Patrick Depailler és Ronnie Peterson

Régóta terveztem már, hogy valamilyen formában bemutatom egyik kedvenc versenyzőm pályafutását, akit ugyan élőben soha nem láthattam versenyezni, de megnyerő figurája és kivételes képességei révén rajongást ébresztett bennem. Ő nem más, mint Hans-Joachim Stuck, a hetvenes-nyolcvanas évek egyik legjobb túra- és sportautó versenyzője, aki letette névjegyét a Formula-1-ben és az Egyesült Államokban is. Hosszú pályafutása alatt rengeteg autót vezetett - többségük természetesen német volt - ezek közül igyekeztem bemutatni a legfontosabbakat.

FENT: Nem meglepő, hogy Stuck az autóversenyzés mellett kötött ki, sőt az lett volna meglepő, ha valamilyen más hivatást választ. Apja Hans Stuck, "A hegyek királya", a '30-as évek Grand Prix versenyeinek sztárja és korának egyik legjobb hegyi versenyzője volt, később pedig a Nürburgringen dolgozott vezetésoktatóként. Fia így első kézből ismerkedhetett meg a legendás pálya minden kanyarjával és már egészen fiatalon a ring mesterének számított. Még csak 19 éves volt, amikor 1970-ben Clemens Schickentanz-cal megnyerte a legelső Nürburgringi 24 órás versenyt. Autójuk a képen láthatóhoz hasonló BMW 2002 TI volt, amit Hans-Peter Koepchen csapata készített fel.

LENT: Bajor lévén, Stuck természetesen BMW-vel kezdte pályafutását, de első gyári szerződését a kölni Fordtól kapta. 1972-ben roppant sikeresen versenyzett a Capri RS2600-zal. A DRM-ben tíz futamból kilencet nyert, ezzel ő lett az új német túraautó-sorozat első bajnoka, Jochen Mass-szal pedig megnyerte a Spa-i 24 órás versenyt.

FENT: Valószínűleg a leghíresebb kép, ami Stuckról készült. 1973-ban már a BMW gyári versenyzőjeként taposta a gázpedált az új 3.0 CSL-ben, a fotó természetesen a Nürburgringen született.

Markus Höttinger, BMW 320, Nürburgring, 1978

Ha az autósporthoz elengedhetetlen bátorság szóba kerül, mostantól erre a két emberre és erre a manőverre fogok először hivatkozni.

Az év: 1970, a helyszín: Spa-Francorchamps. Az 1000 km-es világbajnoki futam rajtja után az eső áztatta Eau Rouge felé száguldva Jo Siffert (#24) előzésre szánja el magát, a domb lábánál beszúr a csapattárs Pedro Rodríguez (#25) mellé, a két 600 lóerős Gulf Porsche 917K összeér, de mindketten csont nélkül tovább repesztenek. Rodríguez pont annyira volt kemény, pont annyi helyet hagyott, hogy az eszement manőverre vállalkozó Siffert még elférjen és ne szálljanak el mindketten, mint a győzelmi zászló.

Videó a tovább mögött >

A DRM két liter feletti divíziójára 1976 után gyakran hivatkozok úgy, mint egy Porsche márkakupára, ami nem is áll messze a valóságtól, a Zakspeed Capri felbukkanásáig nem volt méltó ellenfele a 935-nek. Ez viszont nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lett volna konkurenciája. A magának BMW-kkel hírnevet szerző Schnitzer rögtön a Group 5 szabályok németországi bevezetése után elkezdett fejleszteni egy versenyautót, de meglepetésre nem egy hazai modell, hanem a Toyota Celica alapjain.

Rolf Stommelen, Nürburgring, 1978

Az új versenygép alapját a kifutó első generációs, A20 kódjelű Celica, annak is a háromajtós Liftback változata adta. Az autóba a 18R-G erőforrás 2090 cm³-re fúrt változata került, a Schnitzer pedig egyedi 16 szelepes hengerfejet is tervezett hozzá. Ahogy a korabeli német versenyautóknál megszokott volt, ez a motor is Kugelfischer befecskendezést és egy darab KKK turbófeltöltőt kapott, a teljesítménye így elérte az 560 lóerőt. A Group 5 szabályok adta lehetőséget kihasználva jelentősen átépítették a karosszériát is, különös tekintettel az autó orrára, sárvédő szélesítéseire és a hátsó szárnyra.

A motor méretéből adódóan az autót a DRM (Deutsche Rennsport Meisterschaft) 2 liter feletti divíziójába nevezhették, ahol gyakorlatilag az egyetlen komolyan vehető nem porschés indulónak számított. Az autót a Schnitzer főszponzora, a Rodenstock mellett a Toyota Deutschland is támogatta, ennek ellenére csak egy autót indított a csapat, amely közben a Divízió II-ben is rajthoz állt két BMW 2002 Turbóval.

Kezdődik a Monte Carlo-rali és ezzel kezdetét veszi a 2015-ös rali-világbajnokság is.

1973-ban így kezdődött a legelső szezon:

Az egész filmről ordítanak a hetvenes évek, a vágás, a zene és természetesen az autók, mind a negyven éve letűnt időket idézik. Az az éjszakai külső kamerás felvétel, ahogyan a fényszórók vágják a kocsi előtt az utat a hóba, az zseniális, csakúgy, mint a befutó képsorai, amint bekísérjük a győztes Andruet-Biché párost a célba.

James Hunt, a Wolf és Niki Lauda a Brabham pilótája elkölti ebédjét a Ligier autóján ücsörögve, mindezt 1979-ben. 35 év alatt fényévnyire került ettől a Formula-1.

... Makes me want to shake hands with the whole of Finland" - szólt a kevésbé ismert, de az igazságot kiválóan látó Half Man Half Biscuit zenekar dala. Hannu Mikkola, a hetvenes-nyolcvanas évek egyik legmeghatározóbb raliversenyzője számos gyártó autóját vezette, de egy valami állandó volt: minden típussal a győzelemre hajtott. 31 éves pályafutása a rali hőskorában kezdődött, ott volt a maratoni ralikon, majd a világbajnokság elindulásánál, a nyolcvanas években a kezei között formálta át a sportot a forradalmi Audi Quattro, bajnok volt a B-csoport fergetegében, és még vezette az A-csoportos gépeket is. Ezúttal az ő autói közül válogattam.

FENT: A Volvo PV544 az ötvenes évek végének, hatvanas évek elejének egyik sikertípusa volt. Elsősorban a svéd gyári pilóták, Gunnar Andersson és Tom Trana révén vált ismertté, akik Európa-bajnokságot nyertek vele, de 1963-ban a fiatal Mikkola is egy ilyen autóval kezdte pályafutását.

LENT: Első komoly sikereit a hatvanas évek végén, a Ford Escort Twin Cammel érte el (a képen valószínűleg nem ő látható, de a TC-ről nehéz jó felvételt találni). 1968 és 1970 között zsinórban háromszor nyerte meg az Ezer tó-ralit, később még négy alkalommal végzett első helyen hazája legnagyobb versenyén, ez a mai napig rekordnak számít.

A gyári Lancia csapat Fulviái az 1974-es Safari Rally-n. Az első autóval Sandro Munari a harmadik helyen végzett

A Targa Florio az utolsó nagy országúti sportautó verseny, egy letűnt kor mementója, a motorsport romantikájának utolsó őrzője volt. Az ötvenes évekkel együtt leáldozott az olyan viadaloknak, mint a Mille Miglia vagy a Carrera Panamericana, de a Targa egészen 1977-ig kitartott.

A fenti videóban az 1968-ban Porschével nyerő Vic Elford kalauzol el minket az 1972-es szicíliai futamra (a videó elején tévesen szerepel az 1970-es évszám), amin egy Alfa Romeo Tipo 33-mal indult, de műszaki hiba miatt nem ért célba. Így viszont megtapasztalhatta a szigetlakók páratlan vendégszeretetét. A versenyt Arturo Merzario és Sandro Munari nyerte egy Ferrari 312PB-vel.