Patrick Tambay (Alpine A367 BMW) az 1974-es F2 Európa-bajnokság karlskogai versenyén (fotó: twitter.com/RSF Motorsport)

Hosszú idő után újra egy tematikus hónap következik a blogon: február a Forma-2-ről, elsősorban a klasszikus F2-es Európa-bajnokságról fog szólni. A témába vágó bejegyzéseket keressétek az f2_február címke alatt.

A Schneider-kupát 1913-ban azzal a céllal írták ki, hogy elősegítse a repülés fejlődését, különös tekintettel a repülőgépek megbízhatóságának javítására, de hamarosan a sebességi világcsúcsok hajszolása és a nemzetek fegyverek nélküli küzdelme került előtérbe. A kupa hamar nagy presztízsre tett szert és mai napig a leghíresebb versenynek számít a repülés hőskorából.

Kikötött versenygépek az 1929-es calshoti verseny rajtja előtt. Az előtérben a három sötét (vörös) gép közül a 10-es és a 7-es két Macchi M.67, a 4-es egy M.52R. A távolabbi két világos (alumínium és kék színű) gép közül a 2-es egy Supermarine S.6, az 5-ös egy Supermarine S.5 (fotó: San Diego Air and Space Museum Archives)

Az autóversenyzés mellett a régi hadihajók és harci repülők is (különösen a repülőcsónakok) gyakran az érdeklődésem középpontjába kerülnek, a két világháború közötti időszak iránt pedig hajlamos vagyok valamiféle hamis nosztalgiát érezni a motorsport tekintetében, úgyhogy már rég megfogalmazódott bennem a szándék, hogy írjak a Schneider-kupáról, még ha nem is vág igazából a blog profiljába. Ráadásul pár napja megnéztem Mijazaki Hajao Porco Rosso című filmjét, ami abszolút ennek a korszaknak és témának a romantizálásáról szól, úgyhogy nem halogathattam tovább, hogy írjak a kupáról.

A kupát Jacques Schneider, egy a repülésért rajongó francia pénzember hirdette meg 1912-ben, az első verseny megrendezésére pedig a következő évben került sor. Célja elsősorban az volt, hogy elősegítse a meglátása szerint nagy jövő előtt álló vízi repülők fejlesztését, amik fellendíthetik a légi személy- és áruszállítást, de akkoriban a fejlesztésük elmaradt a szárazföldről üzemelő gépeké mögött. A kupa hivatalos neve Coupe d'Aviation Maritime Jacques Schneider volt.

Nem Schneider volt az egyetlen, aki akkoriban a versenyzést tekintette a fejlődés elősegítésének leghatásosabb eszközének, az amerikai lapkiadó mogul, Gordon Bennett már 1909-ben versenyt hirdetett repülőgépeknek (az automobilok és hőlégballonok mellett), 1920-ban pedig Ralph Pulitzer, a Pulitzer-díjról is ismert Joseph Pulitzer (született: Pulitzer József) fia is hasonlóan tett.

Schneider versenye abból a szempontból különleges volt, hogy kizárólag vízi repülőgépek (hidroplánok) indulhattak. A vízi repülőgépeket két nagy csoportra oszthatjuk, az egyik az úszótalpas gépek csoportja, amelyek a törzs alá szerelt talpakkal szállnak le a vízre, míg a repülőcsónakok a csónaktesthez hasonlóan kialakított törzsükkel hasalnak a vízfelületre. A Schneider-kupára mindkét válfaj szabadon nevezhető volt. A szabályok szerint nemzeti repülőklubok nevezhettek a versenyre, amelyek három gépet indíthattak és további hármat nevezhettek tartalékként. Amelyik nemzet öt éven belül háromszor meg tudta nyerni a versenyt, végleg megkapta a győzelemért járó nem is annyira kupát, mint inkább szobrot, a győztes pilóták pedig fejenként 25 ezer frank pénzdíjban részesültek. A versenynek minden évben az előző kiírást megnyerő ország adott otthont. Az indulók nem egyszerre álltak rajthoz, a cél a versenytáv minél gyorsabb teljesítése, a lehető legnagyobb átlagsebesség elérése volt. A táv rendszerint 3-400 km körül alakult, amit egy helyszínenként változó hosszúságú, háromszög alakú pályán körözve kellett teljesíteni.

1981. november 21-ének ködös reggelén különös kísérlet tanúja lehetett az a több ezres tömeg, ami kilátogatott az Istrana katonai reptérre az északi-olaszországi Vistranóban. Az Aeronautica Militare 51. vadászszázadának Lockheed F-104S Starfighter vadászgépei különleges ellenfeleket kaptak négy F1-es versenyző és autóik képében.

A legendásan gyors és notóriusan nehezen irányítható F-104-eseknek azonban ezúttal nem kellett, sőt tilos volt levegőbe emelkedniük. A megmérettetés egy gyorsulási verseny volt a Forma-1-es autók ellen ezer méteres távon, de a repülők a cél előtt nem emelkedhettek el a talajtól.

A négy ellenfél Gilles Villeneuve és turbómotoros Ferrari 126CK-ja, amivel a kanadai két bravúrgyőzelmet aratott ebben az évben, Bruno Giacomelli és az Alfa Romeo 179C, a friss világbajnok Nelson Piquet és a Brabham BT49C, illetve a frissen a Brabhamhez igazolt Riccardo Patrese volt. Patrese itt vezethette először a BT49-est.

A nyolcvanas évek elejének Formula-1-ére valahogy nem vetül elég figyelem a későbbi turbókorszak mellett, pedig a versenyek és a bajnokságok legalább olyan izgalmasak, sőt kiegyenlítettebbek voltak ezekben az években. Az 1981-es idény az egyik legjobb volt ebből a szempontból, de nem volt hiány politikai csatározásokból és hajmeresztő balesetekből sem.

Az 1981-es Holland Nagydíj rajtja. #1 Alan Jones, #5 Nelson Piquet, #2 Carlos Reutemann, Jones mögött a kék Ligier-ben Jacques Laffite (fotó: twitter.com/legendarysf1)

Technikai szempontból a legmeghatározóbb faktor a szívóhatás alkalmazása volt, mint 1978 óta minden évben. Az autók két év alatt sokat gyorsultak, ahogy a tervezők egyre jobban kiismerték a Venturi-csatornákban rejlő lehetőségeket, de az autók alatt előidézett alacsony nyomású levegőt nehéz volt kontrollálni a menet közben változó hasmagasság miatt. Az oldaldobozok aljára szerelt mozgó szoknyák hivatottak az alacsony nyomású levegőt az autó alatt tartani, de ha ezek megsérültek vagy leváltak, a levegő és vele az extra leszorítóerő is elszökött az autó alól, ami roppant veszélyes volt a kanyarokban.

1981-től a szabályalkotók megpróbálták lelassítani az autókat és a mozgó szoknyák helyett fix elemeket, továbbá minimum 6 cm-es állandó hasmagasságot írtak elő. A csapatok persze azonnal elkezdtek azon dolgozni, hogyan lehetne megkerülni a korlátozásokat, elsősorban a hasmagasságot próbálták csökkenteni. A Lotus és a Williams kezdeti lépéseket tett az aktív felfüggesztés irányába, de ez a technológia ekkor még nem volt versenyzésre érett. A Brabhamnél Gordon Murray egy hidropneumatikus felfüggesztést dolgozott ki, ami a boxutcában a mérések elvégzése közben tartotta az előírt hasmagasságot, a pályán viszont a leszorítóerő hatására a levegő összepréselődött a rendszerben, közelebb engedve az autó alját a pálya felületéhez, még több leszorítóerőt generálva ezzel. Amikor a többi csapat látta, hogy a Brabham megoldása működik, gyorsan másolni kezdték, de senki nem tudott olyan kifinomult megoldást kidolgozni, mint Murray.

Tegnap Max Verstappen megkapta az FIA-tól a világbajnoki trófeát, így azt hiszem kijelenthető, hogy lezárult az idei Forma-1 szezon és a holland 2021 világbajnoka. A Mercedesnél most különösen csalódottak, és valljuk be, nem alaptalanul, emellett azokkal is egyetértek, akik szerint túlságosan megrendezettnek hatott az utolsó futam vége. Azt nyilván nem gondolom, hogy Latifi balesete szándékos volt (bár láttunk már hasonlót 2008-ban), de a hirtelen kialakult körülmények között a versenyigazgató Michael Masi úgy lavírozhatott a szabályok között, hogy gyakorlatilag ő dönthette el a bajnoki cím sorsát. Mint később kiderült, a szabálykönyv a versenyigazgatónak hasonló helyzetekben szinte korlátlan felhatalmazást biztosít a jól ismert biztonsági autós szabályok felülbírálásához.

Gyorsan hozzátenném, nem volt jó megoldás. Bárhogy dönt Masi, az egyik oldal biztosan megvádolta volna, hogy a másiknak kedvez. Ha a biztonsági autó mögött fejezi be a mezőny a versenyt, azonnal szétszedték volna, amiért megmentette a kopott gumikon futó Hamiltont és hozzásegítette a világbajnoki címhez. Masi itt szerintem még jól döntött, amikor azt akarta, hogy ha csak egy kör alatt is, de versenyben dőljön el a győzelem. A gond azzal volt, hogy felülbírálta a közvélemény által ismert Safety Car protokollt és nem várta meg, míg minden lekörözött versenyző visszaveszi a körét és felzárkózik a mezőny végére, mert így már nem lett volna idő újraindítani a versenyt. Ehelyett csak a Verstappen és Hamilton között feltorlódott lekörözötteket engedte előre és az utolsó körre egyszerűen ellőtte az újrarajtot. Ha a megszokott szabályokhoz ragaszkodik, az Hamiltonnak kedvezett volna, ha egyáltalán nem engedi előre a lekörözötteket, az is, az ad hoc jelleggel meghozott döntése viszont helyzetbe hozta Verstappent. Így láthattunk egy elképesztően izgalmas utolsó kört, ahol a frissebb és lágyabb gumikon futó holland végül megelőzte Hamiltont és megnyerte a nagydíjat, ezzel pedig a vb-t is. Semleges hatású döntést egyszerűen nem lehetett hozni.

A leintés után sokan felvetették, hogy miért nem szakították meg piros zászlóval a futamot, mint egy héttel korábban Szaúd-Arábiában? Nyilván ezt is meg lehetett volna lépni, szerintem ez is Hamiltonnak kedvezett volna, mert így ingyen kerékcseréhez jutott volna és a végén egy kicsivel előnyösebb helyzetből várhatta volna az utolsó kört, mint Verstappen. De ez a döntés lenullázta volna az előző 57 kör eseményeit, elsősorban azt, hogy a Red Bull kihozta friss gumikért Verstappent, amikor látszott, hogy egyre kevesebb esélye lesz utolérni a gyorsabb Hamiltont, a Mercedes viszont ragaszkodott az egykiállásos taktikához. Őszintén szólva nem értem, a Mercedes egy megfelelő pillanatban miért nem lépett meg egy biztonsági kerékcserét. Mindenesetre valószínűleg a piros zászló lett volna a legkevésbé igazságtalan megoldás.

Az utolsó pár futam azért eléggé felszínre hozta a Forma-1-re jellemző kiegyensúlyozatlan és következetlen bíráskodást, megspékelve egy versenyigazgatóval, aki sokszor úgy tűnt, túlságosan is szereti saját kezébe venni a verseny alakítását és kihasználja, hogy szabadon garázdálkodhat. Személy szerint felháborított, ahogy a szaúdi futamon alkudozott a csapatokkal, még ha erre a szabályok lehetőséget is adnak neki. Wolff és Horner persze ezen felbuzdulva Abu-dzabiban is bőszen rádiózott és gusztustalanul próbált nyomást gyakorolni Masira. 2022-től nagyon helyesen le lesznek tiltva a csapatfőnökök az ilyen jellegű rádiózásról.

Összességében örülök, hogy Verstappen nyerte a bajnokságot, nem azért mert ő vagy a csapata sokkal szimpatikusabb lenne Hamiltonnál és a Mercedesnél, de égető szükség volt már a vérfrissítésre, szóval ezzel szerintem jól járt a sport. Azzal, ahogy megnyerte, már kevésbé...

fotó: formula1.com

79 éves korában elhunyt Sir Frank Williams, az autósport utolsó mohikánja. Williams az utolsó aktív tagja volt a csapattulajdonosok azon körének, akik még a garázsistállók korszakában kerültek be előbb az alacsonyabb kategóriák, majd a Forma-1 körforgásába. Gyakorlatilag a semmiből építette fel a Forma-1 történetének egyik legsikeresebb csapatát, amely 7 egyéni és 9 konstruktőri világbajnoki címet szerzett a nyolcvanas és kilencvenes években. A sport iránti rajongása akkor sem csillapodott, amikor 1986-ban súlyos autóbalesetet szenvedett és kerekesszékbe kényszerült. Az utóbbi években már inkább csak tiszteletbeli pozíciót töltött be a Williams istálló működésében, az irányítást átadta lányának, míg 2020-ban el nem adták a csapatot. Frank Williams viszont az utolsó pillanatig jelképezte azokat az embereket, akik nem másért, mint a  sport szeretetéért foglalkoznak az autóversenyzéssel. Nyugodjon békében.

Hosszasan lehetne vitatkozni arról, mikor is kezdődött a Formula-1 modern korszaka és egyáltalán érdemes-e egy pontot megjelölni az időben. Én mindenesetre ezt a fordulópontot az 1984-es évre tenném, amikor a sokszínű és izgalmas mezőnyből kiemelkedett a Ron Dennis vezette McLaren istálló és kezdetét vette egy hosszú és roppant sikeres korszak a csapat történetében, véget vetve a többesélyes bajnokságok sorának. Ám mindezek előtt, 1983-ban a közönség még láthatta az F1 történetének egyik legizgalmasabb idényét.

Az 1983-as Osztrák Nagydíj rajtja. Patrick Tambay révén a Ferrari századszor indulhatott a pole-ból (fotó: twitter.com/f1)

A hatvanas évek második felétől kezdve a Forma-1 egy kiegyenlített, sokesélyes bajnokság lett. Az aerodinamika terén rohamosan fejlődött a sport, miközben a lényegében változatlan motorszabályzat, amely 3 literes szívó- vagy 1,5 literes feltöltéses motorokat írt elő, stabil alapokat nyújtott minden csapatnak. A hetvenes években a csapatok többsége a Cosworth V8-as DFV motorját használta, ez pedig már önmagában lehetőséget adott a kisebb csapatoknak is, hogy ha nem is egyenlő, de a későbbieknél egyenlőbb feltételekkel szálljanak versenybe a nagyokkal. Mert természetesen ennek a korszaknak is megvoltak a nagy csapatai, a Lotus, a Ferrari, a Brabham, a Tyrrell és a McLaren mind nyertek bajnokságot ezekben az években, még ha időnként természetesen voltak is hullámvölgyek a teljesítményükben. A mezőny kiegyenlítettségét jól jelzi, hogy 1960 óta nem volt olyan versenyző, aki címet tudott volna védeni, még az olyan klasszisok, mint Jackie Stewart vagy Niki Lauda sem tudtak egymást követő években nyerni.

Aztán 1977-ben két olyan technikai újítás is megjelent a mezőnyben, amely a következő években felforgatta a sportot. Az egyik a Renault turbómotorja, a másik a Lotus szívóhatást (angolul: ground effect) alkalmazó versenyautója volt. Utóbbi zajos sikernek bizonyult, a Lotus a következő évben simán nyerte a világbajnokságot, ezt követően a technológia gyorsan sztenderd megoldássá vált a mezőnyben. A turbómotor már nehezebb falatnak bizonyult, egészen 1981-ig kellett várni, míg második gyártóként a Ferrari is élesben bevetette. Innentől viszont nem volt megállás, a turbók rohamosan növekvő teljesítményével a szívómotorok (jellemzően még mindig a Cosworth DFV-k), nem tudtak lépést tartani, az új erőforrások teljes hatalomátvételének csak a botrányos megbízhatóságuk szabott gátat. 1982-ben a Ferrari elsőként nyert konstruktőri bajnokságot turbómotorral. Keke Rosberg megszerezte a DFV utolsó bajnoki címét, miközben csapata, a Williams mindössze negyedik lett a kaotikus és tragikus szezon végén.

Ami mindezek ellenére nem változott, az a sokesélyes, fordulatos versenyeket vívó mezőny volt. A ground effect érában új istállók csatlakoztak a bajnokesélyesekhez: a Ligier, a Renault, mindenekelőtt pedig a Williams, de új erőre kapott a Brabham is. 1980 és 1982 között minden évben volt négy vagy akár öt olyan csapat, amely egynél több futamot tudott nyerni (ilyesmire az elmúlt harminc évben nem volt példa).

Igen, tíz éves a Forma.Túra.Rally. Tíz év után végre átírtam a magyar helyesírásnak megfelelő ralit a szemnek sokkal kellemesebb rallyra. Egyébként túl nagy szentimentális jelentőséget nem tulajdonítok az évfordulónak, a blog nyilvánvalóan túl van a zeniten, a csúcsot a 2014 és 2017 közötti időszak jelentette. Az utóbbi években már időm és elhatározásom is kevesebb volt, hogy rendszeresen írjak, de igyekszem minőséggel pótolni a mennyiségbeli elmaradásokat.

Tíz év azért mégiscsak tíz év és érdemes kicsit visszatekinteni, így összegyűjtöttem az elmúlt évtized szerintem tíz legjobb blogposztját, szigorúan időrendi sorrendben:

A Forma-1 1989 és 1994 közötti időszaka döntően befolyásolta a mai nézők sportról alkotott képét, még akkor is, ha jó részük nem látta ezen évek versenyeit. Az a kép, ami a nézőkben él az ideális F1-es autóról, versenyzőről és futamról, javarészt ezekben az években alakult ki és sokan a turbókorszakkal együtt úgy tekintenek ezekre az évekre, mint a sport aranykorára.

Az 1990-es Francia Nagydíj rajtja (fotó: formula1.com)

A 3,5 literes szívómotorokat 1987-től engedélyezte a szabályzat, az 1,5 literes turbófeltöltéses motorok alternatívájaként. A turbómotor 1977-ben jelent meg az F1-ben, a Renault révén, és a nyolcvanas évek elejétől fokozatosan vette át a teret a jól bevált 3 literes szívómotoroktól. Az 1986-os idényre a FISA egyenesen be is tiltotta a szívómotorokat, a turbók pedig ekkor érték el a csúcsteljesítményüket, a BMW kvalifikációs motorja 1300 lóerőnél is többet tudott. A teljesítményhajszolás elképesztő méreteket öltött, és Elio de Angelis halála után (még ha a tragédia oka nem is volt köthető a motorhoz) a turbónyomás korlátozása mellett döntött a szabályalkotó testület. Mindemellett 1987-től újra engedélyezett volt a nem feltöltéses erőforrások használata, maximum 3,5 literes hengerűrtartalommal. Kezdetben csak az elmúlt két évtizedben jó szolgálatot tevő 3 literes Cosworth DFV megnövelt változata, a DFZ állt rendelkezésre, de 1988-ban már a Judd V8-asa is elérhető volt. Ebben az évben már csak a 18 istálló harmada használt turbómotorokat, de mégis minden futamot feltöltéses motorral nyertek. Emlékezetes módon a McLaren-Hondák egy kivétellel minden nagydíjat behúztak, egyetlen győzelem jutott csak a Ferrarinak.

1989-től viszont tiltottá vált a turbó, így a vezető motorgyártók is kénytelenek voltak szívómotorokat fejleszteni. A Ford HB sorozata, a Honda és a Ferrari új motorja mellett olyan egzotikumok is megjelentek a mezőnyben, mint a Lamborghini és a Yamaha, a legfontosabb fejlemény viszont a Renault visszatérése volt. A franciák 1986-ban vonultak ki a sportból, de új V10-esük a következő évek etalonjává vált és végre meghozta azt a sikert, amire a turbómotorok nem voltak képesek. A nagy térfogatú, sokhengeres, egyre magasabb fordulatszámra képes szívómotorok jellegzetes visítása mélyen beivódott a nézők millióiba és ma is sokan preferálják a fojtott turbómotorok zümmögésével szemben.

Sikító szívómotorok, aszfalton pattogó versenyautók és hajmeresztő előzések. Az 1990-es Mexikói Nagydíj utolsó tíz köre óriási tűzijátékot hozott. Az időmérőt feladva, az autóját teljes mértékben a versenyre beállítva Alain Prost a 13. helyről felküzdve magát utolérte a gumiproblémákkal küzdő Ayrton Sennát, mögöttük pedig ott lopakodott a szintén gumigondoktól hátráltatott Mansell. Majd a semmiből megérkezett Berger is, és egy kivételesen izgalmas végjáték bontakozott ki a négy élmenő között...