Az elmúlt egy hétben Fernando Alonso tesztelte a United Autosports Ligier-jét, amivel januárban a Daytonai 24 órás sportkocsiversenyen fog indulni, illetve tesztelte a Toyota hibrid versenyautóját, amivel júniusban a Le Mans-i 24 óráson és akár a hosszútávú vb más futamain is rajthoz áll majd. Rég nem látott aktivitás egy F1-es világbajnoktól.
Alonso a bahreini teszten a Toyota garázsában (fotó: XPB)
A spanyol nem titkolta eddig sem, hogy a Monacói Nagydíj után az autósport másik két nagy versenyét, a Le Mans-i 24 órást és az Indy 500-at is meg akarja nyerni. Májusban Indianapolisban egy motorhiba gátolta meg egy jó eredmény elérésében, 2018-ban úgy tűnik a francia klasszikuson a sor.
Azt még nem tudni, hogy Alonso próbálkozásai lavinát indítanak-e el, de az biztos, hogy nagyon jót tesznek az autósportnak. Feléledni látszik a hagyomány, hogy aktív Forma-1-es versenyzők más bajnokságokban is rajthoz álljanak, gúnyosan megjegyezhetném, úgy tűnik visszatérnek a földi halandók közé. Halandók alatt persze nem magunkat, nézőket értem, hanem azokat a kiváló autóversenyzőket, akik a világ számtalan más sorozatában indulnak. Az F1-esek évtizedekkel ezelőtt elvonultak elefántcsonttornyukba, ahol senki nem kérdőjelezte meg, hogy ők a világ legjobb versenyzői, egy szűk elit kört alkottak, ahová borzasztó nehéz bekerülni. Persze voltak néhányan, akik időről-időre kiszöktek a toronyból szórakozni egy kicsit, de Alonso kaliberű pilóták régóta nem tettek ilyet. Pedig sokáig ez volt a természetes.
Az ötvenes években aki egy gyári csapathoz szerződött - a Ferrarihoz, Mercedeshez, Maseratihoz, Lanciához -, annak magától értetődő volt, hogy nem csak az évi 8-9 világbajnoki futamon indul, hanem a gyártó autóit vezetnie kell bajnokságon kívüli futamokon és sportautó versenyeken is.
Juan Manuel Fangio és a Mercedes 300 SLR Le Mans-ban, 1955-ben
A hatvanas években a brit istállók előretörésével sem változott jelentősen a helyzet. 10-12 nagydíj még a teszteléssel sem töltötte ki egy pilóta idejét, az F1 mellett indultak az F2-ben, különböző csapatokhoz leszerződtek Le Mans-ra, az évtized második felében már átjártak Amerikába a Can-Am versenyeire. Ha más lehetőség nem akadt, elindultak pár túraautó versenyen.
Jim Clark 1963-ban világbajnok volt a Lotusszal, egy évvel később brit túraautó bajnok a Team Lotus Ford Cortinájával, 1965-ben ismét világbajnok, mellette Indy 500 győztes és Tasman Series bajnok.
Jim Clark, Ford Cortina Lotus, 1964
A Tasman Series egy egészen kiváló kezdeményezés volt. Az ausztrálok és új-zélandiak kihasználták, hogy náluk nyár van, míg az északi féltekén tél és az F1-es holtszezonban magukhoz csábították a legkiválóbb versenyzőket. Jim Clark, Jackie Stewart, Graham Hill, John Surtees mind indultak a bajnokságban, nem beszélve az olyan helyi klasszisokról, mint Jack Brabham, Bruce McLaren, Denny Hulme vagy Chris Amon.
A Can-Am mezőnye ugyancsak hemzsegett az F1-es sztároktól. A korabeli Forma-1-es autóknál kétszer erősebb nyitott sportkocsik megkövetelték a legjobb kezű pilótákat. Közben a Ferrari és a Matra versenyzői továbbra is indultak a sportkocsi vb-n, de a legendás Porsche 917-eseket terelgető Pedro Rodríguez és Jo Siffert is állandó részvevője volt a Grand Prix-knak.
Aztán a hetvenes évek közepén kezdett megváltozni a helyzet. Az igazán izgalmas sportkocsik eltűntek Le Mans-ból, a Can-Am és a Tasman Series megszűnt. A Forma-1 ellenfelek nélkül maradt, itt volt a lehetőség, hogy ne csak egy legyen a csúcssorozatok közül, hanem maga legyen a csúcs. Bernie Ecclestone pedig élt a lehetőséggel. A versenynaptár kibővült, az F1 körbejárta a bolygót, az istállók és a versenyzők már csak erre az egy feladatukra koncentráltak. A zsíros szponzori szerződések mellett már a pénzdíjak sem motiválták őket a portyázásra más területeken.
Jackie Stewart a Lola T260-nal a Can-Am 1971-es laguna secai futamán
Kivételek ekkor is akadtak. Stefan Bellof legendás előretörése az esős Monacói Nagydíjon 1984-ben sokak emlékezetébe beleégett, ő ugyanebben az évben sportautó világbajnok lett a Porschével. Martin Brundle évekig versenyzett a Jaguarnál, miközben az F1-ben is teljes idejű szerződése volt, de Le Mans-t ő is csak 1990-ben tudott nyerni, amikor kihagyott egy szezont a száguldó cirkuszban. Sokáig Johnny Herbert és Bertrand Gachot volt a két utolsó, aki aktív F1-esként győzni tudott Le Mans-ban, 1991-ben az emlékezetes Mazda diadal alkalmával. Bár a Forma-1-ben ők sem futottak teljes szezont abban az évben. Gachot hírhedt taxis incidense tette lehetővé, hogy a helyén bemutatkozhasson Michael Schumacher.
A legnagyobbak viszont már csak a királykategóriára koncentráltak, Prost, Senna, Mansell, Piquet, Schumacher, Häkkinen egyszerre csak egy vasat tartottak a tűzben és a jelenkor nagyjai sem tesznek másként.
Ayrton Senna 1984-ben, kezdő Forma-1-es pilótaként részt vett a sportkocsi vb nürburgringi versenyén a Joest Racing Porsche 956-osával. A későbbiekben viszont nem követte ezt több próbálkozás
2009-ben Sébastien Bourdias a Toro Rosso versenyzőjeként lett második Le Mans-ban a Peugeot-val, de egyrészt ő rendszeres indulója volt szülővárosa legendás versenyének, másrészt neki inkább az F1 bizonyult rövid kalandnak. Le Mans után már csak két futamon indult, hamarosan át kellett adnia a helyét Jaime Algersuarinak.
Az igazi áttörés Nico Hülkenberg nevéhez fűződik, aki 2015-ben a Force Indiától kapott engedélyt, hogy a Porsche gyári csapatával részt vegyen a spa-i és az azt követő le mans-i hosszútávú versenyen, amit emlékezetes módon meg is nyert. A WEC nagyjából ekkor volt a csúcson, tavaly gyorsan be is rakták az azerbajdzsáni Európa Nagydíjat Le Mans hétvégéjére, nehogy másnak is kedve szottyanjon a konkurens sorozatot népszerűsíteni.
Hülkenberg a 2015-ös Le Mans-i 24 órás befutójánál
Az LMP1 kategória azóta gyors hanyatláson ment keresztül, gyári csapata csak a Toyotának maradt, náluk próbálkozik most Alonso. Nem véletlen, hogy a kétszeres világbajnok az IndyCarban és a WEC-ben próbálkozik, a Forma-1 után ezek a legrangosabb bajnokságok, egy-egy kiemelkedő presztízsű versennyel, illetve az itt induló autók hasonlítanak leginkább az F1-es gépekre.
Arra ne nagyon számítsunk, hogy két nagydíj között a pilóták beüljenek egy túraautóba vagy teljes szezont vállaljanak valahol az F1 mellett, de ha csak Le Mans-ba, Daytonába vagy Indianapolisba átruccannának, az is nagyszerű lenne. A versenyzők egy része szeretné ezt, a rajongók odáig lennének tőle, az F1 meg kénytelen lenne lenyelni a békát, a megítélésén többet rontana szerintem, ha eltiltanák a pilótákat.
Én örülnék, ha minél többen követnék Hülkenberg és Alonso példáját, igaz, hogy az F1-es naptár egyre zsúfoltabb, de néhány szabadnapot biztos lehet találni egy kis tesztelésre vagy néhány versenyre. Ha összejön Alonso indulása Le Mans-ban, akkor Graham Hill 1972-es győzelme óta ő lehet az első aktív F1-es szerződéssel bíró világbajnok, aki részt vesz a 24 óráson.
