Mikael Sundström egy B-csoportos Peugeot 205 T16-tal az 1985-ös RAC Rally-n. Mögötte a későbbi győztes, Henri Toivonen készül előzni Lancia Delta S4-esével

Sundström autóját nem a gyári Peugeot csapat készítette fel, hanem a franciák brit fiókcsapata. Sundström a kiváló negyedik helyen haladt egészen addig, míg hosszában be nem bukfencezett a fák közé. A csapathoz 1985-ben csatlakozott és egy A-csoportos 205 GTI-vel kezdett, de az év közepén már megkapta a középmotoros 205 T16-ot. Legnagyobb sikerét a következő évben érte el, amikor megnyerte a brit és az Európa-bajnokságba is beszámító Skót-ralit. Az év végi RAC Rally-n már egy gyári Evo 2-es Peugeot-val indult és lett negyedik.

A brit Peugeot csapatot Des O'Dell vezette, aki már az ötvenes években, a világbajnok és Le Mans-győztes Aston Martin csapatban is dolgozott. Később a Hillman és a Talbot ralicsapatát irányította, majd miután utóbbi egyesült a Peugeot csapatával, ő vette át a brit részleget. 1987-től A- és N-csoportos 205 GTI-kkel és 309 GTI-kkel versenyeztek és olyan fiatal tehetségek kaptak lehetőséget a csapatban, mint a későbbi világbajnok Colin McRae és Richard Burns.

Régi adósságomat törlesztem. Négy évvel ezelőtt elindítottam egy minisorozatot, amiben minden idők negyven legjobb raliautóját akartam bemutatni, de az első tízet felölelő poszt után rá kellett jönnöm, hogy ennek nem sok értelme van a folyamatosan változó eredmények miatt. Ehelyett úgy döntöttem, a negyven kedvenc raliautómat mutatom be.

10. Ford Escort RS Cosworth

Habár elődei sikerét nem tudta megismételni (nem nyerte meg a vb-t), az Escort RS Cosworth mégis a kilencvenes évek megkerülhetetlen típusa lett. Az ember nem nagyon tudott kinyitni úgy egy autós újságot, hogy egy tesztben, verseny összefoglalóban vagy reklámban ne tűnt volna fel a rali vagy az utcai változata. A különleges hátsó spoiler mágnesként vonzotta a tekinteteket, a korszak egyik legvagányabb kocsija volt a Cossie.

A távolból egyre erősödő motorhang hallatszik. Az út két oldalán falként sorakozó tömeg lélegzetvisszafojtva mered a beláthatatlan kanyarra, ahonnan a hang forrását várják előbukkanni. A gép, melyet pilótája a határokat feszegetve próbál megzabolázni, pillanatok alatt odaér. A turbó fütyülve figyelmezteti a veszélyre az extázisba került nézőket. Az autó színes foltként, fújtatva dübörög el előttük, majd egy pillanat múlva csikorgó gumikkal eltűnik a következő kanyarban. Megint voltak olyanok, akik egy jó fotó kedvéért vagy vakmerőségüket fitogtatva az utolsó pillanatban ugrottak el a versenyautó elől. A versenyzők és a nézők tisztában vannak vele, hogy hajszálon függ a tragédia, de nem tudnak ellenállni, életük élményét élik át. Ez a B-csoportos rali.

A nyolcvanas években nehéz volt az embernek megőrizni józanságát, ha kapcsolatba került az autósporttal. A rali, a Formula-1, a hosszútávú versenyzés mind az aranykorát élte. Tombolt a turbókorszak, addig nem látott erejű és gyorsaságú autók ejtették ámulatba a közönséget. De amíg a zárt pályán köröző autók tisztes távolban zúgtak el a nézők orra előtt, addig a ralipályákon senki és semmi nem gátolta őket abban, hogy karnyújtásnyira kerüljenek a csodált pilótákhoz és autóikhoz. A rali veszélyes sport, minden autósport közül a legveszélyesebb, még szabályozott környezetben is. A B-csoport idején viszont a szervezők nem sokat adtak a biztonságra, csodával határos módon mégsem történt tragédia évekig. 1986. március 5-én azonban bekövetkezett, amitől mindenki tartott: egy elszabadult autó a nézők közé csapódott. A közegnek ideje sem volt felocsúdni, május 2-án jött az újabb csapás, a rali elveszítette legnagyobb tehetségét és navigátorát. A B-csoportnak nem volt kegyelem, az FIA betiltotta a lazán korlátozott kategóriát. De nem akarom erre a szomorú végkifejletre kihegyezni ezt az írást, hiszen a B-csoportos éra mai szemmel nézve is eszméletlen  volt, a ralisport csúcsa, egyszeri és megismételhetetlen.