A győztes Porsche és legénysége (fotó: Skysports)

Eredetileg a hét elején terveztem egy ilyesféle posztot Hülkenbergről, amiben leírtam volna, hogy mennyire király dolog, hogy a régi időket idézve aktív F1-es pilótaként rajthoz áll Le Mans-ban is. Megjegyeztem volna, hogy utoljára 2009-ben láttunk hasonlót Sébastien Bourdais-tól, és, hogy egy esetleges jó szereplés akár a hosszútávú versenyzés felé is fordíthatja a németet.

Erre az elmúlt két napban olyan teljesítményt nyújtott Hulk és a teljes Porsche csapat, amiről jó pár méltató írás fog még születni a közeljövőben. Bevallom, már tavaly is a Porschének szurkoltam, idén pedig a piros 17-es autójukat vártam az első helyre, még ha nem is mertem kijelenteni, mert a józan ész azt súgta, Lottereréket nagyon nehéz lesz megelőzni. (Itt azt hiszem megemlékezhetünk André Lotterer tavalyi F1-es beugrásáról is.) A 19-es autóra mindenki csak "a harmadikként" tekintett és nem is sugallta semmi, hogy komoly esélyük lenne a győzelemre.

Nick Tandy a maga két Le Mans-i részvételével igazi veteránnak számított két újonc csapattársa mellett. Emlékszem, a még csak 24 éves Earl Bamber idén januárban kapott hideget-meleget, amikor Daytonában leamortizálta mindkét gyári 911 RSR-t, én is meglepődtem, amikor beválogatták az LMP1-es legénységbe. Hülkenbergről mindenki tudja, hogy óriási tehetség és már régen egy győzelemre esélyes autóban lenne a helye a Formula-1-ben is, tavaly nagyon örültem volna, ha a Ferrari őt választja Vettel mellé.

De Le Mans-ban nem volt elvárható, hogy akár csak a dobogó közelébe is kerüljenek a kegyetlenül erős mezőnyben. A Porsche gépezete viszont hibátlanul működött, a csikócsapat pedig 17 év után visszaszerezte a zuffenhausenieknek a sportkocsiversenyzés trónját.

Ez volt a kedvenc Le Mans-i 24 órásom.

Az elmúlt hónapokban az autósport sajtó a Nissan Le Mans-i visszatérésétől volt hangos. Maga a visszatérés is elég felhajtást keltene, de a radikális GT-R LM Nismo kapcsán hatalmas figyelem övezi a projektet. Tegyük hozzá gyorsan, meg is érdemlik, hiszen tényleg az utóbbi évek legkülönlegesebb versenyautóját készítették el az idei 24 órásra. Ennek kapcsán úgy gondoltam, érdemes visszapillantani a japán márka és a legendás francia verseny közös történelmére.

A Nissan harmadszor fut neki Le Mans meghódításának, összetett győzelmet még nem sikerült szerezniük, az eddig csak a Mazdának jött össze a japán gyártók közül. Első próbálkozásuk a C-csoportos korszak közepére tehető, amikor a Nissannál sok más gyártóhoz hasonlóan, a Porsche trónjának megszerzéséről álmodoztak. Japánban már 1983-tól versenyeztek motorszállítóként, két évvel később pedig megalakult a Nismo (Nissan Motorsport) is.

Bob Wollek kétségkívül a legjobb versenyző volt a Le Mans-i 24 órás történetében, aki soha nem nyerte meg a versenyt. Nem kevesebb, mint harminc alkalommal indult, csak a franciák másik legendája, Henri Pescarolo állt rajthoz többször, de amíg Pesca négyszer nyert, addig Wolleknek meg kellett elégednie a második hellyel. Ezúttal az ő autói közül válogattam.

FENT: Wollek sportpályafutását nem autóversenyzőként, hanem alpesi sízőként kezdte és a francia válogatott reménységeként három aranyérmet nyert az 1966-os téli Universiadén. A grenoble-i olimpiára készülve azonban megsérült és fel kellett hagynia a versenyszerű síeléssel. Figyelmét az autósport felé fordítva elindult az 1968-as Alpine Trophy Le Mans versenyen és nyert, ezzel pedig megkapta a lehetőséget, hogy egy Alpine-Renault A210-essel részt vegyen az az évi 24 óráson. Kiválóan sikerült a debütálás, összetettben a 11., kategóriájukban pedig a második helyen végeztek Christian Ethuinnal. Egy évvel később már a gyári Alpine csapatban versenyzett.

LENT: Az Alpine-os lehetőségek után három évig nem állt rajthoz Le Mans-ban, '73-ban viszont már a címvédő Matrához hívták. Két évig versenyzett az MS670B-vel, de egyszer sem bírta végig az autója a 24 órás kihívást, pedig potenciál volt a gépben, hiszen Pescarolo és Larrousse mindkét évben győzött vele.