az ikonikus sötétkék Ferrarival. Mögötte Parkes-ot és a három Aston Martint intették le, Graham Hill az előző évi negyedik hely után ezúttal hatodik lett a Porschével.

rac_tt61_moss_pits.jpgStirling Moss legendás kék Ferrarija a boxban az 1961-es verseny alatt. Jobbra sisakban, egy benzines kannával maga Moss

1962-ben az FIA felkavarta a sportautó versenyzés kissé poshadt állóvízét. Miután az elmúlt két évben a Ferrari a háromliteres Testa Rossával megnyerte a világbajnokságot a kisebb motorral szerelt Porschék és privát Maseratik ellen, úgy döntöttek, nagyobb teret adnak a GT-knek és kibővítik a versenynaptárat. Így visszakerült a sorozatba a Tourist Trophy, de mivel prototípusok most sem indulhattak a versenyen, a Ferrari újfent nem indított gyári autókat és ezúttal a Porsche is távol maradt. Ez persze nem akadályozta meg, hogy egy különösen rangos mezőny gyűljön össze Goodwoodban.

Nem mintha a 250 GT SWB-vel nem uralta volna fölényesen a nemzetközi GT színteret a Ferrari, de mégiscsak egy három éves típus volt már, ami megérett a váltásra. Az utód nem kevésbé ütőképesnek bizonyult, sőt a 250 GTO joggal sorolható minden idők legjobb versenyautói közé. A GTO márciusban Sebringben debütált kategóriagyőzelemmel és abszolút második hellyel, az augusztusi Tourist Trophy-ig pedig számos csapat és úrvezető átvehette már autóját. A goodwoodi rajtrácson nem kevesebb mint öt példány sorakozott belőle, négy az első négy rajthelyen.

Az előzetes nevezési listán szerepelt az elmúlt években egyeduralkodó Moss is egy GTO-val, de áprilisban, a húsvét hétfői Glover Trophy-n súlyos balesetet szenvedett forma-1-es Lotusával. Egy hónapig kómában feküdt és bár felépült sérüléseiből már nem érezte magát olyan gyorsnak, mint a baleset előtt. Egy 1963-as F1-es teszten több tizedmásodperccel elmaradt korábbi idejétől, így jobbnak látta szögre akasztani a bukósisakot.

Innes Ireland indulhatott a pole-pozícióból az UDT Laystall autójával, mellőle John Surtees az egyik Maranello Concessionaires GTO-val, mellőle Mike Parkes a másikkal. A második sort John Coombs autói foglalták el, egy GTO Graham Hillel és egy Jaguar E-Type Lightweight az Aston Martint hátrahagyó Salvadorival. A Ferrari legnagyobb kihívójának a Jaguar ígérkezett, két E-Type kupé a 4-5. helyen zárt a júniusi Le Mans-i 24 óráson, csak két GTO és a győztes 330 TRI/LM prototípus előzte meg őket. Időközben elkészült a Jag könnyített, "Lightweight" változata, ami a britek reményei szerint már komoly versenyre késztethette a Ferrari armadát. A mezőnyben volt három DB4 GT Zagato is, ezek közül csekély esélye csak a Jim Clark által vezetett Essex autónak volt, de a skót látszólag határtalan tehetsége ellenére is három másodperccel elmaradt a kvalifikáción Ireland idejétől.

rac_tt62_ireland.jpgInnes Ireland az UDT Laystall libazöld GTO-jával. A szponzorációs okokból felvett UDT Laystall név a British Racing Partnership istállót takarta, amelyet Alfred Moss és Ken Gregory, Stirling Moss apja és egykori menedzsere alapított

Ennek ellenére Clark a rajtnál élre állt, de még az első kör vége előtt át kellett adnia a vezetést a technikai fölényben lévő Irelandnek. A korábbi évekhez képest lecsíptek pár kört a versenytávból, így kereken százszor kellett teljesítenie a mezőnynek a 3862 méter hosszú pályát. Az első boxkiállásokat követően Surtees vette át a vezetést és látszólag zavartalanul haladt a győzelem felé, mígnem utolérte a lekörözésre váró Clarkot, aki épp abban a pillanatban pördült meg, amikor Surtees megindította az előzést és a két gyönyörű autó összeakadva csapódott a pályát szegélyező töltésnek. Az utolsó körökben Rob Benson is kicsúszott az ex-Rob Walker 250 GT SWB-vel és pont telibe találta Surtees leharcolt GTO-ját. Ireland Hillt és Parkes-ot megelőzve nyert, a legjobb nem ferraris Salvadori volt a negyedik helyen.

rac_tt62_surtees_clark_crash.jpgJohn Surtees Ferrarija (#6) és Jim Clark Aston Martinja (#2) a balesetüket követően

Az Aston Martin forma-1-es programja hatalmas kudarcnak bizonyult, így 1962-ben bár csak visszafogott lendülettel, de visszatértek a hosszútávú versenyzéshez. A DB4 GT-n alapuló "Design Project" sorozat első példánya, a DP212 csak Le Mans-ban állt rajthoz, de nem ért célba. 1963-ban három újabb autó készült el, két DP214 a GT kategória számára, a DP215 pedig a prototípusok között indulhatott. Le Mans-ban mindhárom autó kiesett, ennek ellenére a két GT-vel tovább versenyeztek és rajthoz álltak a Tourist Trophy-n is.

rac_tt63_start_2.jpgAz 1963-as verseny rajtja másik szemszögből. Első sor: #11 Graham Hill, Ferrari 250 GTO, #12 Mike Parkes, Ferrari 250 GTO, #2 Innes Ireland, Aston Martin DP214. Második sor: #1 Bruce McLaren, Aston Martin DP214, #9 Roy Salvadori, Jaguar E-Type Lightweight. Harmadik sor: #10 Jack Sears, Jaguar E-Type Lightweight, #16 David Piper, Ferrari 250 GTO. Negyedik sor: #14 Tommy Hitchcock, Ferrari 250 GTO

Az 1963-as TT-n ismét öt GTO állt rajthoz, ebből egy a 330 LMB-re hajazó hosszabb karosszériával a North American Racing Team nevezésében és Roger Penske-vel a volánnál. A négy másik közül igazából a két Maranello autó volt esélyes a győzelemre, Hillel és Parkesszal. A két Aston Martint Ireland és Bruce McLaren vezette. A britek reményeit négy E-Type Lightweight is táplálta, de az első két rajthelyet ismét Ferrarik foglalták el. John Willment nevezett két Shelby Cobrát, amik végül a technikai szabályzat megsértése miatt nem állhattak rajthoz, de előre vetítették a következő évek erődemonstrációját a Ford részéről. A versenyfelügyelet az Aston Martin számításait is keresztül húzta azzal, hogy nem engedte, hogy a két DP214 a Dunlop által javasolt szélesebb felniken indulhasson, a homologizációnak megfelelő keskenyebb kerekekkel viszont lassabbak voltak.

rac_tt63_ireland.jpgInnes Ireland és az Aston Martin DP214

A verseny a két ferraris küzdelméről maradt emlékezetes. Ireland az elején próbálta megelőzni őket, de a túlzott erőlködés végül megforgáshoz vezetett, ami miatt Hill is kénytelen volt elhagyni a pályát, átadva ezzel a vezetést Parkesnak. A boxkiállásokig Parkes fél perc előnyre tett szert, a szerviz után viszont Hill rohamosan közeledett és a 130 körös verseny 110. körében visszavette a vezetést, amit már nem is engedett ki kezei közül az F1-es világbajnokság címvédője. A harmadik-negyedik helyen Roy Salvadori és Jack Sears futott be Jaguarral, Ireland két további megpördülést követően hetedik lett, McLaren motorhiba miatt feladta a küzdelmet.

Az Aston Martin 1963-ban még egy világbajnoki futamon indította a DP214-eseket, a monzai 3 órás Coppa Inter-Europán. A két autó meglepően tartósnak bizonyult és Roy Salvadori az évtized egyik legizgalmasabb versenyét futotta Mike Parkesszal. A Ferrari gyorsabb volt a kanyarokban, az Astonnak viszont nagyobb volt a végsebessége, így késhegyre menő csatát vívhattak, mígnem egy lekörözésből Parkes rosszul jött ki, ezzel Salvadori lélegzetvételnyi előnyhöz jutott és végül meg tudta nyerni a versenyt. Lucien Bianchi harmadik lett a másik DP214-gyel. A Ferrari hazai pályán szenvedett váratlan vereséget, foltot ejtve a szinte verhetetlen GTO renoméján. Salvadori  - akit a monzai hangosbemondó tévesen olasznak titulált - az 1959-es le mans-i siker után újabb nagy győzelmet szerzett az Aston Martinnak.

1964-ben a Ford már nagy erőkkel próbálta megtörni a Ferrari egyeduralmát, a GT kategóriában a Shelby Cobra Daytona Coupe volt hivatott versenyre kelni a 250 GTO-val. Goodwoodban két gyári autó állt rajthoz Dan Gurney-vel és az egykori gyári Ferrari-versenyző Phil Hillel. A kihívásra a Ferrari a GTO felfrissítésével reagált, elkészült három darab vadiúj 250 GTO/64 Pininfarina karosszériával, továbbá négy régebbi autó is új köntöst kapott. Az új típusból kettő állt rajthoz a TT-n, egy John Surteesszel, egy pedig Innes Irelanddel. Mike Salmon ott volt a rajtrácson az egyik Aston Martin DP214-gyel, de a friss technikák ellenében már nem igazán számított esélyesnek.

rac_tt64_phill.jpgPhil Hill és az ütőképes Shelby Cobra Daytona Coupe

A legnagyobb változást a prototípusok visszatérése jelentette. A Cobrák és GTO-k akkor rúghattak labdába, ha a gyorsabb nyitott sportkocsik esetleg gondba keverednek. A pole-pozíciót Bruce McLaren szerezte meg egy 3,9 literes Oldsmobile V8-assal hajtott Zerex Speciallal, másodikként Jim Clark indulhatott egy gyári Lotus 30-assal, harmadikként Graham Hill a Maranello Concessionaires Ferrari 330 P-jével.

rac_tt64_clark.jpgJim Clark, Lotus 30 Ford

McLaren hamar kiesett kuplunghiba miatt, innentől úgy tűnt, ez Clark versenye lehet, de ahogy pályafutása során jó párszor, a Lotus cserben hagyta. A boxkiállás során nem kapott elég üzemanyagot, kénytelen volt újra kiállni. Ezalatt a gond nélküli futamot teljesítő Graham Hill élre állt. Clark visszatérve a pályára igyekezett felzárkózni, de újra ki kellett állni a kormánymű meghibásodása miatt, ezzel végleg elúszott a versenye. Hill zsinórban második győzelmét aratta a TT-n, másodikként a 250 GTO-ját egy 250 LM-re cserélő David Pipert intették le, a harmadik a GT kategóriát megnyerő Gurney lett a Cobra Daytona Coupéval. Innes Ireland hatodikként zárt az új GTO-val, őt John Willment két Cobrája is megelőzte.

rac_tt64_ghill.jpgAz 1964-es győztes, Graham Hill és a Ferrari 330 P

A Tourist Trophy aranykora ezzel a végéhez közeledett. 1965-ben a verseny átkerült az Oulton Parkba, ott Denny Hulme nyert egy Brabham BT8-cal. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a TT beszámított a világbajnokság pontversenyébe, a következő évtől már csak a brit sportkocsi bajnokságnak képezte részét. A hetvenes évektől pedig a sportkocsik és GT-k helyét átvették a túraautók. A hatvanas évek klasszikusaival ma is találkozhatunk Goodwoodban, az évente megrendezésre kerülő Goodwood Revival veteránversenyen.

A végére még két érdekes Ferrari az 1963-as Tourist Trophy-ról: a felső képen Roger Penske különleges farrésszel ellátott 250 GTO LMB-je, az alsó képen pedig Chris Kerrison 250 GT SWB-je látható, a Drogo által készített karosszériával.

rac_tt63_penske.jpg

rac_tt63_kerrison.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://fotura.blog.hu/api/trackback/id/tr8914981166

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása