A Lancia sokáig nem a sportsikereiről volt híres, inkább úttörő megoldásokat alkalmazó kényelmes és elegáns autóiról. Az alapító Vincenzo Lancia 1937-es halálát követően azonban változott az irány a torinói márkánál, az apja örökébe lépő Gianni mindent megtett, hogy a márkát a motorsport világának csúcsára juttassa. A második világháborút követően nagyszabású versenyprogramot indított, ami jelentős sikereket hozott, de végül a csőd szélére sodorta a céget. A Lancia első versenyautói közül is kiemelkedett a D24, amely az ötvenes évek egyik legjobb versenygépének bizonyult.

Alberto Ascari és a Mille Miglia győztes D24

Gianni Lancia egyik első intézkedése volt, hogy a cégéhez csábította a kor sztártervezőjét, az Alfa Romeótól éppen távozó Vittorio Janót. A háború és az olasz ipar leamortizálása miatt a magyar származású mérnök munkája csak az ötvenes évek elején érett be. 1951-ben készült el az Aurelia kupé változata, a B20 GT, amellyel a szükséges átalakítások után komolyan versenyezni kezdtek. Még abban az évben második helyet szerzett a Mille Miglián, Le Mans-ból pedig kategóriagyőzelemmel tért haza. Egy évvel később Felice Bonetto vezetésével a B20-asok hármas győzelmet arattak a Targa Florión.

Az Aurelia sikere megadta a kezdő lökést a Lancia versenyprogramjának. 1953-ban elindult a sportautó világbajnokság, a Scuderia Lancia pedig új autók sorát vetette be a sorozatban. A D20 kupé a B20 GT utódja volt, de a motoron kívül nem sok mindent örökölt az elődtől, ez már ízig-vérig versenyautó volt. A V6-os motor térfogatát 3 literre növelték (a B20 kezdetben 2, majd 2,5 literes motorral készült), teljesítménye elérte a 245 lóerőt. A Lancia szellemiségéhez hűen ismét kitaláltak valami szokatlant, amivel megpróbáltak a konkurencia fölé kerekedni: a D20 fékjeit a karosszérián belül helyezték el, nem közvetlenül a kerekeken, ezzel is csökkentve a rugózatlan tömeget.

A típus az áprilisi Mille Miglián egy harmadik hellyel debütált, pár héttel később Umberto Maglioli pedig megnyerte a Targa Floriót. A Le Mans-i 24 órásra készülve a D20 motorjára kompresszort szereltek, hogy felvehesse a versenyt a Ferrarikkal és Jaguarokkal. Ám a módosítás fordítva sült el, a feltöltéses motorok sorra mondták fel a szolgálatot és a nevezett négy autóból egy sem ért célba. Közben elkészült a D20 nyitott verziója, a D23 is, de ezt csak bajnokságon kívüli kisebb versenyeken indították, Bonetto be is gyűjtött egy győzelmet Monsantóban.

A D20 utolsó komoly megmérettetésére az 1000 km-es nürburgringi futamon került sor, de az istálló legjobb pilótái ekkor már a legújabb típust, a D24-et vezették. A D23-hoz képest számos ponton átdolgozták a műszaki tartalmat. Az immáron 3,3 literes motor 265 lóerőt teljesített, de az igazi előrelépést a kezelhetőség javításával érték el. Csökkentették a tengelytávot és finomítottak a hátsó De Dion-rendszerű futóművön is, ezzel a kor szintjén kiemelkedően jól irányítható autót sikerült alkotni. A Pininfarina az elődökénél még áramvonalasabb karosszériát tervezett a típushoz.

A Nürburgringen Fangio megszerezte az első rajtkockát, Robert Manzon pedig megfutotta a leggyorsabb kört, de mindkét autó hamar megadta magát különböző műszaki okok miatt. Egy héttel később egy kisebb olaszországi futamon Bonetto révén elkönyvelhették az első célba érést (érdekesség, hogy a versenyt Fangio nyerte Alfa Romeóval).

Fangio a Carrera Panamericanán

Az év utolsó komoly megmérettetésére Mexikóban került sor, a világ legveszélyesebb versenyének tartott Carrera Panamericanán a Lancia három D24-gyel és két D23-mal állt rajthoz. Az 1909 mérföld hosszú verseny dél-észak irányban szelte ketté az országot. A D24-eket a topversenyzők kapták meg: az F1-es világbajnok Fangio, a versenyt két évvel korábban megnyerő Piero Taruffi és Felice Bonetto, a D23-akat Eugenio Castellotti és Giovanni Bracco vezette. Az európai márkák közül csak a Lancia indított gyári csapatot ebben az évben, így nem meglepő, hogy végig dominálták a versenyt. Sajnos az extrém verseny ezúttal is rászolgált kétes hírnevére, a Taruffi által űzött Bonetto Silaóban egy épületnek csapta autóját és azonnal életét vesztette a balesetben. A tragédia ellenére a Scuderia Lancia befejezte a futamot és fölényes győzelmet aratott. Fangio 18 óra 11 perces idővel győzött, Taruffi második lett, Castellotti pedig behozta harmadiknak az állva maradt D23-at. A győzelemnek köszönhetően a Lancia negyedik helyen zárt a világbajnoki értékelésben a Ferrari, a Jaguar és az Aston Martin mögött. A D20-at és a D23-at nyugdíjazták.

Ascari a D24-et teszteli 1954 februárjában

1954-ben kihagyták a buenos airesi idénynyitót, Sebringben viszont négy autóval és alighanem a világ legerősebb csapatával álltak rajthoz. Fangio, Taruffi és Manzon, illetve az ígéretes Castellotti mellé elcsábították a Ferraritól Luigi Villoresit és az elmúlt két év Formula-1-es világbajnokságát megnyerő Alberto Ascarit. De meglepetésre nem ők, hanem a negyedik autóval induló Rubirosa-Valenzano páros szállíthatta volna a győzelmet, egy órával a leintés előtt azonban meghibásodott a motor, így végül csak másodikként értek célba.

Egy hónappal később Taruffi megnyerte a Giro di Siciliát, ami jó előjelnek számított az európai vb-futamok előtt. A Mille Miglián viszont nem tudott nagyot alkotni, autója megadta magát, ahogy Valenzanóé is, Castellotti pedig balesetet szenvedett. Az utolsó állva maradt D24 viszont hasított, a zseniális Ascari több, mint fél óra előnnyel megnyerte a versenyt. A Targa Florio nem számított bele a világbajnokságba, a Lancia mégis elküldött két autót Szicíliába, Taruffi pedig ismét győzelemmel térhetett haza a szigetről. A D24 fél év leforgása alatt megnyerte a világ három legnagyobb országúti versenyét, a Lancia pedig üstökösként robbant be az Alfa Romeo, Maserati és Ferrari fémjelezte elitligába.

Taruffi a Giro di Sicilián

Le Mans előtt a Lancia a Ferrarival holtversenyben vezette a világbajnokságot és bár a 24 órásra is leadták a nevezésüket, végül nem utaztak el. A Ferrari nagy csatában legyőzte a Jaguart, így a Lancia lépéskényszerbe került a Tourist Trophy előtt. A két verseny közötti három hónapban gőzerővel folyt a munka Torinóban. Elkészült a 3,7 literes motorral és különösen áramvonalas karosszériával ellátott D25. Közben Villoresi Portóban, Castellotti pedig San Bernardóban nyert egy kisebb versenyt.

Dundrodban a Lancia mellett a Jaguar, a Maserati és az Aston Martin is egy sor gyári autót vonultatott fel, Enzo Ferrarinak viszont elég volt egyetlen kocsit indítania, azt amelyik megnyerte a versenyt. Taruffi és Fangio a második, Manzon és Castellotti a harmadik helyen végeztek a két D24-gyel, a két D25 nem ért célba.

Szicília királya: Piero Taruffi

Gianni Lancia eközben még merészebb kísérleten álmodott, meg akarta nyerni a Formula-1 világbajnokságot. Az innovatív D50 a szezonzáró Spanyol Nagydíjon debütált Ascarival és Villoresivel, előbbi a pole-t és a leggyorsabb kört is megszerezte, de műszaki hiba miatt hamarosan feladta a versenyt, ahogy csapattársa is. Ugyanezen a napon Castellotti megnyerte a Siena-Firenze versenyt, mint hamarosan kiderült, ez volt a D24 utolsó sikere. Az F1-es program háttérbe szorította a sportautó versenyzést, a szezonzáró Carrera Panamericanára el sem utazott a csapat, így a Ferrari mögött a második helyen végeztek a világbajnokságon.

1955-ben már kizárólag a Grand Prix versenyzésre koncentrált a Scuderia Lancia, a második futamon, Monte Carlóban pedig a győzelemhez is közel kerültek, Eugenio Castellotti második helyen végzett. Ascari viszont emlékezetes balesetet szenvedett: a versenyt vezetve autójával az öbölbe zuhant, ekkor még megúszta komoly sérülés nélkül. Négy nappal később már nem volt ilyen szerencsés. A Lancia engedélyével Monzába utazott, hogy a Ferrari sportkocsiját tesztelje, de a gyors balos Vialonéban elvesztette uralmát a gép felett és halálos balesetet szenvedett.

Ascari úton a Mille Miglia bresciai célja felé

A tragédia lesújtotta a Lanciát és a sportból való kivonulás mellett döntöttek. Ascari halála valószínűleg csak az utolsó szög volt a versenyprogram koporsójában, a folyamatos fejlesztés és versenyeztetés óriási összegeket emésztett fel és a Lancia a csőd szélére sodródott. A gyár állami támogatással megmenekült, de a versenyrészleget fel kellett számolni. Az ígéretes D50-t a Ferrari vette meg, egy évvel később Juan Manuel Fangio pedig megnyerte vele a világbajnokságot. Gianni Lancia távozni kényszerült az apja által alapított vállalat éléről, részesedését egy Carlo Pesenti nevű iparmágnásnak adta el. A sikeres versenyautókat bezúzták, csupán egy-egy darab menekült meg a D23-ból, D24-ből és D25-ből.