Az első részt úgy fejeztem be, hogy bár 1986-ban a Jaguar és a Sauber is megszerezte első C-csoportos vb-futamgyőzelmét, a Porsche dominanciája továbbra is sziklaszilárdnak tűnt. Az ellenfelek azonban olyan ütemben fejlesztettek, hogy az üldözöttekből hamarosan üldözők lettek és a németek évtizedes sikersorozata rövid úton a végéhez ért.

Spa-Francorchamps, 1989. Az évtized vége a Jaguar és a Mercedes csörtéitől volt hangos

1987

A Porsche csapatai az első csapást nem a pályán szenvedték el. Az elmúlt évek halálos baleseteit látva az FIA a biztonság növelése érdekében módosított a szabályokon. 1987-től az IMSA GTP-hez hasonlóan a C-csoportban sem indulhatott olyan versenyautó, amelynek lábtere belógott az első tengely vonalába, ezzel súlyos lábsérülésnek kitéve a versenyzőket. A Porsche 956 nem felelt meg ennek a kitételnek, így többé nem indulhatott a világbajnokságon. Persze már két éve rendelkezésre állt a 962C, amely megfelelt a szabályoknak, de az addig a régi modellt preferálók váltani kényszerültek.

Az igazi csapást a britek mérték a Porschére. A keményfejű skót, Tom Walkinshaw és a Jaguar az XJR-6-tal rátalált a győzelmi ösvényre, az XJR-8-cal pedig valami kiemelkedőt alkottak. Tony Southgate továbbfejlesztett kasztnijába a V12-es motor 7 literesre növelt lökettérfogatú változatát szerelték, ami a 720 lóerejével még mindig elmaradt a Porsche teljesítményétől, de a megbízhatósága bombabiztos volt. Walkinshaw egykori vagy még aktív F1-es pilótákra bízta az autókat: Jan Lammers, John Watson, Eddie Cheever, Raul Boesel, Johnny Dumfries és Martin Brundle mind megfordultak a királykategóriában, egyedül a dán John Nielsen nem rendelkezett hasonló tapasztalattal.

A Sauber az előző két évben használt modell továbbfejlesztett változatával, a C9-cel állt rajthoz. Az elődhöz képest a hátsó felfüggesztés és a karosszéria számított újdonságnak, az 5 literes ikerturbós V8-as Mercedes M117 erőforrást Heini Mader tuningolta, ahogy a C6 óta az összes Sauber motorját. Az új autó csak a vb negyedik versenyén, Silverstone-ban debütált és végül csak a futamok felén vett részt. A Porschét a gyári alakulat mellett továbbra is a Kremer, a Brun, az RLR és a Joest istállók képviselték.

Gijs van Lennep / Herbert Müller, Porsche 911 Carrera RSR Turbo, Le Mans, 1974

Sokak szerint a sportkocsiversenyzés legújabb aranykorát éljük, és valóban, a hosszútávú versenyek világa egyre több néző és autógyártó figyelmét kelti fel. Ideje is volt már a feltámadásnak, mert Le Mans-ban igazi, sokszereplős versenyt utoljára a kilencvenes évek végén láthatott a nagyérdemű, a legutolsó aranykornak pedig a nyolcvanas éveket tartják, amikor a C-csoport szabályainak keretében a legtöbb nagy autógyártó kipróbálta magát a versenypályán.

Le Mans, 1982. A C-csoport első évei a Porsche totális fölényét hozták

1982-ben az FIA alapjaiban szervezte át az autósport kategóriáit. Az addig használt számokkal jelölt géposztályokat (Group 1-6) kidobták és mindössze három csoporttal helyettesítették őket. Az A-csoport a széria közeli autókat takarta és a túraautózásban és az alacsonyabb szintű raliban terjedt el. A B-csoport már jóval több módosítást engedett meg az autókon, leginkább a hírhedten zabolázhatatlan raliautókról lett ismert a kategória. A C-csoport (Group C, Gruppe C tetszés szerint behelyettesíthető) a hosszútávú versenyzésben használt prototípusokat jelentette.

Utóbbi szakágra ráfért már a vérfrissítés, a hetvenes évek második felében teljesen ellaposodott mind az európai, mind a tengerentúli szcéna a csaknem legyőzhetetlen Porsche 935 dominanciája miatt. Le Mans kivételt jelentett, mert a nyitott Group 6 prototípusok általában fölényben voltak a szériaalapú Group 5 Porschékkel szemben, de a legendás verseny közel sem vonzott annyi autógyártót, mint az ötvenes-hatvanas években. Az FIA C-csoport csaknem egyszerre került bevezetésre a nagyon hasonló amerikai IMSA GTP kategóriával, így a nyolcvanas évek elején az egész világon beköszöntött a sportkocsiversenyzés reneszánsza.

Ha Le Mans nagy győzelmi szériái szóba kerülnek, valószínűleg ugyanazok a márkák jutnak eszünkbe. A kétezres évekből az Audi, a nyolcvanas évekből a Porsche, esetleg a hatvanas évekből a Ferrari vagy a Ford. A két háború közötti időszakból az igazán tájékozottaknak felderenghet a Bentley vagy az Alfa Romeo neve. De az első sikerkorszak - még ha nem is tartott sokáig - egy francia márkához, a Lorraine-Dietrich-hez kötődik.

Az 1926-os Le Mans-i 24 órást megnyerő Lorraine-Dietrich B3-6

A Lorraine-Dietrich csak egy azok közül az autózás hőskorában működő cégek közül, amelyekről a mai embernek már fogalma sincs, hogy valaha egyáltalán léteztek. A de Dietrich család eredetileg mozdonyok gyártására alapította a vállalatot, de 1896-tól repülőgépmotor- és autógyártással is foglalkoztak. Már a 20. század legelején komolyan kivették részüket az autósportból, a fiatal Ettore Bugatti is dolgozott a Lorraine-Dietrich-nél, mint a versenyautók főtervezője.

Az igazán nagy sikerek azonban az I. világháború után következtek. 1919-ben az új technikai igazgató, Marius Barbarou megtervezte azt a 3445 cm³-es sorhatos motort, amely a 15CV sorozat autóit hajtotta. A motor felülvezérelt szelepekkel, félgömb alakú égéstérrel és alumínium dugattyúkkal készült. Az A1-6 és B2-6 modellek után 1922-ben megjelent a B3-6, amelyből egy évvel később három darabot beneveztek az első Le Mans-i 24 órás megbízhatósági versenyre. A hagyományteremtő jelleggel megtartott egynaposon ekkor még jórészt francia márkák autói indultak (szám szerint 33), a ma is létező gyártók közül a Bugatti és a Bentley képviseltette magát. A verseny a Chenard & Walcker kettős győzelmével ért véget, de a Lorraine-Dietrich is elfogadhatóan szerepelt: két autójuk befejezte a versenyt, a legjobb a 8. helyen zárt Gérard de Courcelles-lel és André Rossignollal a volánnál.

Az eredményen felbuzdulva 1924-re elkészítették a B3-6 sportváltozatát, a motor két Zenith karburátort és nagyobb szelepeket kapott, a teljesítmény elérte a 100 lóerőt. Az autót mind a négy keréken dobfékkel szerelték fel, ami közel sem volt általános a korabeli autóiparban. Az 1500 kg-os autó 150 km/h-s végsebességre volt képes.

Hét Le Mans-i győzelmével a Jaguar még mindig igen előkelő helyet foglal el a versenyt megnyerő márkák sorában, csak a Ferrari és a jelenleg is aktív Audi és Porsche büszkélkedhet több első hellyel. Pedig már 25 éve, hogy utoljára nyertek az XJR-12-vel. A nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején a hosszútávú versenyzés egyik legmeghatározóbb szereplője volt a brit márka, az XJR sorozat autói az óceán mindkét oldalán ontották a győzelmet. A sok típus között azonban nem egyszerű eligazodni, ezért következzen egy teljes körű áttekintés.

Néhány darab a Jaguar sikeres XJR sorozatából

Tegnap senki nem örült látványosabban a Le Mans-i 24 óráson elért eredményének, mint Patrick Dempsey. A 49 éves amerikai színész-autóversenyző második helyen zárt az amatőr GT-k értékelésében, így felállhatott a dobogóra, ezzel pedig régi vágya teljesült.

A győztes Porsche és legénysége (fotó: Skysports)

Eredetileg a hét elején terveztem egy ilyesféle posztot Hülkenbergről, amiben leírtam volna, hogy mennyire király dolog, hogy a régi időket idézve aktív F1-es pilótaként rajthoz áll Le Mans-ban is. Megjegyeztem volna, hogy utoljára 2009-ben láttunk hasonlót Sébastien Bourdais-tól, és, hogy egy esetleges jó szereplés akár a hosszútávú versenyzés felé is fordíthatja a németet.

Erre az elmúlt két napban olyan teljesítményt nyújtott Hulk és a teljes Porsche csapat, amiről jó pár méltató írás fog még születni a közeljövőben. Bevallom, már tavaly is a Porschének szurkoltam, idén pedig a piros 17-es autójukat vártam az első helyre, még ha nem is mertem kijelenteni, mert a józan ész azt súgta, Lottereréket nagyon nehéz lesz megelőzni. (Itt azt hiszem megemlékezhetünk André Lotterer tavalyi F1-es beugrásáról is.) A 19-es autóra mindenki csak "a harmadikként" tekintett és nem is sugallta semmi, hogy komoly esélyük lenne a győzelemre.

Nick Tandy a maga két Le Mans-i részvételével igazi veteránnak számított két újonc csapattársa mellett. Emlékszem, a még csak 24 éves Earl Bamber idén januárban kapott hideget-meleget, amikor Daytonában leamortizálta mindkét gyári 911 RSR-t, én is meglepődtem, amikor beválogatták az LMP1-es legénységbe. Hülkenbergről mindenki tudja, hogy óriási tehetség és már régen egy győzelemre esélyes autóban lenne a helye a Formula-1-ben is, tavaly nagyon örültem volna, ha a Ferrari őt választja Vettel mellé.

De Le Mans-ban nem volt elvárható, hogy akár csak a dobogó közelébe is kerüljenek a kegyetlenül erős mezőnyben. A Porsche gépezete viszont hibátlanul működött, a csikócsapat pedig 17 év után visszaszerezte a zuffenhausenieknek a sportkocsiversenyzés trónját.

Ez volt a kedvenc Le Mans-i 24 órásom.

Az elmúlt hónapokban az autósport sajtó a Nissan Le Mans-i visszatérésétől volt hangos. Maga a visszatérés is elég felhajtást keltene, de a radikális GT-R LM Nismo kapcsán hatalmas figyelem övezi a projektet. Tegyük hozzá gyorsan, meg is érdemlik, hiszen tényleg az utóbbi évek legkülönlegesebb versenyautóját készítették el az idei 24 órásra. Ennek kapcsán úgy gondoltam, érdemes visszapillantani a japán márka és a legendás francia verseny közös történelmére.

A Nissan harmadszor fut neki Le Mans meghódításának, összetett győzelmet még nem sikerült szerezniük, az eddig csak a Mazdának jött össze a japán gyártók közül. Első próbálkozásuk a C-csoportos korszak közepére tehető, amikor a Nissannál sok más gyártóhoz hasonlóan, a Porsche trónjának megszerzéséről álmodoztak. Japánban már 1983-tól versenyeztek motorszállítóként, két évvel később pedig megalakult a Nismo (Nissan Motorsport) is.

Bob Wollek kétségkívül a legjobb versenyző volt a Le Mans-i 24 órás történetében, aki soha nem nyerte meg a versenyt. Nem kevesebb, mint harminc alkalommal indult, csak a franciák másik legendája, Henri Pescarolo állt rajthoz többször, de amíg Pesca négyszer nyert, addig Wolleknek meg kellett elégednie a második hellyel. Ezúttal az ő autói közül válogattam.

FENT: Wollek sportpályafutását nem autóversenyzőként, hanem alpesi sízőként kezdte és a francia válogatott reménységeként három aranyérmet nyert az 1966-os téli Universiadén. A grenoble-i olimpiára készülve azonban megsérült és fel kellett hagynia a versenyszerű síeléssel. Figyelmét az autósport felé fordítva elindult az 1968-as Alpine Trophy Le Mans versenyen és nyert, ezzel pedig megkapta a lehetőséget, hogy egy Alpine-Renault A210-essel részt vegyen az az évi 24 óráson. Kiválóan sikerült a debütálás, összetettben a 11., kategóriájukban pedig a második helyen végeztek Christian Ethuinnal. Egy évvel később már a gyári Alpine csapatban versenyzett.

LENT: Az Alpine-os lehetőségek után három évig nem állt rajthoz Le Mans-ban, '73-ban viszont már a címvédő Matrához hívták. Két évig versenyzett az MS670B-vel, de egyszer sem bírta végig az autója a 24 órás kihívást, pedig potenciál volt a gépben, hiszen Pescarolo és Larrousse mindkét évben győzött vele.

A Martini Racing három Porsche 917-esét felkészítik az 1971-es Le Mans-i 24 órásra. Bal oldalon a leendő győztes fehér 917K, középen a klasszikus Martini festést viselő 917LH, jobb oldalon pedig az egyedi 917/20 "Pink Pig".