A Norev márka híres arról, hogy számos hétköznapi autótípus kicsinyített mását kínálja, köszönhetően annak, hogy az autógyártók sokszor a francia céget kérik fel promóciós modelljeik gyártására. Természetesen elsősorban a három nagy francia gyártó modelljeire fókuszálnak, de a 2010-es évek végén a Mercedesszel is együttműködésbe kezdtek és ez a kapcsolat néhány hétköznapinak egyáltalán nem nevezhető modellt is eredményezett. Így készült el a Mercedes W196 Stromlinie F1-es autó és a hozzá tökéletesen illő Mercedes Renntransporter 1/64-es méretarányú modellje, vagyis az Ezüst Nyíl és a Kék Csoda.

A Norevet a francia raliautói nyomán fedeztem fel, de hamar rátaláltam az 1/64 méretarányú modellpalettájuk kétségkívül legimpozánsabb párosítására, a Mercedes-Benz W196 versenyautóra és az azt szállító Renntransporterre.

A Mercedes hónap folyamán mindkét típussal foglalkoztam, a miniatűr változatuk beszerzése pedig igazából a fő hajtóerő volt amögött, hogy belefogtam a tematikus hónapba és több réges-régen eltervezett bejegyzést megírtam és összefogtam egy ernyő alatt. A W196 az ötvenes évek közepének kiemelkedő Forma-1-es autója volt, amelynek létezett egy áramvonalas karosszériával ellátott változata, az ún. Stromlinie, amelyet a kifejezetten gyors pályákra szántak, mint amilyen Monza vagy Reims volt akkoriban. Az autó roppant sikeres volt és összesen három világbajnoki futamot nyert, illetve egy versenyt a Berlin melletti AVUS-on is. A Renntransporter egy egyedi szállítójármű volt, amely az 1955-ös versenyidényre készült és elsődleges célja a W196 és a 300 SLR versenyautók szállítása volt. Egyedi, áramvonalas kialakításának és az utcai 300 SL sportkocsiból származó 220 lóerős motorjának köszönhetően akár 160-170 km/h-s sebességre is képes volt rakománytól függően, ezzel a kivételes teljesítménnyel vívta ki a Kék Csoda nevet.

A Mercedes 2014 és 2021 között élte negyedik sikerkorszakát a Grand Prix versenyzés területén, a márkától korábban megszokott dominanciát mutatva. Az 1950-es évek első felében azonban nem csak a Forma-1-ben, de a hosszútávú sportautó versenyeken is kíméletlen hatékonysággal utasítottak mindenkit maguk mögé.

A Daimler-Benz csapat autói az 1952-es Le Mans-i 24 órás előtt: #20 Theo Helfrich / Helmut Niedermayr, #21 Hermann Lang / Fritz Riess, #22 Karl Kling / Hans Klenk

A Daimler-Motoren-Gesellschafthoz tartozó Mercedes márka már az első világháború előtt a motorsport élvonalába tartozott, Christian Lautenschlager 1908-ban, majd 1914-ben is megnyerte az Európa legrangosabb versenyének számító Francia Nagydíjat. A húszas években szórványos győzelmekkel vétették észre magukat a németek, például a Targa Florión, de ez az időszak még a franciákról és az olaszokról szólt. Közben 1926-ban a Daimler egyesült a Benzzel, létrehozva a Daimler-Benz vállalatot és a Mercedes-Benz márkát. Az erőviszonyok akkor borultak fel, amikor a náci vezetés 1933-ban meglátta a propaganda lehetőséget az autósportban és jelentős összeget ajánlott fel annak a vállalatnak, amely megépíti a legjobb Grand Prix versenyautót. A Mercedes mellett az Auto Union is jelentkezett, így végül megfelezték a támogatást. Sokan ma is hajlamosak csupán az állami támogatásnak betudni a németek következő években tapasztalt dominanciáját, figyelmen kívül hagyva, hogy mind a Daimler-Benz, mind az Auto Union a kapott támogatás sokszorosát költötte a versenyprogramra, nem beszélve a felhalmozott hatalmas szellemi tőkéről és a világelitbe tartozó versenyzőkről. A németek hamarosan lemosták a színről a Bugattit és az Alfa Romeót, a Mercedes pedig a második világháborúig tartó időszak legsikeresebb gyártója lett. Rudolf Caracciola háromszor nyerte meg a Grand Prix Európa-bajnokságot (1935, 1937, 1938), Hermann Langot pedig a németek kiáltották ki bajnoknak 1939-ben, bár a pontversenyt az Auto Union versenyzője, Hermann Paul Müller nyerte.

- 1951 -

A háború után a németeknek érthetően tovább tartott talpra állni és visszatérni a versenypályákra, mint az olaszoknak, franciáknak vagy briteknek. A Daimler-Benz AG csapata (ahogy a harmincas években, úgy az ötvenes években is ezen a néven versenyeztek) az 1951-es Buenos Aires-i Nagydíjakon bukkant fel újra. A február 18-án rendezett, Juan Perón tábornokról, és az egy héttel később tartott, Evita Perónról elnevezett futamot Formula Libre szabályok szerint rendezték, vagyis az autók tömegén kívül semmilyen technikai megkötés nem korlátozta a gyártókat. A Mercedes az 1938-39-ben nagy sikerrel használt, 3 literes V12-es motorral szerelt W154-ből indított három darabot, Hermann Langgal, Karl Klinggel és az 1950-ben az első Forma-1-es világbajnokságon másodikként végző Juan Manuel Fangióval.