Holnap rendezik a 2017-es Brit Nagydíjat és a Silverstone jövője felett gyülekező fellegekből ítélve lehet, hogy jó ideig nem látunk majd több F1-es versenyt a legendás pályán*. Addig is vessünk egy pillantást rá, hogyan is nézett ki a pálya 44 évvel ezelőtt...

A '73-as futam előtt mindenkit Jackie Stewart és az őt a pontversenyben egy ponttal lemaradva követő Emerson Fittipaldi küzdelme izgatott. A Brit Nagydíj viszont nem róluk szólt. Stewart ugyan kiválóan kapta el a rajtot és az első körben az élre állt, de az óriási tömegbaleset keresztül húzta számításait. Az első kör végén a McLaren harmadik autóját vezető Jody Scheckter az utolsó kanyarban megcsípte a füvet, keresztbe állt a célegyenesben és többen belerohantak. A balesetnek egy komolyabb sérültje volt, Andrea de Adamich a bokáját törte.

Az új rajt után Stewart Ronnie Petersont támadva kicsúszott és innen már csak futott az eredmény után. A verseny a svéd lotusos és McLaren két állva maradt pilótája, Peter Revson és Denny Hulme között dőlt el. A futam emlékezetes maradt két fiatal tehetség kiváló szerepléséről is. Niki Lauda az elején harcolt az élbolyban Marlboro BRM-jével, James Hunt pedig végig ott loholt a "nagyok" nyakában Lord Hesketh fehér March 731-esével. De nem akarok mindent leírni, nézzük inkább a kiváló minőségű összefoglalót:

Hétvégén újra Monacói Nagydíj

fotó: Sky Sports F1

1,685 másodperc. Ennyi választotta el a 2016-os idényt lezáró Abu-Dzabi Nagydíj befutójánál az első Lewis Hamiltont és a negyedik Max Verstappent. Utoljára ilyen szoros négyes befutó a 2012-es Monacói Nagydíjon volt, akkor Webber 1,343 másodperccel előzte meg a negyedik Vettelt, közöttük Rosberget és Alonsót intették le. Rosberg ezúttal is második lett, ami elég volt neki a világbajnoki címhez.

Jövőre új szabályok szerint készülő autók jönnek, a mai verseny így lezárt egy korszakot a Forma-1-ben. Sajnos az elmúlt három év pont az ellenkezőjét hozta, mint amit ez a befutó mutatott, kis túlzással az időmérőkön volt ekkora előnye a Mercedeseknek a közvetlen üldözőikkel szemben.

Manapság, amikor minden, a csapatokhoz köthető dolgot a csapat színeire kell festeni és tele kell raggatni a szponzorok matricáival, elképzelhetetlen, hogy a versenyzők overalljának színe ne egyezzen a csapatszínekkel.

Nem volt ez mindig így, ahogy az alábbi kép is mutatja, 1974-ben simán belefért, hogy Niki Lauda és Clay Regazzoni kék tűzállóban vezesse a tűzpiros Ferrarikat.

Sőt, időnként az sem okozott gondot, hogy a csapattársak eltérő színű overallt húztak. Itt épp Mansell és Piquet, a Williams két pilótája látható 1986-ban:

Európa Nagydíj, Brands Hatch, 1983. A Forma-1-es világbajnokság utolsó előtti futama.

'83 volt az első igazi turbós év, igaz, hogy a Renault-nak, a Ferrarinak, az Alfa Romeónak, a Brabhamnek (BMW) és a Tolemannek (Hart) már az előző szezonban is volt feltöltéses motorja, de ez volt az az év, amikor az összes meghatározó istálló átváltott az új technológiára. A Lotus a Renault mellett tette le a voksát, a McLaren pedig kizárólagos szerződést kötött a Porschével. A Spirit autójában bemutatkozott a Honda V6-osa, a legutolsó futam előtt pedig a japánok átpártoltak a Williamshez. A kis csapatok még kénytelenek voltak beérni a szívó Cosworth DFV-vel, de például az ATS megkapta a BMW erőforrását.

Amióta a blog teljesen átállt a jelen autósportjáról a közel- és régmúltéra, azóta kialakultak olyan gócpontok, amelyek nagy mértékben meghatározzák, milyen témákról írok. A közelítésmód, a szemszög változhat, de a bejegyzések nagy többsége valahogyan kapcsolódik ezekhez a pontokhoz. Ezek a gócpontok az autóversenyzés végtelenül gazdag történelmének egyes korszakai, amelyek közül most összegyűjtöttem a hozzám legközelebb álló tízet. Valamelyikről már kimerítően írtam, valamelyikről még csak tervezem, de az biztos, hogy a jövőben is ezek fogják uralni a posztok többségét. Vannak meglepő hiányzók, de egy tízes listára nagyon nehéz felkerülni ilyen merítési lehetőség mellett...

10. WSC, a háború utáni fellendülés (1953-59)

A II. világháború után időbe telt, míg Európában magára talált az autóversenyzés. 1950-ben elindult a Forma-1-es világbajnokság, de sokkal több autógyártó figyelmét vonzották a hosszútávú versenyek és a három évvel később induló sportautó világbajnokság (WSC). Ferrari, Jaguar, Mercedes-Benz, Aston Martin, Porsche, Alfa Romeo, Maserati, Lancia csak, hogy a legjelentősebbeket említsem. Ma már elképzelhetetlennek tűnik, de a legnagyobb presztízsű versenyeket Le Mans-ban, Sebringben, a Targa Florión futották, nem a Grand Prix futamokon. A sport extrém veszélyes volt, az 1955-ös Le Mans-i katasztrófa egy időre vissza is vetette a lelkesedést, de a fejlődést nem lehetett már megállítani, az évtized végére a motorsport visszatalált a régi ösvényre. A Ferrari ekkor, ezeken a versenyeken alapozta meg máig tartó hírnevét.

Az 1971-es Monacói Nagydíj mezőnye a Station Hairpin kanyarban. A legendás visszafordító 1973-ig viselte ezt a nevet. A 14-es rajtszámú BRM-ben Jo Siffert, őt Jacky Ickx (Ferrari), Pedro Rodríguez (BRM), Ronnie Peterson (March), Denny Hulme (McLaren), Jean-Pierre Beltoise (Matra) és Graham Hill (Brabham) követi. Az egész hétvégén domináló tyrelles Jackie Stewart valahol előttük jár. Stewart hétvégéjéről Roman Polanski filmet is forgatott

A hetvenes évek végén Colin Chapman Lotusa alapvetően formálta át a Formula-1-et. Mario Andretti fölényes győzelme a szívóhatásos Lotus 79-cel nyilvánvalóvá tette, hogy az új aerodinamikai megoldás nélkül nem lehet felszínen maradni a sportban, így 1979-ben már minden istálló lázasan dolgozott a saját "szárnyas autóján". A feladatot az eddig nem sok vizet zavaró Williams oldotta meg a legjobban és az FW07 a következő évek legmeghatározóbb típusa lett. A bajnokság mégsem vált egyoldalúvá, a zseniális Gordon Murray Brabham BT49-ese minden tekintetben méltó ellenfele tudott lenni a Williamsnek.

Nelson Piquet (#5 Brabham BT49C) üldözi Alan Jonest (#1 Williams FW07C) az 1981-es Német Nagydíjon

A szívóhatásról és a Lotus utolsó bajnoki címét hozó 1978-as évről korábban már írtam itt.

Frank Williams hosszú utat járt be, mire világbajnok Forma-1-es istállót épített fel. Első csapatát Frank Williams Racing Cars néven alapította 1966-ban, amely az évek során számos formában létezve és számos típust használva próbált fennmaradni a száguldó cirkusz forgatagában (a kulcsszavak: De Tomaso, Iso-Marlboro és Wolf Racing). Miután Walter Wolf átvette az irányítást közös alakulatuk fölött, Williams úgy döntött ideje továbbállni és megalapítani önálló csapatát. Így jött létre 1977 februárjában a Williams Grand Prix Engineering, amely Williams F1 néven a mai napig a világbajnokság meghatározó tagja. Williams magával vitte Patrick Headet, a fiatal mérnököt, aki nemcsak társalapítója, de főtervezője is lett a csapatnak. Főszponzornak sikerült megnyerni a Fly Saudia légitársaságot, így már az évek óta áhított stabil anyagi háttér is rendelkezésre állt.

Az Eb kapcsán többedmagammal megjártam Monacót is, ott lőttem ezt a képet egy Ronnie Petersonnak emléket állító tábláról, a svéd 1974-ben nyert a hercegségben. Ez az első (és valószínűleg jó ideig az utolsó) saját készítésű képem a blogon.

Nemrég vettem észre, hogy a 2014 szilveszteri, az egy csapathoz többször is leszerződő versenyzőkről szóló bejegyzésemből kihagytam Petersont és Gerhard Bergert is, most pótoltam a hiányt.

A McLaren a hétvégén, Monte Carlóban ünnepli 50. évfordulóját a Formula-1-ben. 1966. május 22-én, a legendás városi pályán állt először rajthoz Bruce McLaren a nevét viselő McLaren M2B-vel. Érdekesség, hogy akkor még nem a csapatra később jellemző sárgára, hanem fehér-zöldre festették az autót.

A McLaren az alábbi videóval emlékezik a kezdetekre, a négy évvel később tesztbalesetben elhunyt alapítóra és az elmúlt 50 év sikereire: