A hatvanas-hetvenes évek Targa Floriója egyszerűen a világ legjobb versenye volt. Autókat, amelyek Daytona döntött oválján és az irdatlan hosszú le mans-i Mulsanne egyenesben érezték otthon magukat, Szicília kanyargós hegyi útjain eresztettek egymásnak.

Persze ez a verseny jellemzően nem a nagy prototípusokról, hanem a kisebb motoros sportkocsikról és kupékról szólt inkább. Ezért is tűnt jó ötletnek az Opel 1968-ban bemutatott csinos kis kupéjával, a GT-vel indulni. Többen próbálkoztak a típussal, de a legígéretesebbnek kétségkívül az olasz Conrero istálló erőfeszítései tűntek.

1971

A Conrero nem aprózta el, első nekifutásra rögtön négy autót vitt el Szicíliába. Az erősebb, 1,9 literes motorral szerelt GT-k közül egyet csak az edzéseken használtak, a másik három viszont ott volt a verseny rajtjánál. A háromból kettő feladta, az állva maradt Calascibetta / Monti legénységű autó viszont 9. lett összetettben, a kétliteres GT kategóriát pedig megnyerte.

Az Opelről mostanában sajnos elég keveset hallunk az autósport kapcsán, pedig sokáig oszlopos tagja volt a különböző rali és túraautó bajnokságok mezőnyének. Sőt, a rüsselsheimiek vállalkozó kedve odáig terjedt, hogy másfél évtizeddel ezelőtt egy bátor vállalkozás keretében olyan autóval vágtak neki a Nürburgringi 24 órásnak, amelyről kevesen gondolták, hogy kibír egy napot a Zöld Pokolban.

1996-ban az óriási népszerűségnek örvendő német túraautó bajnokság, a DTM (Deutsche Tourenwagen Meisterschaft) végleg nemzetközivé vált és összeolvadt az előző évben indult International Touring Car Championshippel. Az autók csúcstechnológiát képviseltek, a költségek az egekben jártak. Az Opel még adott egy utolsó esélyt a sorozatnak és magának, az áldozatvállalás pedig kifizetődött. Manuel Reuter megnyerte a bajnokságot a V6-os Calibrával, a villámos márka pedig a gyártók versenyében is az élen zárt. A bajnoki címmel a zsebben az Opel végre elzárhatta a pénzcsapot, kivonult a bajnokságból és hasonlóan tett az Alfa Romeo is. A Mercedes ellenfelek nélkül maradt, az ITC a földbe állt.

Három évvel később Volker Strycek, az Opel sportigazgatója úgy döntött, ideje leporolni a Calibrát és egy autóval elindult az 1999-es Nürburgringi 24 órás versenyen. A kísérlet nem járt különösebb sikerrel, de az egykori DTM-bajnok Strycek fejében továbbra is ott motoszkált a gondolat, hogy a modern DTM-autókkal is érdemes lehet nekivágni a híres-hírhedt Nordschleifének.

Új sorozat indul a blogon, mely az autósport leghíresebb és legjellegzetesebb versenyfestéseit mutatja be. Felmerül a kérdés, miért nem Híres versenyszponzorok a cím, hiszen a Ferrari vöröse vagy a Mercedes ezüstje is legendás versenyfestés, mégsem ezekre koncentrálok majd, hanem olyan cégekre, melyek aktívan rész vettek a motorsportok támogatásában. Az igazság a kettő metszetében található: olyan szponzorokat mutatok be, amelyek az egész autó külsejét meghatározták, egységes és jellegzetes festésbe borítva a versenygépeket. Mivel világszerte rengeteg sorozatban felbukkanhat támogatóként egy-egy vállalat, megszámlálhatatlan csapatot támogatva, itt a gyári és nevesebb privát alakulatok bemutatására törekszek majd. A sorozat első részében a brit Rothmans dohánycég által szponzorált csapatokat mutatom be.

Amennyire káros a dohányzás az emberi egészségre, annyira áldásos volt évtizedekig a dohánygyártók támogató tevékenysége a motorsportokra. A hatvanas évek végétől kezdve egyre több cigarettagyártó látta meg a lehetőséget az autóversenyzésben, mely a legveszélyesebb és legférfiasabb sportok közé tartozott, így nem csak a férfiak, de a nők figyelmét is vonzotta. Ideális terep volt a hirdetéseik elhelyezésére és mi képviselhetné jobban egy márka kiválóságát, mint egy győztes versenyautó? A Rothmans sem akart kimaradni a jóból, de először a versenypályáktól távol, a rali gyorsaságikon bukkantak fel a jellegzetes kék-arany-piros festést viselő autók.

Címvédés az autósoknál és motorosoknál, a quadosoknál uralkodó, a kamionosoknál visszatérő "dinasztia".

Autók: Peterhansel egyeduralkodó

Tavaly először szerepelt Peru az útvonalban, akkor Limában volt a cél, most innen rajtolt el a több mint 8500 km-es verseny. A szokásoktól eltérően nem az újév első napján, hanem csak január 5-én kezdődött a sivatagi show, a célt január 19-én érték el a chilei Santiagóban. A leginkább figyelemmel követett mezőnyben a címvédő X-Raid Mini csapat volt idén is a fő esélyes, a Peterhansel-Roma-Novickij-Holowczyc négyes már jól ismerte tavalyról az autót. A 2012-es kizárása után most a hummeres fenegyerek Robby Gordon is csendesebb volt és a versenyben sem zavart túl sok vizet. Annál nagyobb lehetőség előtt állt viszont az új Qatar Red Bull Team, akik két vadi új Demon Jeffries buggyval vágtak neki a ralinak. Az autó a kétkerék-hajtású kategória szabályai szerint épült, így szélesebb nyomtávval és nagyobb kerekekkel rendelkezett mint a Minik, az erőforrása a Szalayék Opeljéből is ismert nyomórudas General Motors V8-as volt. A két autót a fejlesztésben is aktívan résztvevő Nasser Al-Attiyah és a sivatagba egy év kihagyás után visszacsábított Carlos Sainz vezették, tehát két korábban Volkswagennel győző versenyző állt a Minikkel szemben. A VW harmadik győzelmét szerző Giniel de Villiers tavaly meglepetést okozott a főleg a megbízhatóságra építő Toyotával, idén már titkos esélyesnek tartották a dél-afrikait.

Autók: rekordok és botrány

Miután az előző három évben győztes Volkswagen visszavonult a terepralitól és a rali-világbajnokság felé fordította figyelmét, megnyílt az út az eddig nyeretlen márkák előtt, hogy beírják nevüket a világ legnehezebb autóversenyének történelmébe.