Többször megfordult már a fejemben, hogy összegyűjtöm mennyi minden miatt kiábrándító a mai Formula-1, de mindig arra a következtetésre jutottam, hogy felesleges, sokan sokféleképpen elmondták, megírták már a problémákat. Most sem erről akarok írni. Sokkal inkább arról, milyen most a viszonyom a sporttal, milyen volt és mit szeretnék látni ahelyett, amit most Formula-1-nek hívnak.

Nem szoktam ilyen jellegű posztokat írni, de David Malsher a Racer magazinnak írt egy kiváló cikket, ami megindított bennem valamit. Közben Barcelonában zajlik a második téli teszt és ez az izgalmas, bizonytalan időszak az év elején mindig felébreszti a reményt, hogy most végre valami igazán különlegest láthatunk majd. Malsher a nyolcvanas évek elején szeretett bele a sportba, én jó tizenöt évvel később, de ettől még ugyanahhoz a generációhoz tartozunk, a romantikus, internet előtti generációhoz, akik úgy lettek rajongók, hogy nem állt rendelkezésükre az a töméntelen mennyiségű információ a sportról, ami ma elérhető a világhálón.

De nem is a minden részletre kiterjedő elemzések keltik fel valaki, főleg egy gyermek figyelmét az autósport iránt, hanem a verseny maga és ami szűkebb értelemben vele jár. A hangos, izgalmas és látványos autók, a kivételes bátorságú versenyzők, a kockázatos előzések, a technikás és nehéz pályák.

Ezzel el is érkeztünk a modern F1 egyik rákfenéjéhez, az autókhoz. Az nem kérdés, hogy az F1-nek továbbra is a technikai sportok csúcsát kell képviselnie, így nem törnék pálcát a modern technológiák alkalmazása felett. A hiba inkább a prioritásokkal van. Fontos, hogy kövesse az autógyártás trendjeit, mert ha nem tenné, az autógyártók nem látnának potenciált a sorozatban. Felőlem maradhat a hibridhajtás, a turbó. A tavalyi motorformula változtatásnak van is már egy pozitív hozadéka: visszatért a Honda, ami biztosan nem jött volna vissza, ha még mindig a régi V8-asokat használnák a csapatok, sőt, talán a Renault is kiszállt volna. De a nézők többségét vajmi kevéssé érdekli, hogy mekkora motor van az autóban, milyen új akkumulátort vagy turbót fejlesztettek a gyártók. Ők azt szeretnék, hogy egy F1-es autó legyen extravagáns, hangos és mindennél gyorsabb, mint ami négy keréken gurul. Ahogy a Ferrari napokban bedobott stílustanulmányára érkező reakciók is mutatják, a küllem még mindig roppant fontos tényező.

Szerintem a nyolcvanas évek közepén voltak a legszebbek az autók. A földig húzott, hegyes orrukkal, egyszerű oldaldobozaikkal és nagy szárnyaikkal. Első emlékem a sportról Pedro Paulo Diniz lángoló Ligier-je a '96-os Argentin Nagydíjon, az első szezon pedig amire emlékszek, hogy követtem, az az 1997-es volt. Akkoriban a magas cápaorr volt a trend, ami aerodinamikailag jelentős előrelépés volt a nyolcvanas évekhez képest, de szebb biztos nem volt. De még mindig jobban mutattak, mint 2012-13-ban a vasalódeszkaszerű orrkúpok. Egy versenyautónál fontos, hogy lendületet, sebességet sugározzon, függetlenül attól, milyen kategóriában indul. Ha megnézzük Senna '85-ös Lotusát, úgy néz ki, mint ami menten felszaggatja maga alatt az aszfaltot a hatalmas gumijaival. A maiakról nekem biztos nem ez a gondolat születik meg a fejemben.

A legkorábbi dolog amire emlékszek az F1-ből, Diniz lángoló autója az 1996-os argentin futamon. Egy ideig nem voltam benne biztos, hogy valóban láthattam-e ezt az esetet, vagy csak az emlékezetem szórakozik velem, mert a kilencvenes évek közepéig a Magyar Televízió nem közvetített minden versenyt. 1996 volt az első év, amikor az összes nagydíjat láthattuk.

A 2009-es szabályváltoztatásokkal az FIA szerintem óriási bakot lőtt. Addig az autók küllemét nem nagyon érték bírálatok, inkább a kevés előzésre panaszkodtak. Ezért jöttek akkor a hatalmas hókotró elsőszárnyak és a nevetségesen keskeny hátsószárnyak, egyik sem mutat jól az autókon. Az elburjánzó kis terelőszárnyak betiltását én nem bánom, személy szerint jobban szeretem az egyszerű, letisztult formákat. Csakhogy sokkal több előzés ezután sem lett, ezért jött a DRS, az állítható hátsószárny, ami viszont tömegessé és jelentéktelenné tette az előzéseket. Amellett szerintem ellentmond a sport szellemének is, nem véletlenül irtották tűzzel-vassal a mozgó aerodinamikai elemeket korábban. A 2014-es módosításokat üdvözöltem, a keskenyebb első szárnyak és az alacsonyabb orrok már közelítenek afelé, amit én is látni szeretnék, 2017-től pedig még vonzóbbak lehetnek az autók a szélesebb gumikkal és erősebb motorokkal.

Egy igazán szép és izgalmas autó. Lotus 97T, 1985

Az aero-szabályok össze-vissza módosítása rámutat a modern F1 talán legnagyobb problémájára: az inkompetens irányításra. Talán meglepő, de szerintem diktatúra kell az F1-be, a csapatok egymás között semmiről nem tudnának megállapodni, mert mindenki a saját érdekét tolná előtérbe. Kicsiben ez most is látszik a Stratégiai Munkacsoport (vagy bármi is legyen a neve) esetében, a csapatok képviselői hiába üléseznek egy-két hetente, érdemi döntést csak lassan tudnak hozni. A sport rengeteget köszönhet Bernie Ecclestone-nak, ezt badarság lenne elvitatni, de a hasonszőrűekhez hasonlóan ő sem tudja mikor kell abbahagyni. Ecclestone már képtelen haladni a korral, nem érdekli az internet, a fiatal rajongók tömegei, ideje lenne már lelépnie. Helyére egy hasonlóan karizmatikus vezető jöhetne, aki képes vasmarokkal összefogni a cirkuszt és a sport érdekeit előtérbe helyezni. Az F1 csak akkor támadhat fel, ha elsősorban show-ként kezelik és mindent megtesznek, hogy a nézők kedvében járjanak. Ehhez hozzátartozik, hogy értelmes döntéseket kellene hozni minden szinten, a hosszútávú stratégiai döntésektől az egyszerű, verseny közben kiosztott bírságokig és nem vaktában lövöldözni, mint egy vak koldus, aki összekaparta a céllövölde belépőre valót.

A versenyhelyszínek bár látszólag csak a keretet adják az egész cirkuszhoz, de óriási jelentőségük van a sport megítélésében. Ecclestone politikájába most nem akarok belemenni, hogy miért kell Azerbajdzsánban egy újabb dögunalmas városi pályát építeni, miközben Franciaországban, a Grand Prix szülőhazájában évek óta nincs futam. A klasszikus és ami még fontosabb, karakteres pályák eltűnőben vannak. Megértem, hogy az újak építésénél már fokozottan ügyelnek a biztonságra, de attól még fel kellene ismerni, hogy az irgalmatlan széles pályák és a tengernyi aszfaltozott bukóterek nem tesznek jót a verseny izgalmának. Nem vagyok nagy híve a városi pályáknak, de egy előnyük kétségkívül van: nem tűrik meg a vezetői hibát. Az aszfaltozott bukóterek nyilván kedveznek a csapatoknak és versenyzőknek, mert egy kisebb hiba után még nem kell feladni a versenyt és újjáépíteni az autót, az izgalomfaktort viszont tovább csökkentik.

A zeltwegi pálya visszatérését üdvözlöm, még ha a tavalyi futam nem is volt izgalmas

Azzal sem értek egyet, hogy csak Hermann Tilke irodája tervezhet F1-es pályát. A német tervezőn azt érzem, hogy csak panelekben gondolkozik, panelekből építi fel a pályáit és így nem tud egységes karakterű, harmonikus aszfaltcsíkokat kitalálni. A régi pályák nyomvonala sokszor úgy nézett ki, mintha valaki csak felskiccelte volna egy szalvétára, de a legtöbbjük mégis működött, megvolt a saját karakterük, egyéniségük. Hiányolom a természetes környezetet az új pályák mellől és a természetes domborzati adottságok kihasználását is. Tilke hiába tervezi bő öt kilométeresre a pályákat, ha csak két előzési pont van rajtuk. Inkább legyen négy kilométer egy pálya, ugyanúgy két előzési ponttal és másfél óra alatt máris több akciót láthatunk.

Az F1 az autósport csúcsa, a világbajnokság megnyerése páratlan érdem, de hogyan döntsük el ki a legjobb pilóta, ha nem látjuk őket igazán rizikós helyzetekben? Nincs szükség hibátlan körökre, mert az autók és a pályák megbocsátóak, az előzésekhez sem kell páratlan kurázsi, mert a DRS majd segít. Hogyan döntsük el ki a hős és ki tartozik a resztlihez? Az autójuk alapján? Na jó, talán elvetem kissé a sulykot, de az emberek igazi izgalmat, igazi drámát, igazi cirkuszt akarnak, nem mesterségesen generáltat. Azt akarják, hogy a sport érzelmeket váltson ki belőlük és ne kelljen rezignáltan megállapítaniuk, hogy megint eltelt egy futam, amin semmi magával ragadó nem történt. Az F1-nek rendkívülinek kell lennie, hogy mindenki érezze, ami a pályán történik, azt csak kevesen tudják véghez vinni, csak kivételesen gyors és bátor versenyzők juthatnak fel a csúcsra.

Pedig jó pilótákban nincs hiány most sem. Alonso, Hamilton, Vettel, Räikkönen, Button világbajnokok, rajtuk kívül 2015-ben lesz még négy olyan pilóta a mezőnyben, akik nyertek már futamot és jó páran vannak, akikben benne van a győzelem, akár a világbajnoki cím is. Amikor elkezdtem nézni az F1-et, a legnagyobb nevek ezek voltak: Schumacher, Häkkinen, Damon Hill, Jacques Villeneuve, Coulthard, Irvine, Frentzen. Kiváló pilóták, de Schumacher kivételével nem merném azt állítani, hogy a mostani mezőnyben nincsenek náluk jobbak. Ahogy azt sem merném kijelenteni, hogy nincs meg bennük a kellő tökösség, hogy erősebb, nehezebben kezelhető autókat vezessenek és késhegyre menő csatákat vívjanak a pályán vagy akár komolyabban összekapjanak a pályán kívül. Utóbbit persze a PR gépezet nem nagyon engedi, pedig az embereknek ez is kell. A nézők egyéniségeket akarnak látni, nem a sablonszöveget ismételgető betanított majmokat. Engem nem érdekel Rosberg hányszor kért bocsánatot Hamiltontól, amiért Spában végre tökös volt és beleállt egy manőverbe, aminek végül a csapattárs itta meg a levét. Kíváncsi lennék az apja hányszor kért volna bocsánatot hasonló helyzetben...

Karakteres pilóták most is vannak a mezőnyben, csak nagyobb szabadságot kellene hagyni nekik

Egy szó mint száz, a rajongók izgalmat és kiszámíthatatlanságot, vagányságot és show-t akarnak látni, nem patikamérlegen kimért versenyt. A fentiek vezettek ahhoz a paradox helyzethez, amiben most vagyok. Régen ritka volt az olyan szezon, amelynek minden futamát meg tudtam nézni, az időmérőknek meg talán a felét se láttam. Az elmúlt pár évben egy-két kivételtől eltekintve minden versenyt végignéztem és a kvalifikációk nagy részét is láttam, mégsem tudok annyi emlékezetes dolgot felsorolni, mint 15 évvel ezelőttről. Nézem a futamokat, de nem látom. Csak várom, hogy történjen valami, ami megfog.  Az előzésekből egy-kettőt ha fel tudok idézni év végén, míg Häkkinen 2000-es spa-i előzése Schumacher ellen azonnal az agyamba égett akkor és még Palik László kommentárja is fülembe cseng a mai napig.

Az már az én egyéni problémám, hogy nincs is olyan karakter, akiért rendületlenül tudnék rajongani. Mindig a Ferrarinak szurkoltam, fogalmam sincs miért. Valószínűleg ez volt az egyetlen csapat aminek ismertem a nevét, akkoriban pont nem voltak nagy gyári csapatok az F1-ben, a Williams, Sauber vagy Jordan név pedig nem sokat mondott egy 7 éves gyereknek. Tíz évig úgy ültem le a tv elé, hogy a Ferrarinak szurkolok és Schumachernek, mert Schumacher = Ferrari, legalábbis így volt azokban a kritikus években, amikor a sport a legnagyobb hatást gyakorolta rám. Schumacher a mai napig a kedvenc pilótám és valószínűleg nem lesz senki aki a helyébe léphetne. Első visszavonulása után nem volt kérdés, hogy kitartok a csapat mellett, hiszen addigra olyan lett a kapcsolatom a Scuderiával, mint másoknak a kedvenc focicsapatukkal. Mármint a kedvenc külföldi csapatukkal, aminek a meccseit csak tv-ben láthatják. A Schumacher után érkező Ferrari-toppilótákhoz viszont úgy viszonyultam, hogy csak azért szurkolok nekik, mert a kedvenc csapatom autóját vezetik. Sem Räikkönent, sem Alonsót, nem kedveltem azelőtt és Vettel sem a szívem csücske jelenleg. Kimit ugyan megkedveltem a lazasága miatt, de az első évét leszámítva nem teljesített kiemelkedően. Személye alapján Buttont bírom, de ő soha nem versenyzett a Ferrarinál és már nem is fog. Egyszerűen nincs már meg az a személyes kötődés egy pilóta iránt, ami korábban megvolt, ez is csökkenti az egész élvezeti értékét.

Schumacher a Szuzukában aratott győzelmét ünnepli 1997-ben

Tavaly év végén már ott tartottam, hogy nem is igazán követtem a híreket, csak megnéztem a futamokat és mentem a dolgomra. Most persze megint bezsongtam kicsit, mert hónapok óta nem láttam versenyt, zajlik a titokzatos tesztidőszak és megint reménykedek. Reménykedek, hogy izgalmas, sokesélyes szezon lesz, hogy lesznek meglepetésgyőzelmek, hogy a Ferrari magára talál, hogy a Honda újra az élmezőnybe dobja a McLarent, hogy a Mercedesnél nem lesz lefutott a házon belüli harc. Reménykedek, hogy jó lesz az F1. Nem sírom vissza a régi időket, azt szeretném, ha a jelen és a jövő lenne olyan jó, hogy hasonló érzelmeket váltson ki az emberekből, mint az idő által megszépített letűnt korok.