Rögtön a lényeggel kezdeném: Ron Howard megcsinálta! A Hajsza a győzelemért úgy szegez két órára a moziszékbe, hogy minden percét élvezi az ember, nincs üresjárat és a sport- és életrajzi filmek többségével ellentétben nem untatja a nézőt, a humort is megfelelően adagolja.

A folytatás nyomokban spoilert tartalmazhat.

A történet középpontjában Niki Laudának és James Huntnak az 1976-os Formula-1-es világbajnoki címért vívott harca áll, de a történet nem itt, hanem hat évvel korábban, egy angliai F3-as versennyel kezdődik, ahol először akasztott tengelyt a két klasszis pilóta. Howard kitűnő érzékkel osztotta fel a játékidőt a korábbi párharcok, a két főszereplő magánélete és a fő cselekményszál között. A főhősök nagyjából ugyanannyi játékidőt kaptak, de valahogy mégis Laudát éreztem erősebbnek, főleg a csaknem halálos kimenetelű balesetéből való visszatérése nyomott sokat a latban. Daniel Brühl nagyszerűen hozza az öntörvényű, kevesek barátságát elnyerő osztrák zsenit, de Chris Hemsworth-re sem lehet panaszunk. Hunt a film vége felé, Lauda visszatérésekor erősít rá, pont jókor, hogy a végkifejletet ne érezzük igazságtalannak, hiszen kettejük közül mégiscsak Huntot szánták fő-főszereplőnek.

Aminek nagyon örülök, az az, hogy a film nem mulasztja el helyre tenni a két pilóta viszonyát, hiszen ők a való életben tisztelték és kedvelték egymást, hovatovább barátok voltak és ez a filmből is leszűrhető, bár a történet megkívánta, hogy szembeállítsák őket.. Az ellentétes jellemük ellenére mindketten hasonló életutat jártak be, tehetős szüleik nem tolerálták szenvedélyüket.