Őfelsége, a Ford Escort
1973-ban a Gyártók Nemzetközi Bajnokságát (IMC) felváltotta a Rali-világbajnokság (WRC), amelyen továbbra is csak a konstruktőröket jutalmazták. A RAC Rally a 13 futamos szezon 12. versenye volt. Az évet a francia Alpine-Renault dominálta az A110-es modelljükkel, csak a Fiat és a Ford tudta valamennyire tartani velük a lépést. Mivel az amerikai futamra nem utazott el sem az Alpine, sem a Fiat, az olaszok nem tudtak faragni a hátrányukból, így az Alpine-Renault már a Brit-rali előtt megnyerte a világbajnokságot. A tét nélküli versenyen a Ford kisajátította a pódiumot, az első két helyen két gyári versenyző, a finn Timo Makinen és az 1972-es győztes Roger Clark foglalt helyet, míg a harmadik helyen a mindössze 22 éves Markku Alén végzett.
Az 1974-es évre rányomta bélyegét az olajválság, mindössze 8 vb futamot rendeztek, a Brit-rali ismét utolsó előtti volt. Az év a Lancia és a Fiat házon belüli harcáról szólt, azonban a brit versenyen ismét a Ford volt a favorit. Timo Makinen szoros csatában utasította maga mögé a saab-os Stig Blomqvistet, míg Sandro Munari harmadik helyével nagy lépést tett a Lancia a világbajnoki cím felé, amit Korzikán meg is nyert. A névadó szponzor ettől az évtől kezdve a Lombard North Central pénzügyi vállalat lett, melynek neve hosszú időre összeforrt a RAC Rally-vel.
Az 1975-ös évet ismét a Lancia uralta a másodéves Stratos-szal, míg ellenfelei már kiöregedő típusokkal próbálták felvenni velük a versenyt. Az Ezer Tó-ralin aztán változott a helyzet, a Ford ugyanis bemutatta a második generációs Escorton alapuló RS1800-as versenyautóját, amivel Makinen hazai versenyén rögtön megszerezte a harmadik helyet. Angliában mégsem ő volt a favorit, hanem a Lanciával induló svéd Björn Waldegard. A Stratosnak azonban soha nem feküdt igazán ez a terep, így a valaha készült egyik legnagyszerűbb rali autó soha nem tudta megnyerni ezt a kiemelkedő versenyt. Nem úgy Timo Makinen, aki ismét megállíthatatlan volt és nyert, ezzel Erik Carlsson után ő lett a második, aki triplázni tudott a brit viadalon.
A Lancia egy évvel később is simán nyerte a vb-t, míg a legfontosabb eseménynek az bizonyult, hogy a Fiat is bemutatta új autóját, a 131 Abarthot, így a következő évre egy komoly háromszereplős harc körvonalai kezdtek kibontakozni. A versenyt Roger Clark nyerte az Escorttal, közel öt perces előnnyel Blomqvist és az év végén Lanciáról Fordra váltó Waldegard előtt, míg az elmúlt három évben győztes Makinen nem ért célba. A britek legendája ezzel élete egyetlen vb–futamgyőzelmét aratta.
A várt hármas ütközet azonban elmaradt, mivel a Lancia programját háttérbe szorították az anyavállalat Fiat érdekében, így a bajnoki címért a Fiat és a Ford küzdöttek. A Ford korábban nem futott teljes szezonokat, mivel nem a teljes bajnokságra, csak a nagyobb versenyekre koncentráltak, 1977-re viszont egész éves programot állítottak össze, így komoly esélyük volt a vb megnyerésére. A két márka egész évben fej-fej mellett haladt a pontversenyben, a Ford azonban nem szerzett pontot Korzikán, míg a Fiat nyert, így a szezonzáró RAC Rally-t az olaszok várhatták kedvezőbb helyzetből. Björn Waldegard azonban esélyt sem adott ellenfeleinek, a hasonlóan jó futamot futó Hannu Mikkola is több mint két perces hátránnyal ért célba Toyota Celica-jával. A harmadik a helyi menő, szintén fordos, Russell Brookes lett. A világbajnokságot azonban így is a Fiat nyerte. 1977-ben az FIA kiírt egy versenyzői kupát is, amely két évvel később átalakult a versenyzői világbajnoksággá. A kupát a Fiat előretörése ellenére a Lancia Stratos-szal versenyző Sandro Munari nyerte, mindössze egy ponttal megelőzve a britanniai győztes Waldegardot.
Az erőviszonyok 1978-ban sem változtak, a Fiat ismét világbajnok lett, a Ford pedig tarolt Nagy-Britanniában: Mikkola, Waldegard és Brookes kisajátították a dobogót. ’79-ben végre elindult az egyéni világbajnokság is, ami egész évben roppant izgalmas volt, Björn Waldegard és Hannu Mikkola fej-fej mellett haladva versenyezték végig az évet. A szezon végén Mikkola mutatott erősebb formát és nyert a RAC-on, Brookes és a konstruktőri második Datsun autóját vezető Timo Salonen előtt. A zárszó ez évben azonban nem a briteké volt, hátra volt még Elefántcsontpart, ahol a Ford Escortot mindketten Mercedesre cserélték és bár hiába nyert itt is Mikkola, Waldegard második helyével megőrzött egy pontot előnyéből és megnyerte a világbajnokságot. Akkoriban nem volt kirívó, hogy egy versenyző éven belül váltogatta a márkákat, volt néhány autógyártó (pl. Mercedes, Peugeot), akik kifejezetten az afrikai versenyekre specializálódtak és ezeken a futamokon felajánlották autóikat az élmenőknek, akik éltek is a lehetőséggel és fontos konstruktőri pontokat szereztek az adott gyártónak.
A vb megnyerése után a Ford nem indult gyári csapattal a bajnokságban, így a fiatos Walter Röhrl nagy fölénnyel lett az első és mindmáig utolsó német világbajnok. A gyártók között a Fiat megszerezte harmadik, egyben utolsó címét. Maga a bajnokság tehát nem bizonyult izgalmasnak, annál nagyobb meglepetés született azonban a brit futamon: az eddig különösebben nem jegyzett Talbot csapat csaknem hármas győzelmet aratott! A Henri Toivonen-Guy Fréquelin-Russell Brookes hármas közé ugyan Hannu Mikkola be tudott furakodni privát Fordjával, de második helye az Escort 8 éves uralkodásának végét jelentette.
1981-ben azonban ennél is nagyobb horderejű változás következett: megjelent az Audi Quattro, amely összkerékhajtásával forradalmasította a ralit, így a Talbot győzelme egyben a két kerékhajtású autók utolsó diadala is volt a szigetországi versenyen.
A harmadik részben az összkerékhajtású autók térhódításáról lesz szó.
