A húszas években már számos sportban rendeztek világbajnokságot, így joggal merült fel az igény, hogy az automobilsport is megrendezze saját csúcsbajnokságát. Az évtized közepére testet öltő autós világbajnokság azonban a kezdeti érdeklődés ellenére inkább a foghíjas rajtrácsokról és a meglehetősen komplikált lebonyolításról maradt emlékezetes.

Antonio Ascari, Alfa Romeo P2, Belga Nagydíj, Spa-Francorchamps, 1925

Egy autós világbajnokság megrendezésének ötlete az AIACR (az FIA-nak, azaz a Nemzetközi Automobil Szövetségnek az elődje) 1923-as párizsi ülésén merült fel először. Még ebben az évben megrendezték az első Európai Nagydíjat. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy sokáig nem rendeztek önálló Európai Nagydíjat, hanem egy-egy rangos grand prix kapta meg a címet, 1923-ban a monzai Olasz Nagydíj. A világháború után ahogy kezdett talpra állni a kontinens ipara, úgy tért vissza az élet a versenysportba, amit jól példázott az Európai Nagydíj változatos mezőnye is.

- 1925 -

Az első világbajnokságot 1925-ben írták ki. Az AIACR az olasz autóklubot bízta meg a szabályok kidolgozásával. Az első és legfontosabb kitétel szerint a bajnokságot a gyártók számára hirdették meg, nem pedig a versenyzőknek. Az első idényben négy, legalább 800 km hosszúságú verseny szerepelt a versenynaptárban: az Indianapolisi 500 mérföldes, amely az ötvenes évek Forma-1-éhez hasonlóan itt is garantálta az interkontinentális státuszt a sorozatnak, az Európai Nagydíj, amit ezúttal Spában rendeztek, a világ legrégebbi grand prix-je, a Francia Nagydíj és természetesen az Olasz Nagydíj. A gyártóknak ezek közül legalább kettőn kellett részt venniük: mindenkinek a hazája versenyén, illetve az olasz futamon, az olaszoknak a bajnokság szervezésében való elévülhetetlen érdemeik elismeréseként.

A pontrendszer a ma megszokott ellentettje volt, a győztes 1 pontot kapott, a második 2-t, a harmadik 3-at, minden további célba érő 4-et, a kiesők 5-öt, a távol maradók pedig 6-ot. Minden gyártónak csak a legelőkelőbb helyen leintett autója szerzett pontot, a szezon végén pedig a legkevesebb ponttal rendelkező márkát hirdették ki világbajnoknak. Minden gyártó ejthetett egy versenyt, vagyis csak a három legjobb eredményt vették figyelembe a végelszámolásnál. Pontegyenlőség esetén nem a győzelmek száma döntött, hanem az Olasz Nagydíj után 48 órán belül rendeztek volna egy 200 km-es futamot a vb-aspiránsok részvételével és a győztes nyerte volna a világbajnoki címet. Végül is miért ne rendezzenek az olaszok még egy versenyt, extra jegybevétellel...

Az 1925-ös kiírás szigorúan rendelkezett arról is, hogy a világbajnok 70 000 francia frank pénzdíjban részesüljön, ezen felül kapjon egy 30 000 frank értékű míves trófeát is.

... és bár hűvös szelek még nem járnak, újak remélhetőleg igen. Az idei év eddig nem alakult valami jól a blog szempontjából, de ősztől igyekszem sokkal több időt fordítani az írásra és befejezni a jó pár félbehagyott bejegyzést, meg persze újakat is szeretnék írni. Hál' Istennek ötletben nincs hiány.

A jövő héten érkező hosszabb poszthoz itt egy kis kedvcsináló:

Három Rothmans Porsche 959 az 1986-os Párizs-Dakaron. Az autók és legénységük úgy állnak a sivatag közepén a magányos pálma mellett, mintha egy szaharai expedíció tagjai tartanának egy kis pihenőt. A régi Dakaroknak tényleg volt egy afféle expedíciós hangulata, sokkal inkább tűntek kalandnak és felfedezésnek, mint a 21. század versenyei. Pedig már ekkor is kőkemény profizmus jellemezte a topcsapatokat. A Porsche a korszak domináns csapataként meg is nyerte a '86-os versenyt, René Metge végzett az első helyen, megelőzve márkatársát, Jacky Ickxet.

(fotó: porsche.com)

A Porsche gyári versenycsapata sem feledkezett meg a márka fennállásának 70. évfordulójáról, az idei Le Mans-i 24 órás versenyen két különleges festésű 911 RSR-rel tisztelegnek a neves elődök előtt. A 91-es rajtszámú autó a nyolcvanas évek Rothmans által szponzorált Porschéit idézi, melyek összesen négy Le Mans-t és két Párizs-Dakart nyertek. A 92-es autó rózsaszín festése az 1971-ben Le Mans-ban rajthoz állt 917/20-ast juttatja eszünkbe.

A mai formájában ismert Porsche márka idén 70 éves, így a 2018-as év a visszatekintésről, ünneplésről és a német mérnöki teljesítmény méltatásáról szól. Ennek alkalmából két korai sikertípus pályafutását idézem fel.

Hans Herrmann / Wolfgang von Trips, Sebring, 1956 (6. hely, kategóriagyőzelem) (fotó: supercars.net)

Nem sokkal azután, hogy 1948-ban a Porsche elkészítette első autóját, hamarosan megjelent a versenypályákon is, 1951-ben pedig már kategóriagyőzelemmel térhetett haza a Le Mans-i 24 órás klasszikusról. Az ötvenes évek és a hatvanas évek eleje a 356 bűvkörében telt, de mellette megjelentek kifejezetten a versenypályára fejlesztett típusok is. Ezek első képviselője az 550-es sorozat volt.

Mansell és Piquet a '86-os Mexikói Nagydíj rajtjánál. Ez a sallangmentes agresszivitás, amit a két Williams FW11 sugároz, már soha nem tér vissza az autósportba. Hihetetlen kiállásuk volt ezeknek az autóknak, a sárga-kék-fehér színösszeállítás is bitang jó

A tavalyi Tour de France felkeltette érdeklődésemet az országúti kerékpársport iránt, így figyelemmel követem a jelenleg zajló Giro d'Italiát is. Ennek apropóján a következőkben a Giróról lesz szó, egészen pontosan az olasz körverseny egykorvolt autós változatáról.

Monzai rajt az 1975-ös Giro d'Italián (fotó: autodelta.info)

Az első Giro Automobilistico d'Italiát 1901-ben rendezték meg a Torinói Autóklub és a milánói Corriera della Sera napilap szervezésében. Az ötletet viszont nem a kerékpárverseny adta, hanem az 1899 óta futó Tour de France Automobile. Érdekes, hogy mindkét verseny esetében hamarabb indult el az autós változat, mint a kerékpáros.

A Torinóból Milánóba tartó ezer mérföldes, Olaszországot behálózó túrát az ekkor mindössze húsz éves Felice Nazzaro nyerte egy Fiattal, a torinói ifjú később a korszak meghatározó grand prix versenyzőjévé nőtte ki magát. A versenyt már a kezdetekkor sem sikerült minden évben megrendezni, a következő kiírásra 1906-ban került sor, ezt Vincenzo Lancia, a nevét viselő autómárka alapítója nyerte, szintén egy Fiattal. Ezt követően a Giro hosszú időre feledésbe merült, 1934-ben és 1954-ben rendeztek egy-egy versenyt, de az igazi feltámadásra a hetvenes évekig kellett várni.

Az IMSA GT széria 150 mérföldes futama a Road Atlanta versenypályán, 1981-ben. A bajnokság jelentős változáson ment keresztül ekkoriban, az utcai autókra még valamelyest emlékeztető GTX kategóriát hamarosan felváltotta a szívóhatásra építő GTP osztály

A hatvanas-hetvenes évek Targa Floriója egyszerűen a világ legjobb versenye volt. Autókat, amelyek Daytona döntött oválján és az irdatlan hosszú le mans-i Mulsanne egyenesben érezték otthon magukat, Szicília kanyargós hegyi útjain eresztettek egymásnak.

Persze ez a verseny jellemzően nem a nagy prototípusokról, hanem a kisebb motoros sportkocsikról és kupékról szólt inkább. Ezért is tűnt jó ötletnek az Opel 1968-ban bemutatott csinos kis kupéjával, a GT-vel indulni. Többen próbálkoztak a típussal, de a legígéretesebbnek kétségkívül az olasz Conrero istálló erőfeszítései tűntek.

1971

A Conrero nem aprózta el, első nekifutásra rögtön négy autót vitt el Szicíliába. Az erősebb, 1,9 literes motorral szerelt GT-k közül egyet csak az edzéseken használtak, a másik három viszont ott volt a verseny rajtjánál. A háromból kettő feladta, az állva maradt Calascibetta / Monti legénységű autó viszont 9. lett összetettben, a kétliteres GT kategóriát pedig megnyerte.