Korszakának egyik legnagyobb reménysége volt, szinte megerőltetés nélkül, könnyedén tört át az utánpótlás szériákon, a Forma-1-ben mégsem tudott maradandót alkotni és hamarosan teljesen hátat fordított az autósportnak. Mike Thackwell igazi üstökös volt, aki csak ideig-óráig világította be az autósport egét.
Mike Thackwell Új-Zélandon született, de gyerekkorában a családjával az ausztráliai Perth-be költözött. Apja sikeres salakmotoros volt, a versenyzés iránti szenvedélyt tőle örökölte, és mint hamarosan kiderült, kivételes tehetsége is volt hozzá. Motorokkal és gokarttal kezdett, majd 1976-ban Angliába került, a thruxtoni Scorpion Racing Drivers Schoolba. Három évvel később már harmadik volt a brit Forma-3-as bajnokságban, 1980-ban pedig bemutatkozhatott a Forma-2 Európa-bajnokságon. Legjobb eredménye egy harmadik hely volt Silverstone-ban, de igazán Zandvoortban hívta fel magára a figyelmet. Olyannyira, hogy az Ensign tesztlehetőséget ajánlott neki, de ezt még visszautasította. Ám amikor a sérüléséből frissen visszatérő Jochen Mass mégsem tudott rajthoz állni a Holland Nagydíjon, az Arrows őt ültette az autójába. Thackwell 19 éves volt ekkor.
Az első próbálkozás nem sikerült jól, nem tudott kvalifikálni a versenyre, de két futammal később Kanadában a Tyrrelltől, aminek addig a tesztpilótája volt, újra lehetőséget kapott és ezúttal eljutott a rajtig. Ő lett a Forma-1 történetének legfiatalabb indulója. (Ezt a rekordot egészen 2009-ig tudhatta magáénak, amikor Jaime Alguersuari megdöntötte, azóta persze páran már őt is megelőzték, a jelenlegi szabályok miatt pedig valószínűleg Max Verstappené marad a rekord.) Thackwell a futamon nem tudta megvillantani tehetségét, a rajtbalesetbe belekeveredett a Tyrrell másik két autója és az újraindítás előtt át kellett adnia helyét Jean-Pierre Jarier-nek. A szezonzárón cserébe újra megkapta a lehetőséget, de ezúttal sem sikerült kvalifikálnia a futamra.
Thackwell az Arrows A3-ban az 1980-as Holland Nagydíj hétvégéjén (fotó: twitter.com/Stuart_Dent)
1981-re a Forma-2-ben leszerződött a Ralttal (korábbi sikereit March típusokkal érte el) és Ron Tauranac csapatában otthonra talált. Az F1-es beugrás talán még túl korán jött, az F2-ben viszont a megfelelő helyen volt, a megfelelő csapattal. Az Európa-bajnoki idényt győzelemmel kezdte Silverstone-ban, majd harmadik lett Hockenheimben, de aztán következett a thruxtoni verseny, ami megváltoztatta Thackwell életét. A pályát úgy ismerte mint a tenyerét, a Ralt-Honda jól muzsikált, ő pedig a fiatalokra jellemző talán túlzott önbizalommal vágott neki az edzéseknek. Bár Tauranac óva intette, hogy a legfeszesebb futómű beállításokkal és a kemény gumikon az autó alja leérhet a bukkanókon, Thackwell magabiztos volt és le akarta győzni csapattársát, Geoff Leest. Az egyik huppanón az autó alja leért, elvesztette az irányítást és nagy sebességgel belecsapódott egy pályabírói állásba. Úgy lefejelte a kormányt, hogy eltört a sisakja, bal lába tropára tört, emiatt a mai napig biceg.
Thackwell addig nem vette és valószínűleg nem is akarta túlságosan komolyan venni az autóversenyzést és önmagát sem. Nem a pénz miatt csinálta, egyszerűen csak jól akarta érezni magát, élvezte a sebességet és a veszélyt. Példaképei a régi nagyok voltak: Nuvolari, Caracciola, Moss és persze az oddsokat gyakran meghazudtoló Gilles Villeneuve. A balesete viszont megváltoztatta. Rájött, ideje megkomolyodni, de ezzel együtt beléhasított a felismerés, hogy az életben vannak fontosabb dolgok is, mint az autóversenyzés. Kezdte elveszíteni érdeklődését.
Három versenyt ki kellett hagynia, a visszatérése után pedig csak egyszer tudott dobogóra állni, az 1981-es évet a bajnokság hatodik helyén zárta. A Ralttól távoznia kellett, a következő évben a kevés pénzből gazdálkodó Horag Rarcing March-BMW-jét vezette, kevés sikerrel. 1983-ban viszont Tauranac visszavette, de csak második számú versenyzőnek Jonathan Palmer mögött. A Ralt-Hondák tönkreverték a mezőnyt, Palmer bajnok lett, Thackwell második. A következő évben már övé lett a kiemelt pozíció és esélyt sem adott senkinek. Tizenegy futamból hetet megnyert és Európa-bajnok lett.
Thackwell a fölényes bajnoki címét hozó F2-es idényében a Ralt RH6/84-gyel (fotó:postimg.cc)
Közben újra meghívást kapott a Forma-1-be, a Kanadai Nagydíjon vezethette a RAM egyik autóját, de turbóhiba miatt ki kellett állnia. Pár héttel később a Tyrrellnél kapott újra lehetőséget, de ekkor a csapat már tényleg az árral szemben úszott és egyedüliként ragaszkodott a régi Cosworth szívómotorokhoz. A turbókkal teli mezőnyben nem sikerült kvalifikálnia. Ezt követően tesztelt a Williamsnél, de ebből nem lett semmi komoly. Év végén az Indy Carban is kipróbálhatta magát, Roger Penske két futamon adott neki lehetőséget.
A beugró szerepek ellenére 1985-ben az F2 helyébe lépő F3000 bajnokság megnyerése volt a fő célja. A Ralttal három győzelmet aratott, de hat ponttal lemaradt a bajnoki címről. Az év legemlékezetesebb sikerét Spában aratta, ahol a pole-ból rajtolva nyert. A nyári hőségben a pálya aszfaltja feltöredezett és hiába rendezték meg betétfutamként az F3000-es versenyt, az F1-esek nem vállalták a szereplést. A Belga Nagydíjat el kellett halasztani szeptemberre. Thackwell már addig sem volt túl jó véleménnyel a Forma-1-ről, de ezután az incidens után végképp az volt a benyomása, hogy az autósport csúcskategóriájában a versenyzés a legkevésbé fontos dolog. A pénz, a politika, a szponzorok kívánsága, a biztonságért folytatott kampány mind előrébb valónak tűnt, mint, hogy egy jó versenyt rendezzenek és ez kiábrándította a fiatal új-zélandit. Ráadásul a bajnoki címről is lecsúszott, ezzel pedig a motivációja is megcsappant.
A formaautózás helyett egyre inkább a sportkocsik felé fordult, a szórványos F3000-es indulások mellett a következő években versenyzett Porschével, Jaguarral és Sauber-Mercedessel is, háromszor indult Le Mans-ban, legnagyobb sikere viszont a Nürburgringen született, amikor az 1986-os ködös, esős 1000 km-es versenyen Henri Pescarolóval két kört vertek a második helyezettre. Élvezte az erős, gyors, nagy leszorítóerővel bíró sportkocsikat, de 1987-re elege lett a versenyzésből. '88-ban még volt egy futama az F3000-ben a Ralttal, de ezzel vége is volt a rendkívül ígéretes karrierjének. 26 évesen visszavonult és elment az északi-tengeri olajfúró tornyokra helikopterpilótának.
A gyönyörű Sauber C8, amivel Thackwell és Pescarolo a Sauber-Mercedes első világbajnoki győzelmét aratta a Nürburgringen, 1986-ban (fotó: twitter.com/RSF_Motorsport)
Később Ausztráliában arany után kutatott az apjával, majd amikor ebből is elege lett, eladta mindenét. Ma Anglia déli partján él és speciális nevelési igényű gyerekekkel foglalkozik. Neki is van egy súlyosan autista fia, akit egyedül nevel. Az autósporttal minden kapcsolatot megszakított, még a tv elé sem ül le megnézni egy futamot, interjút nagyon ritkán ad. Felesége is az autósportban dolgozott, de házasságuk végül nem bírta el, hogy Thackwell szabadulni akart ettől a körtől. Egyik nővére, Lisa a Le Mans-győztes David Brabham felesége.
Mike Thackwellnek kétségkívül megvolt a tehetsége, hogy a Forma-1-ben versenyezzen, de amikor eljutott oda, a szabad szellemű és öntörvényű fiatalember nem azzal találkozott, amiről addig álmodott. A túlpolitizált, pénz és önös érdekek által uralt világbajnokság nem az ő közege volt, nem tudott azonosulni a szerénytelen, elitista hozzáállással. Valószínűleg az sem segített, hogy túl fiatalon dobták be a mély vízbe és túl korán kellett szembesülnie a valósággal, ami elvette kedvét a folytatástól. A rajongók szemében azóta afféle kultuszhőssé vált, aki hátat fordított a romlott közegnek. Ő mindenesetre boldognak érzi magát az autósport nélkül is, még saját autója sincs. Szabadidejében pedig igazi életre szóló szenvedélyének hódol: a szörfözésnek.
