Az 1966 és 1971 közötti időszakot gyakran jellemzik úgy, mint a sportautó-versenyzés aranykorát. Az évek során számos ma már legendának számító versenyautó állt rajthoz a sportautó világbajnokság futamain, a világ legjobb versenyzőivel. Ezt az izgalmas időszakot mutatom be a most induló háromrészes minisorozatban.

Mielőtt belevágnánk a tényleges történésekbe, érdemes áttekinteni, miért is számít kiemelkedő korszaknak ez a hat év a sportkocsi vagy ha úgy tetszik, a hosszútávú versenyzés történetében. Az ötvenes évek igazán kiváló versenyeket hozott, a világ vezető sportautó gyártói küzdöttek egymással Le Mans-ban, Sebringben, Szicília kanyargós hegyi útjain vagy a Nürburgring hírhedt zöld poklában. A hatvanas évek elejére viszont nem nagyon maradt komoly ellenfele a Ferrarinak és a fiatal olasz márka fölényesen uralta a versenypályákat. Előtérbe kerültek a GT-k és a kisebb, két liter alatti motorral készült autók, amelyek mezőnyében a Porsche és az Abarth dominált, igazi nagy prototípusokat azonban csak a Ferrari készített.

A Scuderia fel is keltette Henry Ford II, a Fordot alapító Henry unokájának figyelmét és ajánlatot tett Enzo Ferrarinak a márka felvásárlására. Enzo azonban némi kacérkodás után nemet mondott, Ford pedig annyira berágott ezen, hogy hadat üzent Ferrarinak. Ott akarta legyőzni, ahol a legjobban fáj neki: a versenypályán.

1964-ben kitört a totális háború. A Ford Carroll Shelby vezetésével sorra fejlesztette a gyorsabbnál gyorsabb autókat, de a Ferrarit rettentő nehéz volt megverni. A Shelby Cobra és a kiváló Cobra Daytona Coupe a GT-k mezőnyében jól szerepelt, de az igazán nagy versenyeken esélytelenek voltak a Ferrari P-szériája ellen. Ezért volt szükség a Ford GT40-esre. A kezdetben 4,2 literes V8-as motorral készülő típus csúfosan lebőgött a '64-es Le Mans-i 24 óráson, a három autóból egy sem ért célba. De az amerikaiak számolatlanul öntötték a pénzt a versenyprogramba és ennek lassan meglett az eredménye. A következő év elején a már 4,7 literes GT40 megnyerte a Daytonai 24 órást, igaz a Ferrari gyári csapata nem vett részt a futamon. Le Mans-ra elkészült a GT40 Mk.II, immáron 7 literes motorral, de a típus ismét leszerepelt Franciaországban. A Ferrari hármas győzelmet aratott és év végén fölényesen nyerte a világbajnokságot.

A 250 LM az utolsó Ferrari, amely győzni tudott Le Mans-ban

1966-ra a vb-futamok számát 20-ról 13-ra csökkentették, a fókusz pedig újra a nagy sportkocsikra került. Ezzel ténylegesen elkezdődött az aranykor, amely idővel túlmutatott a Ferrari és a Ford párharcán.

Az Ouninpohja szakasz kétségkívül a leghíresebb és legsodrósabb szakasza a Finn, korábbi nevén Ezer tó ralinak. 1967-ben Timo Mäkinen felcsapódott motorháztetővel ment végig rajta, de még így is meg tudta nyerni a versenyt Minijével.

Negyven éve már, hogy egy ködös novemberi éjjelen Graham Hill magánrepülőjével lezuhant az arkley-i golfpálya mellett. A balesetben rajta kívül még csapatának öt tagja vesztette életét. Ezzel a tragikus balesettel a brit autósport igazi nagykövetét vesztette el, az egyetemes motorsport pedig egy páratlan versenyzőt. Ő ugyanis az egyetlen aki megnyerte a világ három legjelentősebb autóversenyét: a Monacói Nagydíjat, az Indianapolisi 500 mérföldest és a Le Mans-i 24 órást.

Norman Graham Hill. Sisakjának mintázatát a Londoni Evezős Klubban viselt sapkájáról kölcsönözte

Nem vagyok nagy híve a NASCAR mai bádogautóinak, mert a nevükkel ellentétben már rég nem stock állapotúak, nem sok közük maradt az utcai változatokhoz. Negyvenöt évvel ezelőtt nem csak a nevüket kölcsönözték a polgári verzióktól, de a technika is sokban egyezett. Igaz, már akkor is próbálták a lehető legtovább feszegetni a határokat, így születhettek meg a sport történetének legizgalmasabb autói.

A hatvanas évek végén aerodinamikai forradalom volt kibontakozóban az autósportban és ebből nem maradhatott ki a NASCAR sem. Az elején persze még senki nem gondolta, hogy a robusztus izomautókon is a Forma-1-esekhez hasonló szárnyak fognak megjelenni, de hamarosan már ez sem tűnt elképzelhetetlennek. Kezdetben az egész aero-őrület nem volt több, mint egy próbálkozás, hogy kicsivel áramvonalasabbá tegyék a szögletes nehézbombázókat.

Az 1965-ös Targa összefoglalója, kincset érő angol kommentárral. Mai ésszel egyszerűen már felfoghatatlan, hogy ötven évvel ezelőtt ilyen versenyeket rendeztek.

A felvonultatott technika nem kevésbé ámulatba ejtő. A ritka Ferrarik és Alfa Romeók között is különlegesnek számít az az erősen prototípus fázisban lévő Ford GT40 Roadster Bob Bonduranttal és Sir John Whitmore-ral a volánnál. Az aprócska Porsche 904 Bergspyder hasonló kuriózum, akárcsak a csónak alakú Abarth 1600 OT Spider.

A névsor is veretes: Ludovico Scarfiotti, Umberto Maglioli, Graham Hill, Jean Guichet, a kor meghatározó ralisai közül Paddy Hopkirk, Rauno Aaltonen, Timo Mäkinen. Hopkirk különösen látványos stílusban terelgette MG Midget-jét. De a legnagyobb sztár Nino Vaccarella volt, aki Lorenzo Bandinivel győzelemre vezette a Ferrari 275 P2-t. A nézők odavoltak a helyi hősért, elég csak megnézni hány helyen festették nevét az úttestre.

A hatvanas évek közepén a britek nemcsak a zenében, de az autósportban is meghódították Amerikát. Itt épp az invázió három élharcosa, Jackie Stewart, Graham Hill és Jim Clark látható 1966-ban Indianapolisban. Egy évvel korábban Clark volt az első, aki középmotoros autóval nyert az Indy 500-on. '66-ban úgy tűnt Stewartnak is sikerülhet a bravúr, de tíz körrel a leintés előtt egy tönkrement olajpumpa miatt ki kellett állnia. Hill kihasználva csapattársa problémáját megnyerte a versenyt Clark előtt.

Jacky Ickx pályafutása, túlzás nélkül állíthatom, páratlan. A többségnek valószínűleg hat Le Mans-i győzelme ugrik be először, de a belga az autósport sokkal több formájában kipróbálta magát. Ez az ő idejében természetesnek számított, ám Ickx mindenhol kiemelkedőt alkotott a Formula-1-től Le Mans-on át a Párizs-Dakarig. Mindegy volt neki milyen autóval, milyen versenyen indult, szinte mindig a legjobbak között volt. Hosszú pályafutása során számtalan típussal versenyzett, ezek közül próbálom bemutatni a legjelentősebbeket és legérdekesebbeket.

FENT: Jacky Ickx egészen fiatalon belecsöppent a motorsportok világába, apja ugyanis motorversenyekről tudósított és rendszerint magával vitte fiait is a futamokra. Jacky öccse, Pascal is autóversenyző lett később. Jacky triálmotorokkal kezdte és hamarosan Európa-bajnoki címet nyert 50 cm³-ben, majd átnyergelt a túraautókra. 1965-ben egy Lotus Cortinával belga bajnok lett, a képen látható Ford Mustanggal pedig megnyerte az Európa-bajnokság Divízió 3-as címét. Ekkor még csak 20 éves volt.

LENT: A következő évben számos típust kipróbálva indult különböző túra- és sportautó futamokon. A Fordokkal elért sikerei kikövezték az utat Le Mans-ba, ahol az Essex Wire csapat Ford GT40-esével állhatott rajthoz. Jochen Neerpasch-sal 154 kört teljesítettek mielőtt a motor megadta volna magát. A sikertelen verseny ellenére Ickx bekerült a topkategóriás versenyzés vérkeringésébe.

Bruce McLaren, McLaren M8B, 1969

... Makes me want to shake hands with the whole of Finland" - szólt a kevésbé ismert, de az igazságot kiválóan látó Half Man Half Biscuit zenekar dala. Hannu Mikkola, a hetvenes-nyolcvanas évek egyik legmeghatározóbb raliversenyzője számos gyártó autóját vezette, de egy valami állandó volt: minden típussal a győzelemre hajtott. 31 éves pályafutása a rali hőskorában kezdődött, ott volt a maratoni ralikon, majd a világbajnokság elindulásánál, a nyolcvanas években a kezei között formálta át a sportot a forradalmi Audi Quattro, bajnok volt a B-csoport fergetegében, és még vezette az A-csoportos gépeket is. Ezúttal az ő autói közül válogattam.

FENT: A Volvo PV544 az ötvenes évek végének, hatvanas évek elejének egyik sikertípusa volt. Elsősorban a svéd gyári pilóták, Gunnar Andersson és Tom Trana révén vált ismertté, akik Európa-bajnokságot nyertek vele, de 1963-ban a fiatal Mikkola is egy ilyen autóval kezdte pályafutását.

LENT: Első komoly sikereit a hatvanas évek végén, a Ford Escort Twin Cammel érte el (a képen valószínűleg nem ő látható, de a TC-ről nehéz jó felvételt találni). 1968 és 1970 között zsinórban háromszor nyerte meg az Ezer tó-ralit, később még négy alkalommal végzett első helyen hazája legnagyobb versenyén, ez a mai napig rekordnak számít.

Marcos Mantis XP Repco, 1968