Mára már hozzászokhattunk, hogy a Formula-1 központja Nagy-Britannia, mind technológiai, mind média és egyéb szempontok szerint, továbbá a legtöbb csapatnak is itt található a központja. A világbajnokság indulásakor azonban ez közel sem volt így és a háború előtti viszonyokat folytatva az olaszok és a németek domináltak. 1958-ra viszont a britek mind versenyzői állományban, mind technikailag készen álltak arra, hogy felvegyék a versenyt a kontinentális konkurenciával.

Mike Hawthorn (#24 Ferrari 246 F1) és Stirling Moss (#2 Vanwall VW 5) az 1958-as Portugál Nagydíjon

A Mercedes-Benz másfél éves dominanciáját leszámítva, az ötvenes éveket az Alfa Romeo, a Ferrari és a Maserati uralta, olasz és argentin versenyzőkkel. A franciák és a britek csak epizódszerepet játszottak. Tehetségekben a briteknél sem volt hiány, de az olyan hazai gyártók, mint a Cooper, a Connaught vagy az HWM egyszerűen nem tudtak győzelemre esélyes autót rendelkezésükre bocsátani, így ha a győzelemért akartak küzdeni, kénytelenek voltak "légiósnak állni".

Az első jelentős brit siker 1953-ban született, amikor Mike Hawthorn egy gyári Ferrarival megnyerte a sajtó által az "évszázad versenyének" kikiáltott Francia Nagydíjat, elképesztően szoros csatában legyőzve Fangiót, Gonzálezt és Ascarit, tehát a korszak abszolút topversenyzőit. Egy évvel később Pedralbesben újra győzni tudott. Közben Stirling Moss bekerült a Maserati csapatába, 1955-re pedig leigazolta a Mercedes-Benz. Aintreeben sikerült legyőznie a csapat elsőszámú versenyzőjét, Juan Manuel Fangiót és első britként megnyerte hazai versenyét. Év végén a pontverseny második helyén zárt, így amikor a németek kivonultak a sportból, Moss már vezérként tért vissza a Maseratihoz. Monacóban és Monzában győzve ismét második lett Fangio mögött a bajnokságban.

Moss az 1957-es európai idény kezdetén átigazolt a Vanwallhoz, ezzel régi álma vált valóra, nevezetesen, hogy brit autóval küzdhessen a világbajnoki címért. Az iparmágnás Tony Vanderwell csapata 1954 óta volt jelen a Forma-1-ben, de három évnek el kellett telnie mire győzelemre képes autót tudtak összerakni. Az igazság pillanata ismét Aintreeben jött el, amikor Moss - saját autója műszaki hibáját követően - csapattársa, Tony Brooks versenygépét átvéve megnyerte a Brit Nagydíjat, megszerezve a brit konstruktőrök első világbajnoki sikerét. Moss ezt követően fölényes győzelmet aratott Fangio felett Pescarában és Monzában is, de az argentin Maestro ekkorra már bebiztosította ötödik világbajnoki címét - ezúttal Maseratival -, Moss így újra csak második lett.

Az 1958-as Forma-1-es Portugál Nagydíj iránt az utóbbi időben különös érdeklődéssel viseltetek. Elsősorban az érdekes pálya miatt, de a világbajnokság kimenetelét döntően befolyásoló események miatt is.

Stirling Moss (Vanwall) állva hagyta a mezőnyt a rajtnál. Közvetlenül mögötte Hawthorn (Ferrari), majd balról jobbra haladva: Lewis-Evans (Vanwall), von Trips (Ferrari), Brooks (Vanwall) és Behra (BRM). A háttérben Cooperek és Maseratik

Ez volt az utolsó év, amikor orrmotoros autó nyerte a világbajnokságot, tehát a futam még nem az agilis középmotoros gépekről szólt, ez mindenképp ad egy sajátos bájat a versenynek. Ez volt a hetedik Portugál Nagydíj, de az első, ami a világbajnokságba is beszámított.

A versenyt a portói Circuito da Boavista pályán rendezték, angol nyelvű szövegben gyakran hivatkoznak rá az oportói pályaként is, a város angol neve után. A közúton kijelölt 7,4 km hosszú nyomvonalat érdekes kettősség jellemezte, az első felét jóformán két hosszú egyenes adta, a hosszabb Avenida da Boavistáról kapta nevét a pálya. A második fele viszont a házak között kanyarogva vezette vissza a mezőnyt az óceán partján kijelölt célhoz.

Fernando Alonso 2015-ben visszatér a McLarenhez, így lehetősége lesz, hogy kiköszörülje a csorbát, ami első wokingi korszakában esett a megítélésén. Korábban eljátszotta már ezt a Renault-val is, hiszen a mclarenes kitérőt követően visszatért sikerei színhelyére, amit szintén nem túl elegánsan hagyott el. A spanyol második alkalommal kerül a tékozló fiú szerepébe, de van olyan jó pilóta, hogy korábbi munkaadói valahogy mégis visszavegyék. Az új szerződése apropóján összegyűjtöttem a leghíresebb visszatérőket.

Juan Manuel Fangio - Maserati: 1953-54 és 1957
Az argentin legenda ismert volt arról, hogy mindig a legütőképesebb technikával akart versenyezni, ugyanakkor autói az ő zsenialitásának is köszönhetően lettek sikertípusok. Az Alfa Romeo kivonulása után csapat nélkül maradt 1952-re, egy bajnokságon kívüli versenyen már beült a Maserati autójába, de súlyos balesetet szenvedett, ami miatt ki kellett hagynia a szezon hátralévő részét. Az 1953-as idényben már teljes értékű pilótája volt a Maserati gyári csapatának, a szezonzáró Olasz Nagydíj megnyerése mellett három második helyet is szerzett, így Ascari mögött másodikként zárt a pontversenyben. 1954-re elkészült a 250F típus, amivel Fangio szárnyalt: győzött Argentínában és Belgiumban, mégis elhagyta a csapatot, amikor a Mercedes ülést ajánlott neki. Az eredmény ismert, az ezüstnyíllal megnyerte az 1954-es és '55-ös bajnokságot is. A németek kivonulása után egy évet lehúzott a Ferrarinál, itt megnyerte negyedik vb-címét, majd 1957-re újra aláírt a Maseratihoz. A modenai gárda még mindig a 250F-et használta, de az évek alatt sokat csiszoltak rajta. Fangio meghálálta az újra megadott bizalmat és négy győzelemmel megnyerte a világbajnokságot. 1958-ban még rajthoz állt két futamon egy 250F-fel, mindkétszer a negyedik helyen végzett, de a Francia Nagydíj után szögre akasztotta a bukósisakot.