Forma.Túra.Rali.


Egy igazi technikás pálya

2019. augusztus 23. - eszgbr

Hatvan évvel ezelőtt e napon rendezték a 8. Portugál Nagydíjat, ami az 1959-es Forma-1-es világbajnokság hetedik futama volt. A legendás újságíró, Denis Jenkinson tudósítását olvasva a MotorSport archívumában, megakadt a szemem egy mondaton, ami jól körülírja, hogyan is kellett kinéznie egy igazi "versenyzői" versenypályának akkoriban, aminek a Lisszabon melletti 5,44 km hosszú Monsanto meg is felelt:

"A pálya felülete első osztályú aszfalt, eltekintve a kétsávos úttól, ami betonozott, és a rövid kockaköves szakasztól, de számos bukkanó van, ami megdolgoztatja a futóművet és az egész pálya természete igazi országúti versenyzéshez illő, sehol döntött kanyarok vagy széles nyílt terek, hogy megkönnyítsék a versenyzők dolgát; ami azt illeti, épp az ellenkezője, trükkös hajlatokkal, íveken történő fékezéssel, beláthatatlan kanyarokkal, fasorral szegélyezett szakaszokkal és minden normális nehézséggel, amivel a mindennapi közlekedésben találkozni."

Tovább

Autók, amelyek forradalmasították a Formula-1-et

A mérnöki zsenialitás időről-időre olyan megoldásokban ölt testet, amelyek amellett, hogy versenyelőnyhöz juttathatják a felhasználó csapatokat, új lendületet adhatnak a fejlesztéseknek és új irányba terelhetik magát a sportot is. Alább olyan típusokat mutatok be, amelyek újdonságnak számító technikai megoldásaik miatt kiemelkedő szereppel bírtak a Formula-1 történetében. Fontos megjegyezni, hogy voltak olyan újítások, amelyeket az F1-es mérnökök is más kategóriákból vettek át, itt most kifejezetten az F1-es bemutatkozásukra koncentrálok.

1954 Lancia D50 - az első autó, amelybe a motor teherviselő elemként került beépítésre

1954_lanciad50.jpg

1955 Cooper T40 - az első középmotoros autó

1955_coopert40.jpg

Tovább

Három dudás egy csárdában

A Formula-1-ben már jó ideje megszokhattuk, hogy egy csapatban alapesetben két pilóta versenyez, ez legfeljebb sérülések vagy szezonközi versenyzőcserék miatt változhat. De nem volt ez mindig így, a hőskorban annyi autót indíthatott egy csapat, amennyit bírt, gondoljunk csak a Mercedes négyes (!) győzelmére az 1955-ös Brit Nagydíjon. De mivel az F1 sohasem volt olcsó mulatság, a három-öt autós felállások a gyári csapatok kiváltságai maradtak. Most azokat az eseteket elevenítem fel, amikor egy konstruktőr autóit egy szezonon belül három versenyző is győzelemre vezette.

A világbajnokság történetében (a bajnokságon kívüli futamokat nem vizsgálom) mindössze hat olyan szezon volt, amikor adott konstruktőr (nem csapat!) autóit egy évben hárman is az első helyre kormányozták.

1951: Alfa Romeo

A világbajnokság első két évét az Alfa Romeo és a három F: Farina, Fangio és Fagioli uralták, 1950-ben Farina, egy évvel később Fangio lett világbajnok. Fagioli az első évben megszerezte a bronzérmet, de '51-ben már nem kapott állandó ülést, csak a Francia Nagydíjon jutott lehetőséghez. A reimsi futamon Fangio autója korán lerobbant, így amikor Fagioli a boxba hajtott tankolni, kiparancsolták Alfájából, amit Fangio kapott meg és meg is nyerte vele a versenyt. Fagioli a másik autóval bejött 11-nek, de mivel a győztes autót ő is vezette, Fangio mellett őt is győztesként hirdették ki, a győzelemért járó 8 pontot elfelezték köztük. Így Luigi Fagioli úgy szerepel a statisztikákban, mint aki megnyerte utolsó világbajnoki futamát, ezáltal 1951-ben hárman is nyertek Alfa Romeoval, ugyan nem a klasszikus értelemben vett módon.

1950_british_gp_-_alfa-romeo_t.jpgAlfa Romeo 158-asok az 1950-es Brit Nagydíj előtt

Tovább