Habár a Forma-2 Európa-bajnokság mindig is a Forma-1 közvetlen előszobája volt, érdekes, sőt, már-már misztikus módon a győztesei soha nem tudtak bajnokok lenni a királykategóriában. Hovatovább, az F2-t váltó F3000 győztesei sem, a GP2 bajnoki közül csak ketten, az F2-vé visszanevezett sorozat első helyezettjei pedig egyelőre csak várnak a nagy lehetőségre. Ennek a jelenségnek az okaira próbálok rávilágítani az alábbiakban.

Jacques Laffite 1975-ben bajnok volt az F2-ben, a Forma-1-ben zsinórban háromszor végzett a negyedik helyen (fotó: primotipo.com)

A Forma-2 gyakorlatilag egyidős a Forma-1-gyel, de egy komoly nemzetközi bajnokság elindulására egészen 1967-ig kellett várni, az FIA ekkor írta ki az első Európa-bajnokságot. Ez egybeesett a nagyobb motorok bevezetésével, az F2 1,0 helyett 1,6 literes motorokat kezdett használni, követve az F1 előző évben történt, 1,5 literről 3,0 literre átállását.

A Forma-2 ekkor még messze volt a tehetségnevelő széria jellegétől, bár ez az aspektus is jelen volt. Mivel a hatvanas évek végén a Forma-1-es vb csak 11-12 futamból állt, a versenyzőknek és csapatoknak bőven maradt idejük részt venni más bajnokságokban és a Forma-2 kiváló lehetőséget nyújtott a győzelmeik szaporítására. A Lotus, a Brabham, a McLaren, de alkalmanként még a Ferrari is gyári csapattal és gyári versenyzőkkel állt rajthoz az F2 Eb-n, ami nyilvánvalóan jelentősen csökkentette a feltörekvő fiatal versenyzők esélyeit. Ezt az FIA is felismerte és bevezette a versenyzők osztályozási rendszerét. "A" besorolást kapó pilóta indulhatott, de nem szerezhetett bajnoki pontot az F2 Eb-n, ezzel gyakorlatilag kizárták, hogy a Forma-1 és a sportautó világbajnokság rendszeres indulói kisajátítsák a bajnoki címért folyó küzdelmet. Mindezzel sikerült elérni, hogy 1970-re eltűntek a nagy Forma-1-es istállók a mezőnyből, amik inkább az egyre nagyobbra növő világbajnokságra, a sportkocsi vb-re (Ferrari) vagy a Can-Amre (McLaren) koncentráltak. Az F2 szépen lassan elnyerte utánpótlás nevelő széria jellegét.

Már egy bő hónapja kikerült az internetre, de hozzám még csak most jutott el a Ronnie Peterson életéről készült svéd dokumentumfilm, a Superswede előzetese. Úgy tűnik a Sennáról készült hasonló jellegű film és a Rush kitaposta az utat a Forma-1 témájú alkotásoknak és idén Bruce McLaren illetve Frank Williams mellett a hetvenes évek emblematikus versenyzőjéről, Petersonról is készült egy film.

Fernando Alonso 2015-ben visszatér a McLarenhez, így lehetősége lesz, hogy kiköszörülje a csorbát, ami első wokingi korszakában esett a megítélésén. Korábban eljátszotta már ezt a Renault-val is, hiszen a mclarenes kitérőt követően visszatért sikerei színhelyére, amit szintén nem túl elegánsan hagyott el. A spanyol második alkalommal kerül a tékozló fiú szerepébe, de van olyan jó pilóta, hogy korábbi munkaadói valahogy mégis visszavegyék. Az új szerződése apropóján összegyűjtöttem a leghíresebb visszatérőket.

Juan Manuel Fangio - Maserati: 1953-54 és 1957
Az argentin legenda ismert volt arról, hogy mindig a legütőképesebb technikával akart versenyezni, ugyanakkor autói az ő zsenialitásának is köszönhetően lettek sikertípusok. Az Alfa Romeo kivonulása után csapat nélkül maradt 1952-re, egy bajnokságon kívüli versenyen már beült a Maserati autójába, de súlyos balesetet szenvedett, ami miatt ki kellett hagynia a szezon hátralévő részét. Az 1953-as idényben már teljes értékű pilótája volt a Maserati gyári csapatának, a szezonzáró Olasz Nagydíj megnyerése mellett három második helyet is szerzett, így Ascari mögött másodikként zárt a pontversenyben. 1954-re elkészült a 250F típus, amivel Fangio szárnyalt: győzött Argentínában és Belgiumban, mégis elhagyta a csapatot, amikor a Mercedes ülést ajánlott neki. Az eredmény ismert, az ezüstnyíllal megnyerte az 1954-es és '55-ös bajnokságot is. A németek kivonulása után egy évet lehúzott a Ferrarinál, itt megnyerte negyedik vb-címét, majd 1957-re újra aláírt a Maseratihoz. A modenai gárda még mindig a 250F-et használta, de az évek alatt sokat csiszoltak rajta. Fangio meghálálta az újra megadott bizalmat és négy győzelemmel megnyerte a világbajnokságot. 1958-ban még rajthoz állt két futamon egy 250F-fel, mindkétszer a negyedik helyen végzett, de a Francia Nagydíj után szögre akasztotta a bukósisakot.

Forradalom. Ezzel a szóval jellemezhető leginkább az a folyamat ami az 1970-es évek második felében végbement a Formula-1-ben. A Tyrrell 1976-os hatkerekűje, majd a Renault egy évvel később bevetett turbómotorja és a Lotus "ground effect"  elvet alkalmazó autója felkavarta az állóvizet. Többé nem volt elég egy jó autót építeni a Cosworth DFV motor köré és beleültetni egy jó pilótát. Olyan kor volt ez, amikor a mérnökök kezét nem kötötték meg, a Colin Chapman és Gordon Murray-féle zsenik fantáziája szabadon szárnyalhatott és szülhetett radikális konstrukciókat. Aki pedig nem haladt a korral, az hamar a mezőny hátsó felében találhatta magát.

Mario Andretti, Lotus 78

Azért azt szögezzük le gyorsan, hogy a forradalmi vívmányok közül nem mind hozott forradalmi eredményeket a gyakorlatban. A Tyrrell P34 egy futamot ugyan nyert 1976-ban, a csapat pedig harmadik lett a konstruktőri bajnokságban, a következő szezonra továbbfejlesztett autó viszont inkább hátra lépett, mint előre. A megnövekedett tömeg illetve a Goodyear csak ehhez az autóhoz készített gumijainak gyenge minősége miatt már közel sem volt olyan versenyképes, 1978-ra pedig a Tyrrell visszatért a hagyományos négykerekű autóhoz.

A Renault turbómotorja már reménykeltőbb próbálkozás volt és fokozatosan egyre jobb eredményeket értek el a franciák, de a hőn áhított világbajnoki címet nem sikerült elhódítaniuk. A nyolcvanas években a turbófeltöltés általánossá vált és sokak szerint a sportág történetének legszebb évei voltak ezek, a több mint 1000 lóerős motorokkal.

A fenti kettőnél gyorsabb és nagyobb sikereket hozott a Lotus 78-on kikísérletezett, az angolban ground effect-nek nevezett eljárás. Colin Chapman, a Lotus csapatfőnöke járatos volt a repülésben és a repülőgép tervezésben, és egy második világháborús de Havilland Mosquito-t tanulmányozva fogant meg benne a gondolat, hogy ha a repülőgép szárnya felhajtóerőt generál, akkor a profilját megfordítva leszorítóerőt is létrehozhat, amit az autóversenyzésben is kamatoztathatnak. Ötleteit megosztotta csapata vezető mérnökeivel, név szerint: Tony Ruddal, Peter Wrighttal, Ralph Bellamyval és Martin Ogilvie-vel. Közülük Rudd és Wright már dolgozott hasonló elven a hetvenes évek elején a BRM-nél, de ötleteik végül egy autón sem jelentek meg. Ők öten tervezték a Lotus 78-at, amely forradalmasította a pályaversenyzést.