Habár a Forma-2 Európa-bajnokság mindig is a Forma-1 közvetlen előszobája volt, érdekes, sőt, már-már misztikus módon a győztesei soha nem tudtak bajnokok lenni a királykategóriában. Hovatovább, az F2-t váltó F3000 győztesei sem, a GP2 bajnoki közül csak ketten, az F2-vé visszanevezett sorozat első helyezettjei pedig egyelőre csak várnak a nagy lehetőségre. Ennek a jelenségnek az okaira próbálok rávilágítani az alábbiakban.
Jacques Laffite 1975-ben bajnok volt az F2-ben, a Forma-1-ben zsinórban háromszor végzett a negyedik helyen (fotó: primotipo.com)
A Forma-2 gyakorlatilag egyidős a Forma-1-gyel, de egy komoly nemzetközi bajnokság elindulására egészen 1967-ig kellett várni, az FIA ekkor írta ki az első Európa-bajnokságot. Ez egybeesett a nagyobb motorok bevezetésével, az F2 1,0 helyett 1,6 literes motorokat kezdett használni, követve az F1 előző évben történt, 1,5 literről 3,0 literre átállását.
A Forma-2 ekkor még messze volt a tehetségnevelő széria jellegétől, bár ez az aspektus is jelen volt. Mivel a hatvanas évek végén a Forma-1-es vb csak 11-12 futamból állt, a versenyzőknek és csapatoknak bőven maradt idejük részt venni más bajnokságokban és a Forma-2 kiváló lehetőséget nyújtott a győzelmeik szaporítására. A Lotus, a Brabham, a McLaren, de alkalmanként még a Ferrari is gyári csapattal és gyári versenyzőkkel állt rajthoz az F2 Eb-n, ami nyilvánvalóan jelentősen csökkentette a feltörekvő fiatal versenyzők esélyeit. Ezt az FIA is felismerte és bevezette a versenyzők osztályozási rendszerét. "A" besorolást kapó pilóta indulhatott, de nem szerezhetett bajnoki pontot az F2 Eb-n, ezzel gyakorlatilag kizárták, hogy a Forma-1 és a sportautó világbajnokság rendszeres indulói kisajátítsák a bajnoki címért folyó küzdelmet. Mindezzel sikerült elérni, hogy 1970-re eltűntek a nagy Forma-1-es istállók a mezőnyből, amik inkább az egyre nagyobbra növő világbajnokságra, a sportkocsi vb-re (Ferrari) vagy a Can-Amre (McLaren) koncentráltak. Az F2 szépen lassan elnyerte utánpótlás nevelő széria jellegét.
A Forma-2 Eb 1967-től 1984-ig tartó fennállására végig jellemző volt, hogy nem egyenautós bajnokság volt, vagyis előállt ugyanaz a probléma, ami a Forma-1-re is jellemző. A győzelemről nem csupán a versenyzők (és csapatuk) tehetsége dönt, hanem nagyon fontos szerep jut az autónak is, a bajnoki címhez elengedhetetlen egy jól sikerült konstrukciót vezetni. Ez rögtön az első években megmutatkozott: az első három Európa-bajnokságot Matra-Forddal nyerték.
Az első Európa-bajnok Jacky Ickx volt, aki nyugodtan tekinthető a téma állatorvosi lovának. A belga kivételes tehetség volt, üstökösként robbant be az autósport csúcskategóriáiba. Az 1967-es bajnokságot simán nyerte a Tyrrell Racing Matrájával, közben egy Mirage-Forddal tönkre verte a mezőnyt a sportkocsi vb Spa-Francochamps-i versenyén. Nagyszerűen vezetett esőben és az olyan nehéz pályákon, mint a régi Spa vagy a Nürburgring. A Német Nagydíjra a harmadik legjobb idővel kvalifikált, egy F2-es autóval (!) és még ebben az évben lehetőséget kapott Forma-1-es autó vezetésére is, a Coopertől. 1968-ban már a Ferrarinál versenyzett.
Jacky Ickx a Nürburgringen 1967-ben (fotó: pinterest.com)
Ám a Ferrari ezekben az években nem tudott a világbajnoki cím közelébe kerülni, rávilágítva arra az alapvető problémára, hogy hiába bír valaki rendkívüli tehetséggel, a világbajnoki címhez világbajnok autó szükséges. 1968-ban a Matra is elkészült első F1-es autóival, a gyári csapat az MS11-et használta, a Tyrrell Racing a Cosworth-motoros MS10-et. Felmerül a kérdés, mi lett volna, ha Ickx marad a Tyrrellnél vagy a Matránál? A Matra egyértelműen a francia versenyzőket favorizálta, Jean-Pierre Beltoise-t, Johnny Servoz-Gavint (az 1968-as és 1969-es F2-es bajnokokat) és Henri Pescarolót. A Tyrrell legtöbbször csak egy autót indított, amit Ken Tyrrell legnagyobb felfedezettje, Jackie Stewart vezetett. Nem igazán volt tehát hely Ickxnek ezekben a csapatokban és a Ferrari hívásának amúgy is csak kevesen tudtak ellenállni. A Matra saját motorral egyébként soha nem nyert világbajnoki futamot, vagyis hiába sikeres egy konstruktőr az alsóbb kategóriákban, ez még nem garancia arra, hogy a Forma-1-ben is az lesz.
Ickx első évei egybeestek Jackie Stewart legjobb éveivel, a skót öt év alatt három vb-címet nyert a Tyrrellel, majd visszavonult. Ickx 1969-ben a Brabhamhez került és bár jókora ponthátránnyal, de másodikként zárt a bajnokságban Stewart mögött. Ez rávilágít a második problémára, ami talán mind közül a legfontosabb. A Forma-1 a csúcs, innen nincs feljebb. Amíg az alsóbb kategóriák bajnokai pár év után feljebb léphetnek, az F1-ben aki csúcsra jut, évekig ott maradhat, és közben hiába áramlanak a tehetséges fiatalok a bajnokságba, nem tudnak a bajnoki cím közelébe kerülni, mert egy istálló évekre bebetonozhatja magát az első helyen. 1968 és 1973 között csak a Lotus és a Tyrrell (előbb Matrával, majd saját autóval) tudott világbajnokságot nyerni. Ickx hiába tért vissza 1970-ben a Ferrarihoz, az olaszok az év első felében inkább a sportkocsi versenyekre koncentráltak, az F1-es autó fejlesztése csak Le Mans után kapott prioritást. Ickx hiába tudott három futamot is nyerni, már nem tudta befogni a Monzában halálos balesetet szenvedő Jochen Rindtet és ismét második lett a pontversenyben. Igaz, bevallása szerint nem is lett volna az igazi elvenni a dicsőséget az elhunyt Rindttől.
Ickx még három évig maradt a Ferrarinál, de összesen két futamot tudott nyerni és 1974-ben a Lotushoz igazolt. Ahhoz a Lotushoz, amely Emerson Fittipaldi távozását követően lejtőre került, a következő évek a McLarenről és a Ferrariról szóltak az F1-ben. Ickx pont rosszul időzített.
Hasonlóan rosszul időzítő volt Ronnie Peterson is, akit széles körben a hetvenes évek egyik leggyorsabb versenyzőjének tartanak. Peterson 1971-ben került a March gyári csapatához és párhuzamosan indult az F1-ben és az F2-ben. Előbbiben nem sikerült győznie, de négy második helye elég volt, hogy második legyen Stewart mögött. Az F2-ben öt győzelemmel bajnok lett. Két évvel később a Lotushoz került és egy győzelemmel többet szerezve, mindössze két ponttal maradt el vb-címvédő csapattársától, Fittipalditól, viszont mindketten kikaptak Stewarttól. A következő évben Ronnie tönkreverte a mellé érkező Ickxet, de három győzelme ellenére csak ötödik lett a bajnokságban. Három gyenge év következett a Lotusnál, a Marchnál és a Tyrrellnél, majd 1978-ban visszatért a Lotushoz, ahol ezúttal a legjobb autót vezethette. Pechjére Colin Chapman csak második számú versenyzőként számított rá Mario Andretti mellett, aki meg is nyerte a világbajnokságot. Peterson Monzában súlyos balesetet szenvedett, másnap pedig a kórházban elhunyt, de így is a bajnokság második helyén zárt.
Ronnie Peterson 1971-ben Rouenban egy March 712-vel. A svédnek megvolt a sebessége ahhoz, hogy a csúcsra érjen (fotó: pinterest.com)
Ickx és Peterson kétségkívül kiemelkedő tehetségnek számított, de ez nem volt elmondható minden Forma-2-es bajnokról. Az F2-ben rendkívül erős volt a francia jelenlét, az első 11 bajnoki címből 7 francia versenyzőhöz került. Voltak köztük kétségkívül megbízható és gyors pilóták, akik egyszer-egyszer közel kerültek a világbajnoki címhez, mint Jacques Laffite 1981-ben a Ligier-vel vagy René Arnoux 1983-ban a Ferrarival, de Franciaországnak mai napig egyetlen világbajnoka van: Alain Prost, aki mindössze három alkalommal indult a Forma-2-ben. A hetvenes-nyolcvanas évek népes francia F1-es kontingenséből Prost volt a legtehetségesebb és az, hogy átugrotta az utolsó előtti lépcsőfokot, rávilágít a harmadik problémára.
A legtehetségesebb versenyzők akár már a Forma-3-ból bekerülhetnek a Forma-1-be. Elég csak sorra venni a világbajnokokat: Jackie Stewart, Emerson Fittipaldi, Nelson Piquet, Alain Prost, Nigel Mansell, Ayrton Senna, Michael Schumacher, Mika Häkkinen, Kimi Räikkönen, Jenson Button, Sebastian Vettel és Max Verstappen mind úgy érkeztek a Forma-1-be, hogy semmilyen, vagy csak minimális tapasztalattal rendelkeztek F2-es, vagy később ezzel egy szintet képviselő, F3000, Formula-Renault 3.5, GP2 sorozatban. Az igazán jókat már korán be merik dobni a mély vízbe, ennek extrém példája Verstappen, aki már 17 évesen bemutatkozhatott az F1-ben, mindössze egy F3-as idény után. A többieknek marad a szamárlétra.
Ez különösen igaz volt a Forma-3000-es időszakban (1985-2004), a húsz bajnok közül egyedül Juan-Pablo Montoyának nyílt komolyabb lehetősége a világbajnoki címre, 2003-ban a Williamsszel, a másik tizenkilenc versenyző összesen két futamgyőzelmet tud felmutatni a Forma-1-ben (Alesi és Panis egyet-egyet).
2005-ben az F3000 helyét átvette a GP2 és itt meg kell állnunk egy pillanatra, ugyanis az új sorozat első két bajnoka Nico Rosberg és Lewis Hamilton volt. Ők a szabályt erősítő kivételek, akik az első számú nevelőszéria megnyerése után a Forma-1-ben is csúcsra jutottak. Az őket követő tíz bajnok közül ketten el sem jutottak a királykategóriába, Giorgio Pantano az F1-ből való kiesése után került a GP2-be és akik bejutottak, többnyire csak a középmezőnyt gyarapították. Pastor Maldonado és Pierre Gasly tudott egy-egy futamot nyerni, bár a fiatal francia még növelheti első helyei számát a jövőben.
Hamilton volt az első, aki a GP2 bajnoki címe után az F1-es világbajnoki címet is meg tudta szerezni (fotó: automobilsport.com)
2017-ben a GP2 helyét átvette az új F2 (a 2009-12-ig létező FIA F2 sorozatról inkább nem írnék) és ez a sorozat könnyen lehet, hogy megtöri a régi "átkot". Az utóbbi években fontos szerep jut a Forma-1-es csapatok utánpótlás nevelő akadémiáinak és jól megfigyelhető stratégia, hogy ezek az akadémiák előszeretettel indítják versenyzőiket az F2-ben, míg a fiatal pilóták nem szereznek elég tapasztalatot, vagy amíg nincs üresedés az F1-es csapatban. (Annak idején Hamilton is hasonló utat járt be a McLarennel.)
Az új F2 bajnokai közül Charles Leclerc és Mick Schumacher a Ferrari, George Russell és Nick de Vries a Mercedes, Oscar Piastri pedig a Renault (Alpine) junior programjának volt tagja. De Vries sajnos nem jutott be a Forma-1-be és jobb híján a Formula-E felé vette az irányt a Mercedesszel, Leclerc és Russell viszont akár már idén a bajnoki címért küzdhet, míg Schumacher és Piastri egyelőre a jövő reménységei.
A Forma-2 és az utódszériák bajnokainak példáján is látszik, milyen nehéz érvényesülni az autósport csúcsán és mennyi fontos kritériumnak kell egyszerre teljesülnie, hogy valaki a világbajnoki cím közelébe kerülhessen. A bajnokok többségénél ez az együttállás nem valósult meg és jobbára csak a mezőnyt gyarapították, ha egyáltalán eljutottak az F1-ig. Számos példa viszont azt bizonyítja, hogy a jövő nagy bajnokait nem feltétlenül az első számú nevelőszéria mezőnyében kell keresnünk.
Clay Regazzoni már 31 éves volt, amikor 1970-ben megnyerte a Forma-2-es Eb-t a Tecnóval. Ugyanebben az évben az F1-ben harmadik helyen zárt a Ferrarival. Reggára az utókor elsősorban úgy emlékszik, mint aki megbízható második számú volt a Ferrarinál Ickx és Lauda, majd a Williamsnél Jones mögött, de 1974-ben az utolsó futamig harcban állt a világbajnoki címért (fotó: pinterest.com)
