A Norev márka híres arról, hogy számos hétköznapi autótípus kicsinyített mását kínálja, köszönhetően annak, hogy az autógyártók sokszor a francia céget kérik fel promóciós modelljeik gyártására. Természetesen elsősorban a három nagy francia gyártó modelljeire fókuszálnak, de a 2010-es évek végén a Mercedesszel is együttműködésbe kezdtek és ez a kapcsolat néhány hétköznapinak egyáltalán nem nevezhető modellt is eredményezett. Így készült el a Mercedes W196 Stromlinie F1-es autó és a hozzá tökéletesen illő Mercedes Renntransporter 1/64-es méretarányú modellje, vagyis az Ezüst Nyíl és a Kék Csoda.

A Norevet a francia raliautói nyomán fedeztem fel, de hamar rátaláltam az 1/64 méretarányú modellpalettájuk kétségkívül legimpozánsabb párosítására, a Mercedes-Benz W196 versenyautóra és az azt szállító Renntransporterre.

A Mercedes hónap folyamán mindkét típussal foglalkoztam, a miniatűr változatuk beszerzése pedig igazából a fő hajtóerő volt amögött, hogy belefogtam a tematikus hónapba és több réges-régen eltervezett bejegyzést megírtam és összefogtam egy ernyő alatt. A W196 az ötvenes évek közepének kiemelkedő Forma-1-es autója volt, amelynek létezett egy áramvonalas karosszériával ellátott változata, az ún. Stromlinie, amelyet a kifejezetten gyors pályákra szántak, mint amilyen Monza vagy Reims volt akkoriban. Az autó roppant sikeres volt és összesen három világbajnoki futamot nyert, illetve egy versenyt a Berlin melletti AVUS-on is. A Renntransporter egy egyedi szállítójármű volt, amely az 1955-ös versenyidényre készült és elsődleges célja a W196 és a 300 SLR versenyautók szállítása volt. Egyedi, áramvonalas kialakításának és az utcai 300 SL sportkocsiból származó 220 lóerős motorjának köszönhetően akár 160-170 km/h-s sebességre is képes volt rakománytól függően, ezzel a kivételes teljesítménnyel vívta ki a Kék Csoda nevet.

Januárban elég részletesen írtam arról, hogy beszereztem pár nagyjából 1/64 méretarányú... inkább játék-, mint modellautót, de abból mindenképpen a minőségibb fajtából. Konkrétan három Porsche 917-et és egy 934-et, mindet a Majorette-től. Akkor elég szigorú korlátokat szabtam magamnak, hogy kordában tudjam tartani a gyűjtőszenvedélyem, ezeket természetesen azóta egytől egyig áthágtam. Most a Porschékkel megkezdett vonalat folytatva, az újabb német szerzeményekről lesz szó.

Az előző bejegyzésben végigvettem a Porsche 917-nek a Majorette által kiadott összes változatát, a könnyebben elérhetők közül igazából egy érdekelt még engem, a 17-es rajtszámú kék darab, amely Hans Herrmann és Rudi Lins 1970-es sebringi autóját mintázza. Újdonságot igazából nem ígért, a mintázata ugyanaz, mint a Le Mans-győztes piros salzburgi autónak, csak kék az alapszíne és a rajtszáma nagyobb méretű, a valósághoz közelebb álló. A kék szín igazán jól áll neki, valahogy nyugtató hatása van, de a négy közül a piros és a lila-zöld Martini szerintem ütősebb.

A magamfajta versenyautóbolond számára óriási a kísértés, hogy valamilyen formában elkezdje gyűjteni kedvenc versenygépeit, de ha valaki belefog, könnyen eltapsolhat egy kisebb (vagy akár nagyobb) vagyont a szebbnél szebb modellekre. Eddig sikeresen ellenálltam a kísértésnek, de csak eddig...

Ha az ember modellautókat akar gyűjteni, tényleg csak a pénztárcája szabhat határt a vágyainak, annyiféle méretben, kidolgozottságban és témában kínálnak ma már modelleket az erre szakosodott gyártók. De lehet-e ezt kordában tartani, lehet értelmes keretek között gyűjteményt építeni? Szerintem igen, de az embernek muszáj szigorú határokat szabnia.