Jean Ragnotti Renault 5 Turbójával úton az 1981-es Monte-Carlo-rali megnyerése felé

Most az egyik kedvenc raliautóm, a Fiat 131 Abarth pályafutásának legfontosabb állomásait mutatom be egy galéria formájában. Manapság a rali vb gyári csapatai éveken át nem sokat változtatnak autóik festésén, a hetvenes években viszont egy-két évente új, egyszerű, de mégis látványos dekorációval rukkoltak elő. Tulajdonképpen ez a téma, a különböző festések felvonultatása adta az apropót ehhez a bejegyzéshez. A 131 Abarth a hetvenes évek második felének egyik legmeghatározóbb típusa volt, három márka világbajnoki címet (1977, 1978, 1980) szerzett a torinóiaknak.

1. Markku Alén / Ilkka Kivimäki, 1000 Tó Rali, 1976. A 131 Abarth 1976-ban váltotta fel a mérsékelt sikereket elérő 124 Abarthot a világbajnokságon. Első versenye, a Marokkó-rali, nem hozott kiugró eredményt, a következő futamon, Finnországban viszont Alén győzni tudott vele. Az autó ezzel a sötétkék-sárga, "Olio Fiat" festéssel debütált a vb-n.

Ayrton Senna (Toleman TG184 Hart Turbo), Elio de Angelis (Lotus 95T Renault Turbo), Monacói Nagydíj, 1984

A televíziós közvetítések során már nem látszik, de a Portier után egy hídon áthaladva közelítik meg a versenyzők a monacói pálya legendás alagútját. Talán az 1984-es futam volt az utolsó, amikor még ilyen tisztán kivehető volt a város felőli oldalról is a híd, hamarosan eltakarta egy új épület.

Három Rothmans Porsche 959 az 1986-os Párizs-Dakaron. Az autók és legénységük úgy állnak a sivatag közepén a magányos pálma mellett, mintha egy szaharai expedíció tagjai tartanának egy kis pihenőt. A régi Dakaroknak tényleg volt egy afféle expedíciós hangulata, sokkal inkább tűntek kalandnak és felfedezésnek, mint a 21. század versenyei. Pedig már ekkor is kőkemény profizmus jellemezte a topcsapatokat. A Porsche a korszak domináns csapataként meg is nyerte a '86-os versenyt, René Metge végzett az első helyen, megelőzve márkatársát, Jacky Ickxet.

Mansell és Piquet a '86-os Mexikói Nagydíj rajtjánál. Ez a sallangmentes agresszivitás, amit a két Williams FW11 sugároz, már soha nem tér vissza az autósportba. Hihetetlen kiállásuk volt ezeknek az autóknak, a sárga-kék-fehér színösszeállítás is bitang jó

Az IMSA GT széria 150 mérföldes futama a Road Atlanta versenypályán, 1981-ben. A bajnokság jelentős változáson ment keresztül ekkoriban, az utcai autókra még valamelyest emlékeztető GTX kategóriát hamarosan felváltotta a szívóhatásra építő GTP osztály

Ha a BMW túraautói kerülnek szóba, hosszan sorolhatjuk a sikertípusokat: 2002, 3.0 CSL, 635 CSi, M3, 320i, világszerte számos bajnoki címet, győzelmet szereztek. Van azonban egy típus, amelynek rövid, de annál sikeresebb pályafutás adatott meg, így ritkán esik szó róla, de nyugodtan odatehetjük az említett versenyautók mellé. Ez az E28-as 528i.

Az 1982-es Spa-i 24 órást megnyerő BMW 528i

A nyolcvanas évek elején az európai túraautós körkép meglehetősen kaotikusan festett. A jelentős nemzeti bajnokságok és az Európa-bajnokság között nem nagyon volt átjárás az eltérő szabályrendszerek alkalmazása miatt, így sehol nem alakulhattak ki igazán színvonalas és nagy mezőnyök. Az FIA ezt elégelte meg és 1982-ben bevezette az A-csoportos szabályrendszert, amelyet a raliban is alkalmaztak, de igazi sikerré a túraautózásban kerekedett.

René Arnoux, Ferrari 126 C4, Dallas, 1984

Két URD C81 a DRM nürburgringi futamán 1982-ben. Ez a korai C-csoportos versenyautó csak egyike volt azoknak a ritka típusoknak, amelyek főleg Németországban versenyeztek és nemzetközi futamokon csak elvétve indultak.