Ötven éve nyerte első világbajnoki címét Jackie Stewart, az autósport egyik legemblematikusabb alakja. Háromszoros világbajnok, visszavonulásának idején a Forma-1 legjobb és legeredményesebb versenyzője volt, igazi öröksége mégis a versenysport biztonságosabbá tételéért folytatott munkásságában rejlik. Az évforduló kapcsán visszatekintünk pályafutására és életére.

Kevés kép foglalja össze ilyen jól a '60-as, '70-es évek autósportjának veszélyességét. Jackie Stewart a kanyarból kifelé próbálja megzabolázni March 701-esét, miközben a háttérben Jackie Oliver BRM-je lángol az 1970-es Spanyol Nagydíjon, Jaramában

Az 1966-os Monacói Nagydíj mérföldkő a Formula-1 történetében, egy új korszak, ha úgy tetszik, a sport aranykorának kezdetét jelöli. Az új motorformula bevezetésével ismét a teljesítmény és a sebesség került középpontba. Habár szinte minden résztvevő üdvözölte a változásokat, Monaco megmutatta, hogy csak kevesen voltak felkészülve az új kihívásokra...

Jackie Stewart (BRM P261, 2,0 L V8)

A Forma-1 első másfél évtizedében nem kevesebb, mint négy különböző motorszabály váltotta egymást. A világbajnokság 1950-es elindulásakor még a világháború előttről származó szabályokat alkalmazták (4,5 literes szívó- vagy 1,5 literes feltöltéses motorok). 1952-53-ban 2 literes Forma-2-es autókkal futották a világbajnokságot, majd 1954-ben jött az első, kimondottan a Forma-1 számára létrehozott szabályzat. A 2,5 literes autók a kor színvonalához mérten erősek és gyorsak voltak, a gyártók is láttak bennük fantáziát. 1960 után viszont biztonsági okokra hivatkozva kitiltották őket a világbajnoki futamokról, az új autók maximális hengerűrtartalma 1,5 liter lett, ami az addigi F2-esekének felelt meg. A csapatok és a versenyzők egyöntetűen rosszul fogadták a többek által csak játékautónak titulált kisebb versenyautókat. Szerették volna, ha újra nagy lökettérfogatú, erős és komoly kihívást jelentő autókkal versenyezhettek volna és kívánságaik öt évvel később teljesültek is.

Az 1966-os szabályzat szerint az autókba maximum 3 literes szívó- vagy 1,5 literes feltöltéses motorokat lehetett szerelni, bár utóbbi opcióval ekkor még senki nem foglalkozott, az első turbómotoros F1-esre 1977-ig kellett várni. A megugrott teljesítmény és az ekkor még gyakorlatilag nemlétező leszorítóerő miatt az autók vezetése igazi kihívás elé állította a pilótákat, a megnövekedett üzemanyagigény miatt szükségessé váló nagyobb tankok pedig extrém kockázatossá tették az esetleges baleseteket. Az új szabályok olyan jól sikerültek, hogy a következő húsz évben nem is változtattak rajtuk jelentősen és a szívómotorok 1986-os betiltásáig életben maradtak.

Múlt héten Monacóban Lewis Hamilton megszerezte pályafutása 77. Forma-1-es világbajnoki futamgyőzelmét és látszólag megállíthatatlanul száguld hatodik világbajnoki címe felé. A jelenlegi csúcstartó, Michael Schumacher 91 győzelemig és hét világbajnoki címig jutott. Előbbit akár idén megdöntheti Hamilton, bár ehhez minden hátralévő futamot meg kellene nyernie, ami azért mégiscsak valószínűtlen. Viszont látva hogyan uralja a Mercedes 2014 óta a Formula-1-et, könnyen lehet, hogy a 2020-as idény végére az angolnak lesz a legtöbb futamgyőzelme és Schumacherrel holtversenyben a legtöbb világbajnoki címe is, így ő lehet a sportág legeredményesebb versenyzője. Adja magát a kérdés, lehet-e ő minden idők legjobbja is?

fotó: motorsport.com / LAT Images

A leginkább objektív válasz talán az, hogy különböző korok versenyzőit nem érdemes összehasonlítani, minden korszaknak megvoltak a nagyjai, de az emberek szeretnek parttalan vitákat folytatni a divatos kifejezéssel élve GOAT-kérdésről (Greatest Of All Time), nem csak az F1-ben, hanem minden sportágban. A legszebb, hogy minden kiválóság rajongói találnak valamilyen kapaszkodót, hogy bizonyítsák, kedvencük (volt) a legjobb.

Kifordítva a címet feltehetném úgy is a kérdést: Michael Schumacher minden idők legjobbja? Így már rögtön sikerül két táborra osztani az olvasókat, az egyik felük hevesen tiltakozik, a másik felük bőszen érvel a különböző listákkal, amelyeknek az élén a német neve áll. A számok alapján jelenleg ő a legjobb, de számítanak-e a számok?

fotó: italiaspeed.com

A tegnap elkezdődött előszezoni F1-es tesztidőszak és az Alfa Romeo visszatérése apropóján itt egy kép 1978-ból, amikor az Alfa gőzerővel készült az akkori visszatérésére. A fotó érdekessége, hogy a 177-est nem más, mint Niki Lauda vezette, aki ekkor az Alfa-motorokat használó Brabham istálló alkalmazásában állt, így ugorhatott be a Paul Ricard pályán rendezett tesztre.

Ahogy a neve is mutatja, az Alfa 177 fejlesztése 1977-ben kezdődött, de mire 1979-ben bevethető állapotba került, menthetetlenül elavult, közben ugyanis lezajlott egy aerodinamikai forradalom a Lotus vezetésével. Szívóhatást nem alkalmazó autóval esély sem volt labdába rúgni a világbajnokságon, így a 177-est mindössze két futam után felváltotta a fejlettebb 179, amelyet egészen 1982-ig használtak az olaszok.

Mansell és Piquet a '86-os Mexikói Nagydíj rajtjánál. Ez a sallangmentes agresszivitás, amit a két Williams FW11 sugároz, már soha nem tér vissza az autósportba. Hihetetlen kiállásuk volt ezeknek az autóknak, a sárga-kék-fehér színösszeállítás is bitang jó

Az 1958-as Forma-1-es Portugál Nagydíj iránt az utóbbi időben különös érdeklődéssel viseltetek. Elsősorban az érdekes pálya miatt, de a világbajnokság kimenetelét döntően befolyásoló események miatt is.

Stirling Moss (Vanwall) állva hagyta a mezőnyt a rajtnál. Közvetlenül mögötte Hawthorn (Ferrari), majd balról jobbra haladva: Lewis-Evans (Vanwall), von Trips (Ferrari), Brooks (Vanwall) és Behra (BRM). A háttérben Cooperek és Maseratik

Ez volt az utolsó év, amikor orrmotoros autó nyerte a világbajnokságot, tehát a futam még nem az agilis középmotoros gépekről szólt, ez mindenképp ad egy sajátos bájat a versenynek. Ez volt a hetedik Portugál Nagydíj, de az első, ami a világbajnokságba is beszámított.

A versenyt a portói Circuito da Boavista pályán rendezték, angol nyelvű szövegben gyakran hivatkoznak rá az oportói pályaként is, a város angol neve után. A közúton kijelölt 7,4 km hosszú nyomvonalat érdekes kettősség jellemezte, az első felét jóformán két hosszú egyenes adta, a hosszabb Avenida da Boavistáról kapta nevét a pálya. A második fele viszont a házak között kanyarogva vezette vissza a mezőnyt az óceán partján kijelölt célhoz.

Jo Siffert, March 701 Ford, Spa-Francorchamps, 1970

Az elmúlt egy hétben Fernando Alonso tesztelte a United Autosports Ligier-jét, amivel januárban a Daytonai 24 órás sportkocsiversenyen fog indulni, illetve tesztelte a Toyota hibrid versenyautóját, amivel júniusban a Le Mans-i 24 óráson és akár a hosszútávú vb más futamain is rajthoz áll majd. Rég nem látott aktivitás egy F1-es világbajnoktól.

Alonso a bahreini teszten a Toyota garázsában (fotó: XPB)

A spanyol nem titkolta eddig sem, hogy a Monacói Nagydíj után az autósport másik két nagy versenyét, a Le Mans-i 24 órást és az Indy 500-at is meg akarja nyerni. Májusban Indianapolisban egy motorhiba gátolta meg egy jó eredmény elérésében, 2018-ban úgy tűnik a francia klasszikuson a sor.

Azt még nem tudni, hogy Alonso próbálkozásai lavinát indítanak-e el, de az biztos, hogy nagyon jót tesznek az autósportnak. Feléledni látszik a hagyomány, hogy aktív Forma-1-es versenyzők más bajnokságokban is rajthoz álljanak, gúnyosan megjegyezhetném, úgy tűnik visszatérnek a földi halandók közé. Halandók alatt persze nem magunkat, nézőket értem, hanem azokat a kiváló autóversenyzőket, akik a világ számtalan más sorozatában indulnak. Az F1-esek évtizedekkel ezelőtt elvonultak elefántcsonttornyukba, ahol senki nem kérdőjelezte meg, hogy ők a világ legjobb versenyzői, egy szűk elit kört alkottak, ahová borzasztó nehéz bekerülni. Persze voltak néhányan, akik időről-időre kiszöktek a toronyból szórakozni egy kicsit, de Alonso kaliberű pilóták régóta nem tettek ilyet. Pedig sokáig ez volt a természetes.

A Forma-1-es világbajnokság történetében mindössze egyszer rendeztek futamot a Berlin melletti AVUS-on, 1959-ben. A 8,3 km hosszú pálya roppant egyszerű vonalvezetésű volt, az autópályából leválasztott két párhuzamos egyenest egy szűk hajtű-, illetve egy gyors döntött kanyar kötötte össze.

A pálya kedvezett a nagy motorerővel bíró autóknak, így az orrmotoros Ferrariknak amelyek Tony Brooks vezetésével hármas győzelmet arattak a domináns középmotoros Cooperek előtt.

A versenyhétvége nem múlt el komoly balesetek nélkül. Jean Behra egy betétfutamon Porschéjével kirepült a döntött kanyar tetején és egy zászlórudat eltalálva életét vesztette. Másnap a nagydíjon Hans Herrmann bukott óriásit, de szerencséjére kiesett BRM-jéből, míg az a levegőben pörgött (biztonsági övet még nem használtak akkoriban), így megúszta komolyabb sérülések nélkül.

Idén 70 éves a Ferrari, így talán megfelelő az alkalom, hogy felelevenítsük történetének egyik legnagyobb krízisét. Ötvenhat évvel ezelőtt a teljes vezérkara otthagyta Enzo Ferrarit, egy merőben szokatlan ok miatt, majd a szakadárok megalapították az ATS-t, amellyel a Ferrarit kívánták letaszítani a trónról. Enzo kiváló érzékkel ültette a megfelelő embereket a megfelelő pozíciókba, így a Ferrari nem csak túlélte a belső válságot, de új erőre kapva tovább haladt a sikerek útján, esélyt sem adva az újdonsült konkurenciának.

1961. október 30.. Ötven nap telt el azóta, hogy monzai győzelmével Phil Hill megnyerte a Forma-1-es világbajnoki címet, a Ferrari pedig a konstruktőri bajnokságot. A Scuderia egész évben óriási fölényben volt az 1,5 literes motorformula első évében, egyedül Stirling Moss tudott kellemetlenséget okozni a vörös autók pilótáinak. Hill bajnoki sikerét beárnyékolta csapattársa és riválisa, Wolfgang von Trips tragikus balesete az Olasz Nagydíj második körében, amely tizenöt néző életét is kioltotta. Hill még júniusban megnyerte a Le Mans-i 24 órást Olivier Gendebien oldalán, a Ferrari pedig a sportkocsi vb-n is az élen végzett, megkérdőjelezhetetlenül uralta a versenypályákat.

Ezen a késő októberi napon a Ferrari nyolc vezető beosztású alkalmazottja kapta kézhez utolsó havi bérét és felmondását.