Ari Vatanen / Fabrizia Pons, Ford Escort RS Cosworth, Ezer Tó Rali, 1994

Teljes bizonyossággal nem tudom kijelenteni, hogy Ari Vatanen volt az első autóversenyző, akit a Red Bull szponzorált, de az biztos, hogy ő volt az első igazán ismert, aki az osztrák energiaital gyártó támogatását élvezhette. Vatanen az 1994-es szezon közepén került a gyári Ford csapatba, azt követően, hogy az istálló vezető versenyzője, Francois Delecour megsérült egy közúti balesetben. A finn 1993 végén szakított a Subaruval és hat év után navigátorával, Bruno Berglunddal is. A Fordnál Fabrizia Pons diktálta neki az itinert. Öt futamon indultak, ebből három alkalommal az ezüst-piros Red Bull festésű Escorttal. Az Akropoliszon és a RAC Rally-n ötödikek lettek, Finnországban viszont baleset miatt kiestek. A Red Bullnak ekkoriban kezdődött később rendkívül sikeres motorsport szponzorációs programja, egy évvel később beszálltak a Forma-1-be is, a Sauber támogatójaként. A rali-vb-n később számos világbajnoki címet nyertek a Citroënnel, Volkswagennel és az M-Sporttal.

A Daimler-Benz csapata a nürburgi Forsthaus Sankt Hubertus udvarán az Eifelrennen előtt, 1936. június 14-én. A Nürburgringen rendezett versenyek előtt a csapat rendszerint az erdészházban rendezte be főhadiszállását. A verseny nem hozott jó eredményt a Mercedesnek, a nevezett négy W25-ből mindössze kettő ért célba, az ötödik-hatodik helyen

70 évvel ezelőtt esett meg a magyar sport történetének egyik legemlékezetesebb eseménye: 1954. július 4-én az Aranycsapat elveszítette a labdarúgó világbajnokság döntőjét Bernben. Az NSZK-ban valószínűleg minden más hírt túlharsogott a csodaszámba menő győzelem, de ezen a napon történt még egy fontos esemény a német sportban. Ekkor indult először a Formula-1-ben a Mercedes-Benz, ráadásul rögtön kettős győzelmet arattak az Ezüst Nyilak a franciaországi Reimsben.

Ennek tiszteletére a július hónap a Mercedes-Benz sikereiről fog szólni itt a blogon, a témába vágó bejegyzéseket keressétek a "Mercedes hónap" címke alatt.

Az rajtrács első sora az 1954-es Francia Nagydíjon. Pole-pozícióban Juan Manuel Fangio (#18 Mercedes-Benz W196), második helyen Karl Kling (#20 Mercedes-Benz W196), harmadik helyen Alberto Ascari (#10 Maserati 250F)

Ez az egyik kedvenc autósportos képem. A piros Alpine-Renault A110 is gyönyörű, de ami igazán lenyűgöző, hogy mennyire természetes volt Szicíliában, hogy a Targa Florio napján csak kiültek egy székre a trafik elé, vagy kiálltak az erkélyre, hogy órák hosszat nézzék az elsuhanó versenyautókat. Legalább annyira természetes, mint az előtérben ülő úriembernek, hogy sárga zoknit húzzon fekete cipővel és sötétszürke nadrággal.

Visszatérve az autóra, ez a Pegaso csapat (nem összekeverendő a spanyol Pegaso márkával) A110 1300-asa, amivel Sergio Mantia és Gatenao Lo Jacono indult az 1971-es Targán, de a tizenegyből csak két kört tudtak befejezni. A versenyt a helyi legenda Nino Vaccarella és a holland Toine Hezemans nyerte az Autodelta Alfa Romeo T33/3-asával.

Dél-Amerika két legnagyobb reménysége, az argentin Carlos Reutemann és a brazil Emerson Fittipaldi egy Porsche 917K-val az 1971-es Buenos Aires-i 1000 km-es versenyen. Reutemann ekkor még a Forma-2-ben vitézkedett, Fittipaldinak viszont már volt egy győzelme a Forma-1-ben a Lotusszal. A következő években mindketten a Forma-1 meghatározó alakjai közé emelkedtek.

Ez a kép tekinthető beharangozónak is a következő megaposzthoz, amellyel egy régi-régi adósságomat törlesztem. Még 2017-ben kezdtem el egy trilógiát, amelynek harmadik része eleddig váratott magára. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy az egyetemes autósport történelméből a számomra legkedvesebb korszak és rivalizálás lesz a témája, emiatt eléggé bő lére eresztettem az írást, még az első két részhez képest is, úgyhogy nem a reggeli kávé mellé ajánlom majd, de remélem, azért jobb megítélés alá esik, mint a Keresztapa harmadik része...

fotó: carozzieri-italiani.com

1968-tól a sportautó világbajnokságon induló prototípusok hengerűrtartalmát 3 literben maximalizálták, így már nem állhatott rajthoz az előző évi vb-t megnyerő négyliteres Ferrari 330 P4. Tiltakozásképpen a Ferrari távol maradt a '68-as bajnokságtól és csak egy évvel később tért vissza a 312 P-vel.

Ugyanakkor a Pininfarina a Genfi Autószalonra készített egy tanulmányautót, ami a P4 alapjaira épült, de egy 3 literes V12-es került bele. Ez volt a 250 P5 Berlinetta Speciale. Az autó természetesen csak egy stílustanulmány, de talán ad némi támpontot, hogyan nézhetett volna ki a Ferrari 1968-as versenyautója, ha elkészül.

fotó: carozzieri-italiani.com

Patrick Tambay (Alpine A367 BMW) az 1974-es F2 Európa-bajnokság karlskogai versenyén (fotó: twitter.com/RSF Motorsport)

Hosszú idő után újra egy tematikus hónap következik a blogon: február a Forma-2-ről, elsősorban a klasszikus F2-es Európa-bajnokságról fog szólni. A témába vágó bejegyzéseket keressétek az f2_február címke alatt.

Igen, tíz éves a Forma.Túra.Rally. Tíz év után végre átírtam a magyar helyesírásnak megfelelő ralit a szemnek sokkal kellemesebb rallyra. Egyébként túl nagy szentimentális jelentőséget nem tulajdonítok az évfordulónak, a blog nyilvánvalóan túl van a zeniten, a csúcsot a 2014 és 2017 közötti időszak jelentette. Az utóbbi években már időm és elhatározásom is kevesebb volt, hogy rendszeresen írjak, de igyekszem minőséggel pótolni a mennyiségbeli elmaradásokat.

Tíz év azért mégiscsak tíz év és érdemes kicsit visszatekinteni, így összegyűjtöttem az elmúlt évtized szerintem tíz legjobb blogposztját, szigorúan időrendi sorrendben:

A szokásos közeli fotó a Karussellben Wolfgang von Tripsről és Ferrari Dino 246-osáról az 1958-as Német Nagydíjon

Von Trips két kör után fékproblémával a boxba hajtott, de csapata hirtelen nem tudta orvosolni a problémát, úgyhogy a maradék tizenhárom kört a fékezés hanyagolásával, a kanyarokban az autót visszaváltásokkal lassítva teljesítette. A futamot a negyedik helyen fejezte be, köszönhetően az előtte történt kieséseknek is. A fölényesen vezető Stirling Moss Vanwalljában a gyújtómágnes adta meg magát, a ferraris Peter Collins csapattársával, Mike Hawthornnal és Tony Brooksszal csatázva lecsúszott az útról és kirepült autójából. Még aznap belehalt sérüléseibe. Hawthorn egy körrel később kuplunghibával állt ki, így Brooks három és fél perces előnnyel nyert.

Guy Chasseuil és Christian Baron Maserati-motoros Ligier JS2-je az 1973-as Tour de France Automobile egyik állomásán. Mögötte a későbbi győztes, Sandro Munari és Mario Manucci Ferrari-motoros Lancia Stratosa. A háttérben 107-es rajtszámmal az összetett második helyén záró Jacques Alméras és Serge Mas Porsche 911 Carrerája, 80-assal pedig Claude Haldi és Miloud Khalfi Porschéje.