A hetvenes évek legvégén Japánban is elindult egy nemzeti Group 5 bajnokság, a Fuji Super Silhouette Series. Az első szezonban Tacsi Nobuhide és a TOM'S istálló a Németországból vásárolt Toyota Celica LB Turbóval indult, de az autó nem volt elég ütőképes a bajnoki cím elhódításához. Az 1980-as szezonra a Dome-mal közösen új autót építettek, az aktuális Celica alapjain, később pedig egy Corolla alapú versenyautó képében folytatták az együttműködést.

Dome Celica Turbo

Dome Toyota Celica Turbo

A Super Silhouette Series 1979 és 1983 között futott Japánban a Fuji Grand Championship Series részeként és az Európában akkor már elterjedt FIA Group 5 szabályok szerint épített versenyautókat nevezhették a sorozatba. Tacsi Nobuhide a Schnitzer által fejlesztett Celicával egy győzelmet ugyan aratott 1979-ben, de ahhoz, hogy versenyképes maradjon, szüksége volt egy modernebb konstrukcióra. A kocsi vázát és karosszériáját a Dome fejlesztette, a háromajtós Celica RA40-ből csak a szabályok által minimálisan előírt részeket tartották meg. Az autóba az Celica LB Turbóból származó 2090 cm³-es, 560 lóerős sornégyes motort szerelték, az ötsebességes váltót a Getrag szállította.

A DRM két liter feletti divíziójára 1976 után gyakran hivatkozok úgy, mint egy Porsche márkakupára, ami nem is áll messze a valóságtól, a Zakspeed Capri felbukkanásáig nem volt méltó ellenfele a 935-nek. Ez viszont nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lett volna konkurenciája. A magának BMW-kkel hírnevet szerző Schnitzer rögtön a Group 5 szabályok németországi bevezetése után elkezdett fejleszteni egy versenyautót, de meglepetésre nem egy hazai modell, hanem a Toyota Celica alapjain.

Rolf Stommelen, Nürburgring, 1978

Az új versenygép alapját a kifutó első generációs, A20 kódjelű Celica, annak is a háromajtós Liftback változata adta. Az autóba a 18R-G erőforrás 2090 cm³-re fúrt változata került, a Schnitzer pedig egyedi 16 szelepes hengerfejet is tervezett hozzá. Ahogy a korabeli német versenyautóknál megszokott volt, ez a motor is Kugelfischer befecskendezést és egy darab KKK turbófeltöltőt kapott, a teljesítménye így elérte az 560 lóerőt. A Group 5 szabályok adta lehetőséget kihasználva jelentősen átépítették a karosszériát is, különös tekintettel az autó orrára, sárvédő szélesítéseire és a hátsó szárnyra.

A motor méretéből adódóan az autót a DRM (Deutsche Rennsport Meisterschaft) 2 liter feletti divíziójába nevezhették, ahol gyakorlatilag az egyetlen komolyan vehető nem porschés indulónak számított. Az autót a Schnitzer főszponzora, a Rodenstock mellett a Toyota Deutschland is támogatta, ennek ellenére csak egy autót indított a csapat, amely közben a Divízió II-ben is rajthoz állt két BMW 2002 Turbóval.

Az IMSA GT széria az Egyesült Államok legjelentősebb GT és sportautó bajnoksága volt a hetvenes évek közepétől fogva, a GTO pedig a csúcskategóriájának számított. Ám előbb a GTX, majd a nyolcvanas évek elején a helyébe lépő GTP géposztály átvette a vezető szerepet. A GTO továbbra is megmaradt a legnagyobb szériaalapú kategóriának, de veszített népszerűségéből. Az összkép akkor kezdett változni, amikor a konstruktőrök egyre inkább elrugaszkodtak az alapot adó modellektől és csővázas versenygépeket kezdtek építeni, amelyek már csak nyomokban emlékeztettek a névadó utcai autókra.

Mai szemmel nézve ezek az autók jobban hasonlítanak a NASCAR gépekre, mint a mai GT-kre, de akkoriban Amerikában a mostanitól eléggé eltérő szemléletben tervezték a GT-ket, például jó ideig nem engedték különálló hátsószárnyak felszerelését az autókra. A donormodell legtöbb esetben egy olcsó, orrmotoros kupé volt, szemben a mai méregdrága sportkocsikkal. Európában nem terjedtek el a hasonló autók, sőt a nyolcvanas évek második felére szinte teljesen elsorvadt a GT versenyzés, a kategória csak a kilencvenes években, a C-csoport megszűnésével kapott új erőre.