Mikael Sundström egy B-csoportos Peugeot 205 T16-tal az 1985-ös RAC Rally-n. Mögötte a későbbi győztes, Henri Toivonen készül előzni Lancia Delta S4-esével

Sundström autóját nem a gyári Peugeot csapat készítette fel, hanem a franciák brit fiókcsapata. Sundström a kiváló negyedik helyen haladt egészen addig, míg hosszában be nem bukfencezett a fák közé. A csapathoz 1985-ben csatlakozott és egy A-csoportos 205 GTI-vel kezdett, de az év közepén már megkapta a középmotoros 205 T16-ot. Legnagyobb sikerét a következő évben érte el, amikor megnyerte a brit és az Európa-bajnokságba is beszámító Skót-ralit. Az év végi RAC Rally-n már egy gyári Evo 2-es Peugeot-val indult és lett negyedik.

A brit Peugeot csapatot Des O'Dell vezette, aki már az ötvenes években, a világbajnok és Le Mans-győztes Aston Martin csapatban is dolgozott. Később a Hillman és a Talbot ralicsapatát irányította, majd miután utóbbi egyesült a Peugeot csapatával, ő vette át a brit részleget. 1987-től A- és N-csoportos 205 GTI-kkel és 309 GTI-kkel versenyeztek és olyan fiatal tehetségek kaptak lehetőséget a csapatban, mint a későbbi világbajnok Colin McRae és Richard Burns.

A Monte-Carlo-ralival hamarosan kezdetét veszi a 2025-ös rali-világbajnokság, így érdemes visszatekinteni a legnagyobb presztízsű verseny gazdag történelmére, kiemelve azokat az éveket, amelyekben kiemelkedő izgalmakat hozott az évadnyitó.

1973: Andruet vs. Andersson

A '73-as Monte az Alpine-Renault csapat versenyzőinek háziversenyét hozta, előrevetítve, hogy ők dominálják majd a frissen indult világbajnokság első idényét. A franciák nem kevesebb mint hat gyári autót indítottak, amelyek közül öt végül az első hatban zárt.

A verseny nagy részében Jean-Claude Andruet vezetett, de három szakasszal a vége előtt Ove Andersson átvette az első helyet miután a francia bő két percet vesztegelt defekt miatt a Col de Turinin. Andersson két évvel korábban már nyert Monte-Carlóban, így ismét ő szállíthatta volna a győzelmet az Alpine-nak, de Andruet fantasztikusan zárkózott fel és az utolsó szakasz előtt újra vezetett 14 másodperccel. A záró szakaszon nagyot csatáztak, Andruet megnyerte a szakaszt, újabb 12 másodpercet adva a második Anderssonnak, akinek így ezúttal be kellett érnie a második hellyel. Andruet nyerte a történelem első rali-vb futamát, navigátora "Biche" pedig az első női győztes lett a vb-n.

A Ford Fiesta raliváltozatai közül a legtöbbeknek alighanem a Fiesta RS WRC ugrik be először, amely 2011-ben váltotta fel a Focus RS WRC-t. Az első Fiesta azonban 1979-ben, a Monte-Carlo-ralin debütált, nem is akármilyen nevekkel a volánnál. A 155 lóerős Fiesta 1600S-sel a Ford gyári csapata nem az abszolút győzelmet célozta meg, arra ott volt a 4-es csoportba tartozó Escort RS1800 Waldegarddal és Mikkolával. A Fiesta két példányát az alacsonyabb, 2-es kategóriába nevezték, az autókat pedig a kétszeres RAC Rally győztes Roger Clark (aki sokkal szívesebben indult volna egy Escorttal) és a mindössze 26 éves Ari Vatanen kapta meg.

Mindkét autó kibírta az ötnapos viadalt, Vatanen és Dave Richards az összetett 10., Clark és Jim Porter a 13. helyen zártak, kategóriájukban pedig a második és negyedik helyet szerezték meg, nagyot csatázva a renault-s Guy Fréquelinnel és Jean Ragnottival. A kis Fiesta tehát kimondottan sikeresen mutatkozott be a rali-világbajnokságon.

A múltkor bemutatott ralimodellek után maradok a franciáknál, de ezúttal egy ízig-vérig pályára szánt versenyautó, egy modern klasszikus, a Le Mans-győztes Peugeot 908 HDi FAP következik.

A Peugeot versenyautókhoz gyerekkori rajongás köt. Amikor az ezredforduló környékén elkezdtem érdeklődni a rali iránt, akkor robbant be Marcus Grönholm a Peugeot 206-ossal, megnyerve a 2000-es világbajnokságot. Annyira tetszett a sztori, ahogy egy addig nem túl ismert, nyeretlen versenyző egy új autóval leiskolázott mindenkit, hogy onnantól a Peugeot-nak és a finnek szurkoltam. A 206 WRC roppant sikeres volt, utódja, a 307 WRC viszont már sokkal mérsékeltebb teljesítményt nyújtott, a Peugeot pedig 2005 végén befejezte WRC programját.

Közben elkezdtem nézni az Eurosporton a Le Mans-i 24 órás közvetítéseit is, de ekkoriban az Audi mindent vitt az R8-assal, majd 2006-ban jött a minden rendes autósport rajongót megbotránkoztató dízelmotoros R10 TDI. Akármennyire is botrányosnak tűnt elsőre, az R10 egy piszok jó gép volt, a V12-es dízelmotornak pedig földöntúli nyomatéka volt. Természetesen megint az Audi nyerte Le Mans-t.

A klasszikus német pályaautók után itt az ideje átevezni a rali területére, Európában pedig egy nemzetnek sincs olyan gazdag történelme raliautók terén, mint a franciáknak. A francia modellautó gyártók pedig lelkesen törekednek arra, hogy e gazdag örökséget részletesen feldolgozzák.

A január-februárban beszerzett pár darab Majorette Porsche után egy időre úgy tűnt, alábbhagy a lelkesedésem és az étvágyam a gyűjtés iránt, de mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy ezt csak elkezdeni lehet, abbahagyni nem.

A raliban, még mielőtt valaki rákontrázna a címre a számtalan sportautós győzelemmel és bajnoki címmel. A nyolcvanas évek elején a Porsche kevéssé várt sikereket aratott az európai rali színtéren, ez pedig arra sarkallta a gyárat, hogy a 911 családot egy dedikált raliváltozattal bővítse, ez lett a 911 SC/RS.

Henri Toivonen / Juha Piironen, Porsche 911 SC/RS, Rallye des Garrigues, 1984

A Porsche az ötvenes-hatvanas években a legsikeresebb ralimárkák közé tartozott, előbb a 356, majd a 911 különböző változataival. Ezt több Európa-bajnoki cím és a Monte-Carló-ralin zsinórban elért három kettős győzelem támasztotta alá. A hetvenes évek elején viszont inkább a GT versenyzés felé fordultak a 911 S-sel, majd a 911 Carrera RSR-rel. A rali Eb-n időnként összejött egy-egy győzelem, főleg az egyébként kiváló sportkocsinak bizonyuló Carrera RS-sel, de az időközben elinduló világbajnokságon gyári támogatás nélkül esélytelenek voltak a Porsche kuncsaftjai. A Porschék elsősorban az aszfaltos versenyeken rúghattak labdába, de a gyári Lancia Stratosok és Fiat 131 Abarthok ellen nem sok esélyük volt.

Ez változott meg 1978 elején, amikor Jean-Pierre Nicolas megszerezte a Porsche első világbajnoki győzelmét, méghozzá az év legfontosabb versenyén, a Monte-Carlo-ralin. A francia versenyzők körében hamarosan népszerű lett a Porsche 911. A rendkívül sikeres Alpine-Renault A110 kiöregedésével kénytelenek voltak új aszfaltmenő típusok után nézni, a váltótípusnak szánt A310 nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a következő ütőképes francia típusra (Renault 5 Turbo) pedig még éveket kellett várni.. A francia bajnokság nagyrészt aszfaltos versenyekből állt, ezért nem igazán kellett kompromisszumot vállalniuk a 911-essel.

Ari Vatanen / Fabrizia Pons, Ford Escort RS Cosworth, Ezer Tó Rali, 1994 (fotó: Stéphane Lhonnay)

Teljes bizonyossággal nem tudom kijelenteni, hogy Ari Vatanen volt az első autóversenyző, akit a Red Bull szponzorált, de az biztos, hogy ő volt az első igazán ismert, aki az osztrák energiaital gyártó támogatását élvezhette. Vatanen az 1994-es szezon közepén került a gyári Ford csapatba, azt követően, hogy az istálló vezető versenyzője, Francois Delecour megsérült egy közúti balesetben. A finn 1993 végén szakított a Subaruval és hat év után navigátorával, Bruno Berglunddal is. A Fordnál Fabrizia Pons diktálta neki az itinert. Öt futamon indultak, ebből három alkalommal az ezüst-piros Red Bull festésű Escorttal. Az Akropoliszon és a RAC Rally-n ötödikek lettek, Finnországban viszont baleset miatt kiestek. A Red Bullnak ekkoriban kezdődött később rendkívül sikeres motorsport szponzorációs programja, egy évvel később beszálltak a Forma-1-be is, a Sauber támogatójaként. A rali-vb-n később számos világbajnoki címet nyertek a Citroënnel, Volkswagennel és az M-Sporttal.

Jelenleg kétségkívül a Toyota a rali-világbajnokság (WRC) uralkodó márkája, versenyzői megnyerték a legutóbbi öt világbajnokságot, a gyártók versenyében pedig hat év alatt négyszer végzett az élen. Ez akkor is hatalmas sorozat, ha esetleg idén a Hyundai megnyeri mindkét bajnoki címet. A nyolcvanas évek végén viszont épp a Toyota lépett fel új kihívóként és próbálta letaszítani a trónról a legendás Martini Lanciát.

A Toyota a kezdetektől jelen volt a rali-világbajnokságon, a kanadai Walter Boyce már a legelső évben, 1973-ban versenyt tudott nyerni Corollájával. A japán márka azonban sokáig csak hevenyészett erőfeszítéseket tett a ralivilág meghódítására. Sőt, valójában nem is a japánoknak, hanem a svéd Ove Anderssonnak köszönhető, hogy a Toyota egyáltalán a térképen maradt. 1972-ben alapított istállóját a japánok hivatalos gyári státusszal ruházták fel, így 1975-től Brüsszelből, majd 1979-től Kölnből, Toyota Team Europe (TTE) néven irányította a márka raliprogramját. 1976-tól a Corollát a Celica 2000 GT-re cserélték, de egészen 1982-ig kellett várniuk a típus első világbajnoki sikerére: Új-Zélandon két svéd, a Forddal világbajnok Björn Waldegard és Per Eklund elvitték az első két helyet, megelőzve a vb-t megnyerő Walter Röhrlt.

Björn Waldegard 1982-ben, Új-Zélandon aratta a Toyota Celica első világbajnoki győzelmét

A Norev márka híres arról, hogy számos hétköznapi autótípus kicsinyített mását kínálja, köszönhetően annak, hogy az autógyártók sokszor a francia céget kérik fel promóciós modelljeik gyártására. Természetesen elsősorban a három nagy francia gyártó modelljeire fókuszálnak, de a 2010-es évek végén a Mercedesszel is együttműködésbe kezdtek és ez a kapcsolat néhány hétköznapinak egyáltalán nem nevezhető modellt is eredményezett. Így készült el a Mercedes W196 Stromlinie F1-es autó és a hozzá tökéletesen illő Mercedes Renntransporter 1/64-es méretarányú modellje, vagyis az Ezüst Nyíl és a Kék Csoda.

A Norevet a francia raliautói nyomán fedeztem fel, de hamar rátaláltam az 1/64 méretarányú modellpalettájuk kétségkívül legimpozánsabb párosítására, a Mercedes-Benz W196 versenyautóra és az azt szállító Renntransporterre.

A Mercedes hónap folyamán mindkét típussal foglalkoztam, a miniatűr változatuk beszerzése pedig igazából a fő hajtóerő volt amögött, hogy belefogtam a tematikus hónapba és több réges-régen eltervezett bejegyzést megírtam és összefogtam egy ernyő alatt. A W196 az ötvenes évek közepének kiemelkedő Forma-1-es autója volt, amelynek létezett egy áramvonalas karosszériával ellátott változata, az ún. Stromlinie, amelyet a kifejezetten gyors pályákra szántak, mint amilyen Monza vagy Reims volt akkoriban. Az autó roppant sikeres volt és összesen három világbajnoki futamot nyert, illetve egy versenyt a Berlin melletti AVUS-on is. A Renntransporter egy egyedi szállítójármű volt, amely az 1955-ös versenyidényre készült és elsődleges célja a W196 és a 300 SLR versenyautók szállítása volt. Egyedi, áramvonalas kialakításának és az utcai 300 SL sportkocsiból származó 220 lóerős motorjának köszönhetően akár 160-170 km/h-s sebességre is képes volt rakománytól függően, ezzel a kivételes teljesítménnyel vívta ki a Kék Csoda nevet.

Azok után, hogy 1952-ben megnyerték Le Mans-t és a Carrera Panamericanát, 1954-ben pedig a Formula-1-es világbajnokságot, a Mercedes-Benznél még ambiciózusabb versenyprogramot állítottak össze 1955-re. Ehhez megalkották a korszak legjobb versenyautóját, de egy katasztrofális baleset örökre beárnyékolta sikereiket...

Stirling Moss és Denis Jenkinson az 1955-ös Mille Miglián

Juan Manuel Fangio 1954-ben a Mercedes W196-tal megnyerte az F1-es világbajnoki címet, igaz az autó csak a szezon második felére készült el, így első két győzelmét még a Maserati csapatával szerezte. De az új Ezüst Nyíl akkora fölényt biztosított számára, hogy az olaszokkal szerzett két győzelme nélkül is első helyen végzett volna a pontversenyben. Az olyan technikai újítások mellett, mint a közvetlen befecskendezéses motor és a könnyű térhálós váz, a Mercedes pilóták fő támasza az autó kiemelkedő megbízhatósága volt. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem voltak műszaki gondjaik, de sokkal jobb esélyük volt egy Mercedesszel célba érni, mint bármilyen más autóval, ez pedig kompenzálta őket a nehezebb kezelhetőség miatt.

Ennek ellenére volt még mit csiszolni a W196-on. Az 1955-ös idényre a legszembetűnőbb újítás a motorborítás jobb oldalán végighúzódó idom volt, amely a megemelt légbeömlő csonkot takarta. Mivel helyszűkében a motort a jobb oldalára döntve építették be a vázba, a légbeömlő nem középre, hanem jobbra került. A nyílása alacsonyan volt elvezetve, a levegőt pedig a nagy hűtőnyíláson keresztül kapta, de ahogy például Pedralbesben, a Spanyol Nagydíjon megmutatkozott, így megnőtt a veszélye, hogy a pályára kerülő levelek, újságpapírok vagy törmelék elfedi a légbeömlő nyílást és a motor nem kap elég levegőt. Emiatt döntöttek úgy, hogy a szívócsonkot magasabbra helyezik, így viszont már nem fért be a motorháztető alá és kénytelenek voltak megtörni az autó elegáns vonalait, megadva a típus jellegzetes végső formáját.

Az igazán nagy dobás azonban az új kétüléses autó volt, amellyel a sportautó világbajnoki címet célozták meg. Az autó a jól csengő 300 SLR név mellett nem véletlenül kapta a W196S kódot, műszaki megoldásait nagyrészt a W196 Forma-1-es autótól kölcsönözte. A legfontosabb változás a motort érintette, mivel a sportkocsi vb-n nem volt megkötve a hengerűrtartalom, a két vezérműtengelyes sornyolcas motort 2,5 literesről 3 literesre növelték. Nem egyszerűen felfúrták a hengereket, a löket méretét is növelték (76 x 68,8 mm helyett 78 x 78 mm-re). A teljesítménye így meghaladta a 300 lóerőt. A szabályok szerint a vezetőfülkét kétülésesre alakították, az autó teljes szélességű karosszériát és fényszórókat is kapott, de a borítás alatt gyakorlatilag egy Forma-1-es autó volt. Az új autóból kilenc példány készült az év folyamán, de versenyen csak hatot használtak.