Rögtön a lényeggel kezdeném: Ron Howard megcsinálta! A Hajsza a győzelemért úgy szegez két órára a moziszékbe, hogy minden percét élvezi az ember, nincs üresjárat és a sport- és életrajzi filmek többségével ellentétben nem untatja a nézőt, a humort is megfelelően adagolja.
A folytatás nyomokban spoilert tartalmazhat.
A történet középpontjában Niki Laudának és James Huntnak az 1976-os Formula-1-es világbajnoki címért vívott harca áll, de a történet nem itt, hanem hat évvel korábban, egy angliai F3-as versennyel kezdődik, ahol először akasztott tengelyt a két klasszis pilóta. Howard kitűnő érzékkel osztotta fel a játékidőt a korábbi párharcok, a két főszereplő magánélete és a fő cselekményszál között. A főhősök nagyjából ugyanannyi játékidőt kaptak, de valahogy mégis Laudát éreztem erősebbnek, főleg a csaknem halálos kimenetelű balesetéből való visszatérése nyomott sokat a latban. Daniel Brühl nagyszerűen hozza az öntörvényű, kevesek barátságát elnyerő osztrák zsenit, de Chris Hemsworth-re sem lehet panaszunk. Hunt a film vége felé, Lauda visszatérésekor erősít rá, pont jókor, hogy a végkifejletet ne érezzük igazságtalannak, hiszen kettejük közül mégiscsak Huntot szánták fő-főszereplőnek.
Aminek nagyon örülök, az az, hogy a film nem mulasztja el helyre tenni a két pilóta viszonyát, hiszen ők a való életben tisztelték és kedvelték egymást, hovatovább barátok voltak és ez a filmből is leszűrhető, bár a történet megkívánta, hogy szembeállítsák őket.. Az ellentétes jellemük ellenére mindketten hasonló életutat jártak be, tehetős szüleik nem tolerálták szenvedélyüket.
A technikai oldalon szintén nem találtam semmi kivetnivalót, a CGI tökéletes, nemigen lóg ki a lóláb a digitális és a valódi, eredeti versenyautókkal (!) felvett jelenetek között. A hanghatások velőtrázóak, a rajtoknál a hideg rázott és az előzetesekben látott komor digitális háttereket is csak indokolt esetekben használták.
A zene már az első előzetesben is nagyon tetszett, Hans Zimmer a hollywoodi filmzene Herrmann Tilkéje, ami nem feltétlenül számít dicséretnek, de ezúttal kitett magáért.
Nyugodtan ki merem jelenteni, új etalon született az autósportfilmek kategóriájában, végre készült egy film, ami felér a '66-os Grand Prix-hez és a '71-es Le Mans-hoz. Minden szempontból megfelelt a magas elvárásaimnak, Daniel Brühl nemcsak kiköpött mása Niki Laudának, de szenzációsan is alakította őt, Chris Hemsworth talán nem egy színészóriás, de róla is csak pozitívan tudok nyilatkozni, a mellékszereplők pedig annyira mellékesek ebben a filmben, hogy nagyon nem tudtak velük mellényúlni, Natalie Dormerért pedig egy piros pontot is kiosztok a castingosoknak. Csillagos ötös jár viszont amiért ahol lehetett, ott a dollármilliókat érő eredeti versenyautókkal forgattak, ahol nem, ott pedig elsőosztályú számítógépes technikát alkalmaztak. A hetvenes évek miliőjét fantasztikusan idézték meg annak minden vagányságával és veszélyével és a történet sem rugaszkodott el túlságosan a valóságtól, legfeljebb a kevésbé jelentős pontokon, történelmileg hű filmet kaptunk. Az egyetlen negatívum, hogy egy kicsivel több face-to-face verseny lehetett volna a két főszereplő között, mert főleg a pályán kívül csörtéztek. Ettől eltekintve is fantasztikus műnek tartom, 10/10, aki csak teheti nézze meg!
