Negyven éve már, hogy egy ködös novemberi éjjelen Graham Hill magánrepülőjével lezuhant az arkley-i golfpálya mellett. A balesetben rajta kívül még csapatának öt tagja vesztette életét. Ezzel a tragikus balesettel a brit autósport igazi nagykövetét vesztette el, az egyetemes motorsport pedig egy páratlan versenyzőt. Ő ugyanis az egyetlen aki megnyerte a világ három legjelentősebb autóversenyét: a Monacói Nagydíjat, az Indianapolisi 500 mérföldest és a Le Mans-i 24 órást.

Norman Graham Hill. Sisakjának mintázatát a Londoni Evezős Klubban viselt sapkájáról kölcsönözte

Michelisz Norbert a túraautó-vb (WTCC) katari szezonzáróján az első futamon a hetedik, a másodikon a kiváló harmadik helyen zárt, ezzel 2012 után másodszor is megnyerte a privát csapatok versenyzői számára kiírt Yokohama Trophy-t. Ez volt idei hatodik dobogós helyezése, legjobb eredménye a második hungaroringi futamon aratott győzelme volt.

Az 1972-es monzai 1000 km-es verseny rajtja. Az élen a három gyári Ferrari 312 PB, mögöttük az Ecurie Bonnier két Lola T280-asa, Reinhold Joest Porsche 908/3-asa, illetve a Scuderia Brescia Corse Abarth-Osella SE021-e és De Tomaso Panterája

Alapvetően hangulat- és érdeklődésfüggő, hogy éppen milyen témákról írok, de az egész mögött van egy körfolyamat, ami összefügg az autósport szezonalitásával, még úgy is, hogy egy ideje elszakadtam az aktuális történésektől.

Novemberben szokott véget érni a rali-vb, bár mostanában semmi izgalmat nem tartogat a szezonhajrá, de régebben azért volt miért izgulni még ilyenkor is. A Forma-1-es idény ilyenkorra rendszerint véget ért, amíg kezelhető mennyiségű futamot rendeztek (mostanra már ez sem igaz, sőt még több futamot akarnak jövőre), szóval az ősz végén nyugodtan ráhangolódhatott az ember a ralira. A tél szintén ezé a műfajé, hiszen a világ versenypályáinak nagy része használhatatlan a hideg miatt, a rali viszont időjárástól függetlenül űzhető. Január elején rajtol a Dakar, még abban a hónapban lemegy a WRC szezonnyitó Monte Carlo-rali is, februárban pedig nagy kedvencem a havas Svéd-rali. Ilyenkor többnyire ralis hangulatban vagyok, a posztjaim is főleg ralis témákat dolgoznak fel. Talán a szürkés, hideg, trutymós magyar időjárás is közrejátszik a ralis érzésben.

Mondjuk tavaly télen ez kiesett és jelenleg sem érzem magamon, hogy kezdenék belecsúszni ebbe a hangulatba, pedig van pár ralis témám betárazva és szerintem az olvasóközönség is fogékony lenne a témára. Most fel lehetne róni, hogy miért csak a vb-ről meg a nagy nemzetközi eseményekről írok, a magyar raliról miért nem, de megvannak az okai, hogy magyar ralival és úgy általában magyar autósporttal miért nem foglalkozok itt a blogon, talán egy másik posztban majd megírom.

Bár a Man-sziget elsősorban a bolygó legőrültebb sporteseményének számító motoros Tourist Trophy-ról ismert, a Rally Isle of Man, korábbi nevén Manx Rally sem szégyenkezhet ha látványról és pengeélen vezetésről van szó. A belga Patrick Snijers 1988-ban egy Prodrive BMW M3-mal indult és írta be nevét a kevés nem-brit győztes közé. A hátsókerekes M3 elsősorban a túraautó versenyeken elért példátlan sikereiről híres, de aszfaltozott úton állta a sarat a legjobb raliautókkal szemben is.

"Senki nem emlékszik a második helyezettre, én pedig sosem leszek az." Enzo Ferrarinak sok egyéb mellett a vereségről is sarkalatos véleménye volt, de időnként még neki is meg kellett békélnie a második hellyel. Sőt, az idézet első felére is rácáfolt, amikor 1970-ben csapata megalkotta az 512 S-t, amely ugyan alulmaradt a legendás Porsche 917-tel szemben, mégis mindenki emlékszik rá. Egész egyszerűen egyik típusról sem lehet beszélni anélkül, hogy ne tennénk említést a másikról.

A kép egyben előzetesnek is tekinthető a holnap érkező poszt előtt. Közel két hónap után végre új nagyobb lélegzetvételű írással jelentkezek.

A Toyota készített egy nagyon ötletes reklámot, amiben Nakadzsima Kazuki a TS040-nel demonstrálja, egyetlen Le Mans-i kör alatt mennyi energiát képes visszanyerni a fékezésből a japánok hibrid rendszere.