A héten került a magyarországi mozikba James Mangold Az aszfalt királyai című - Amerikában a kifejezőbb Ford v Ferrari, az Egyesült Királyságban Le Mans '66 néven futó - filmje, amely a Ford első Le Mans-i győzelmének állít emléket. Azzal talán nem árulok el nagy titkot, hogy a film csúcspontja a 24 órás verseny megnyerése, de a körülményei még rejtélyesebbek, mint ahogy azt a film bemutatja. Aki még nem látta a filmet, az egyelőre ne olvasson tovább, inkább menjen el és nézze meg, mert a hibái ellenére szerintem egy egészen jó és szórakoztató alkotás.

A Ford-Ferrari háborúról és magáról a versenyről most nem írnék bővebben, korábban már megtettem. A lényeg: az 1966-os Le Mans-i 24 óráson a megelőző években domináns Ferrari autói elvéreztek, a verseny végéhez közeledve pedig a Fordok elfoglalták az első három helyet. Ken Miles és Denny Hulme 1-es rajtszámú Ford GT40 Mk.II-ese négy perccel vezetett Bruce McLaren és Chris Amon autója előtt, a harmadik Ronnie Bucknum - Dick Hutcherson páros már tizenkét kör hátrányban haladt a harmadik helyen.

Az utolsó boxkiállásoknál a Ford emberei értesítették a versenyzőket, hogy azt szeretnék, ha a három autó szoros formációban, együtt haladna át a célvonalon. Ehhez a vezető autóban ülő Milesnak le kellett lassítania és be kellett várnia a másik két GT40-est. Az angol ezt meg is tette, az első két autó egymáshoz nagyon közel szelte át a célvonalat és ez okozta a megnyugtatóan a mai napig nem tisztázott kavarodást.

A legnépszerűbb narratíva szerint, amelyet az új mozifilm is követ, Miles és McLaren egyszerre szelte át a célvonalat, de mivel McLarenék autója a rajtrácson hátrébb helyezkedett el a start idején, 24 óra alatt nagyobb távot tett meg, így ez az autó nyerte a versenyt. Emellett a verzió mellett szól, hogy a pálya hangosbemondója ezzel magyarázta a zavarodott közönségnek az eredményt, erről archív hangfelvételek is tanúskodnak. Gyakorlatilag mindenki azt hitte, hogy Miles nyert, hiszen míg be nem várta a másik két autót, addig toronymagasan vezetett.

McLaren (fekete autó) és Miles (világos autó) gyakorlatilag fej-fej mellett. De hol a célvonal?

Egy másik elmélet szerint, amelyet 2017-es írásomban én is osztottam, nem volt semmiféle holtverseny, McLaren egyértelműen elsőként ért célba. Ezt támasztják alá azok a fénykép- és videófelvételek, amelyeken jól látszik, hogy a kockás zászlót lengető férfit elérve McLaren több mint egy kocsihosszal Miles előtt van.

Ez a változat külön teóriákat szült, hogy hogyan is jöhetett létre ez az állás. Egyesek szerint Miles a csapatutasítás miatt mérgében túlságosan lelassított és hagyta nyerni McLarent. Ez kevéssé valószínű, hiszen Miles nyerni akart és ha valaki, akkor ő igazán megérdemelte volna a győzelmet. Az is valószínű, hogy McLaren is nyerni akart, egy másik elmélet szerint ő gyorsított egy kicsit, hogy épp megelőzze Milest és elhalássza az orra elől az elsőséget. A végkimenetel szempontjából mindegy is, melyik igaz, ha egyáltalán igaz bármelyik.

De mi van, ha a célvonal nem ott volt, ahol a kockás zászlót lengették? Egy feltevés szerint a valódi célvonal a boxok kezdeténél volt, tehát a verseny addig tartott, a távolabb álló zászlós alak már csak amolyan szimbolikus lezárója volt a viadalnak. A felvételek tanúsága szerint a boxokat valóban egyszerre, legalábbis szabad szemmel nem látható különbséggel érte el Miles és McLaren, a harmadik autó nem sokkal mögöttük érkezett (tehát semmiképpen nem volt hármas holtverseny, ahogy az a filmben látható). Ha valóban ott ért véget a verseny és létrejött a holtverseny, akkor a nagyobb megtett táv miatt McLaren és Amon nyert.

A leintés pillanata. McLaren itt egyértelműen előrébb volt, mint Miles. Kérdés, hogy a valódi célvonal is itt volt-e?

Egyesek azt is megkérdőjelezték, hogy a nagyobb megtett táv szabálya egyáltalán létezett. Persze logikusan gondolkodva, minden olyan versenyen, amelyen megadott ideig futnak az autók, a megtett táv rangsorol az indulók között. A Ford a verseny közben megkérdezte a rendező ACO embereit, hogy a szabályok értelmében kivitelezhető-e a holtverseny, vagyis nyerhet-e egyszerre két autójuk is. Az ACO állítólag először igennel válaszolt, majd módosította álláspontját, hogy fej-fej melletti célba érés esetén a megtett táv dönt. Ez a kis kavarodás vezethetett oda, hogy megkérdőjelezhetővé vált az ACO szabálya, mondván csak menet közben találták ki.

Carroll Shelby szerint ők nem voltak tisztában ezzel a szabállyal, így nem tudták, hogy holtverseny esetén Miles és Hulme húzza a rövidebbet. Az ACO viszont tájékoztatta erről a Ford vezetőségét, így Leo Beebe-nek, a versenyrészleg vezetőjének tudnia kellett arról, hogy említett esetben a McLaren-Amon autót hirdetik majd ki győztesként.

Izgalmas kérdés, hogy vajon maguk a versenyzők tudták-e, hogy a nagykutyák által megrendelt holtversenyes befutó kinek a győzelmét hozza. Sajnos a két főszereplő, Miles és McLaren már nem tudja elmondani álláspontját. Ken Miles két hónappal a Le Mans-i 24 órás után a Ford J-Car tesztelése során halálos balesetet szenvedett. Bruce McLaren négy évvel később, ugyancsak tesztbalesetben hunyt el. Ugyanakkor Art Evans, Ken Miles életrajzírója szerint az angol tisztában volt vele, hogy a holtverseny nem nekik fog kedvezni. Ennek ellentmond, hogy a leintés után Miles felvette Hulme-ot és együtt gördültek oda, ahol a  díjátadót tartották, hogy ott értesüljenek arról, nem ők nyertek.

Ken Miles és Carroll Shelby Le Mans-ban. Mindkettőjüket rászedték?

Az évek során a történet minden egyes részletéhez külön teóriák tapadtak, amelyek tovább árnyalják a képet, de a lényegen egyik sem változtat. Ha a verseny a kockás zászlónál ért véget, akkor egyértelműen a 2-es Ford nyert McLarennel. Ha a verseny egy korábbi ponton ért véget és ott fej-fej mellett haladt az első két autó, akkor a nagyobb megtett táv miatt a döntetlen ugyancsak a McLaren-Amon párosnak kedvez.

Hogy valójában mi döntött, azt ma már gyakorlatilag lehetetlen megállapítani, így a film készítőit sem nagyon lehet hibáztatni azért, amiért állást foglaltak az egyik verzió mellett, hiszen muszáj volt választaniuk.

Zavaróbb, hogy olyan hibákat is elkövettek, amelyekre nehéz magyarázatot adni. Például abban a jelenetben, amikor a Ford emberei megérkeznek a Ferrari gyárba a felvásárlási ajánlattal, amiről tudott, hogy 1963-ban történt, a versenyrészlegen miért állnak ott az ötvenes évekből származó orrmotoros Forma-1-es autók, mikor már évek óta nem használták őket, illetve mit keresnek ott az 1966-os évre készített versenyautók?

Ennél kisebb hiba, hogy az 1966-os versenyen megfutott 3 perc 30,6 másodperces leggyorsabb kört a filmben Milesnak tulajdonítják, miközben Dan Gurney futotta.

Furcsa, hogy mintha az egész 1965-ös versenyszezon kimaradt volna a filmből, pedig ebben az évben Miles már ott volt Le Mans-ban egy 7 literes Forddal. Ehelyett úgy van beállítva, mintha győznie kellett volna 1966-ban Daytonában, hogy indulhasson majd Le Mans-ban. Miles valóban nyert Daytonában, de nem az utolsó métereken egy gyorsulási versennyel, hanem nyolc körös előnnyel!

Ezek olyan dolgok, amelyek csak azokat zavarják, akik pontosan képben vannak a korabeli autókkal és versenyekkel. Zavaróbb volt a tipikusan hollywoodi ellenségkép keresés, a más kárán folyamatosan gúnyosan vigyorgó Lorenzo Bandinivel és a szerelőivel perlekedő Enzo Ferrarival, akinek a helyszínen kellett megélnie a vereségét, miközben köztudott, hogy a hatvanas években már egyáltalán nem járt ki a versenyekre, még Olaszországban sem, nemhogy külföldön.

Mindettől eltekintve szerintem egy jól sikerült film a Ford v Ferrari egy izgalmas korszakról, fantasztikus versenyautókról, egy legendás rivalizálásról és egy olyan versenyzőről, akit ritkán emlegetünk a legjobbak között, pedig ott lenne a helye.