Forma.Túra.Rali.


Az ébredő erő - Monacói Nagydíj, 1966

2019. augusztus 25. - eszgbr

Az 1966-os Monacói Nagydíj mérföldkő a Formula-1 történetében, egy új korszak, ha úgy tetszik, a sport aranykorának kezdetét jelöli. Az új motorformula bevezetésével ismét a teljesítmény és a sebesség került középpontba. Habár szinte minden résztvevő üdvözölte a változásokat, Monaco megmutatta, hogy csak kevesen voltak felkészülve az új kihívásokra...

j_stewart_monaco66.jpgJackie Stewart (BRM P261, 2,0 L V8)

A Forma-1 első másfél évtizedében nem kevesebb, mint négy különböző motorszabály váltotta egymást. A világbajnokság 1950-es elindulásakor még a világháború előttről származó szabályokat alkalmazták (4,5 literes szívó- vagy 1,5 literes feltöltéses motorok). 1952-53-ban 2 literes Forma-2-es autókkal futották a világbajnokságot, majd 1954-ben jött az első, kimondottan a Forma-1 számára létrehozott szabályzat. A 2,5 literes autók a kor színvonalához mérten erősek és gyorsak voltak, a gyártók is láttak bennük fantáziát. 1960 után viszont biztonsági okokra hivatkozva kitiltották őket a világbajnoki futamokról, az új autók maximális hengerűrtartalma 1,5 liter lett, ami az addigi F2-esekének felelt meg. A csapatok és a versenyzők egyöntetűen rosszul fogadták a többek által csak játékautónak titulált kisebb versenyautókat. Szerették volna, ha újra nagy lökettérfogatú, erős és komoly kihívást jelentő autókkal versenyezhettek volna és kívánságaik öt évvel később teljesültek is.

Az 1966-os szabályzat szerint az autókba maximum 3 literes szívó- vagy 1,5 literes feltöltéses motorokat lehetett szerelni, bár utóbbi opcióval ekkor még senki nem foglalkozott, az első turbómotoros F1-esre 1977-ig kellett várni. A megugrott teljesítmény és az ekkor még gyakorlatilag nemlétező leszorítóerő miatt az autók vezetése igazi kihívás elé állította a pilótákat, a megnövekedett üzemanyagigény miatt szükségessé váló nagyobb tankok pedig extrém kockázatossá tették az esetleges baleseteket. Az új szabályok olyan jól sikerültek, hogy a következő húsz évben nem is változtattak rajtuk jelentősen és a szívómotorok 1986-os betiltásáig életben maradtak.

Tovább

A Goodwood-i Tourist Trophy

A Royal Automobile Club által kiosztott Tourist Trophy a világ legrégebbi, ma is átadásra kerülő autósport trófeája. Az idők során számos pálya látta vendégül a TT-t és a mezőny összetétele is jelentős változásokon ment keresztül. Az 1905-ös indulástól 1922-ig összesen hat versenyt rendeztek a motoros Tourist Trophy-nak is otthont adó Man-szigeten, majd kisebb-nagyobb szünetek és brit pályák sora következett. Jelenleg a hosszútávú világbajnokság (WEC) silverstone-i futama viseli a titulust, így újra régi fényében pompázhat, mint a szigetország második legrangosabb versenye, a forma-1-es Brit Nagydíj után.

rac_tt63_start.jpgAz 1963-as RAC Tourist Trophy rajtja

A TT aranykora az ötvenes-hatvanas évekre esett. 1953-ban a Dundrodban megrendezett verseny bekerült az első sportautó világbajnokság naptárába, vagyis a versenyek krémjéhez tartozott olyan megmérettetésekkel, mint a Le Mans-i és Spa-i 24 órás, a Sebringi 12 órás, a Nürburgringen rendezett 1000 km-es futam, a Mille Miglia és a Carrera Panamericana. 1955-ig Dundrod adott otthont a TT-nek, majd a le mans-i katasztrófát követően két évig nem rendezték meg a versenyt.

1958-ban már Goodwood-ban tért vissza a Tourist Trophy. A futam hatalmas hazai sikert hozott, az Aston Martin hármas győzelmet aratott, a győztes DBR1-et Stirling Moss és Tony Brooks vezette. Ők ketten az F1-ben is csapattársak voltak a Vanwall-nál. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Ferrari már Le Mans-ban megnyerte a világbajnokságot, így a szezonzáróra nem vitte el a domináns Testa Rossákat.

Tovább