Forradalom. Ezzel a szóval jellemezhető leginkább az a folyamat ami az 1970-es évek második felében végbement a Formula-1-ben. A Tyrrell 1976-os hatkerekűje, majd a Renault egy évvel később bevetett turbómotorja és a Lotus "ground effect"  elvet alkalmazó autója felkavarta az állóvizet. Többé nem volt elég egy jó autót építeni a Cosworth DFV motor köré és beleültetni egy jó pilótát. Olyan kor volt ez, amikor a mérnökök kezét nem kötötték meg, a Colin Chapman és Gordon Murray-féle zsenik fantáziája szabadon szárnyalhatott és szülhetett radikális konstrukciókat. Aki pedig nem haladt a korral, az hamar a mezőny hátsó felében találhatta magát.

Mario Andretti, Lotus 78

Azért azt szögezzük le gyorsan, hogy a forradalmi vívmányok közül nem mind hozott forradalmi eredményeket a gyakorlatban. A Tyrrell P34 egy futamot ugyan nyert 1976-ban, a csapat pedig harmadik lett a konstruktőri bajnokságban, a következő szezonra továbbfejlesztett autó viszont inkább hátra lépett, mint előre. A megnövekedett tömeg illetve a Goodyear csak ehhez az autóhoz készített gumijainak gyenge minősége miatt már közel sem volt olyan versenyképes, 1978-ra pedig a Tyrrell visszatért a hagyományos négykerekű autóhoz.

A Renault turbómotorja már reménykeltőbb próbálkozás volt és fokozatosan egyre jobb eredményeket értek el a franciák, de a hőn áhított világbajnoki címet nem sikerült elhódítaniuk. A nyolcvanas években a turbófeltöltés általánossá vált és sokak szerint a sportág történetének legszebb évei voltak ezek, a több mint 1000 lóerős motorokkal.

A fenti kettőnél gyorsabb és nagyobb sikereket hozott a Lotus 78-on kikísérletezett, az angolban ground effect-nek nevezett eljárás. Colin Chapman, a Lotus csapatfőnöke járatos volt a repülésben és a repülőgép tervezésben, és egy második világháborús de Havilland Mosquito-t tanulmányozva fogant meg benne a gondolat, hogy ha a repülőgép szárnya felhajtóerőt generál, akkor a profilját megfordítva leszorítóerőt is létrehozhat, amit az autóversenyzésben is kamatoztathatnak. Ötleteit megosztotta csapata vezető mérnökeivel, név szerint: Tony Ruddal, Peter Wrighttal, Ralph Bellamyval és Martin Ogilvie-vel. Közülük Rudd és Wright már dolgozott hasonló elven a hetvenes évek elején a BRM-nél, de ötleteik végül egy autón sem jelentek meg. Ők öten tervezték a Lotus 78-at, amely forradalmasította a pályaversenyzést.

A címet akár idézőjelbe is tehetném, hiszen 1958 előtt a Formula-1-ben csak egyéni bajnoki címet osztottak, a gyártókat nem díjazták. Most ezt a hiányt pótolom és nem hivatalosan kihirdetem az első nyolc év konstruktőri bajnokait.

A pontozás megegyezik az 1958-ban használt rendszerrel. A versenyzők akkoriban az első öt helyért kaptak pontokat 8-6-4-3-2 sorrendben, emellett 1 pont járt a leggyorsabb körért. A konstruktőri versenyben csak a helyezésekért járó pontokat vették figyelembe és minden gyártó csak a legelőkelőbb helyen végzett autója után kapott pontot. Az akkoriban a világbajnokság részét képező Indy 500 csak az egyéni értékelésbe számított be, így azzal nem foglalkozok a továbbiakban, a világbajnokságot meghatározó európai márkák egyébként is csak elvétve álltak rajthoz a legrangosabb amerikai versenyen. 1958-ban az egyéni értékelésben csak a versenyző hat legjobb eredményét vették figyelembe, a konstruktőröknél szintúgy, tehát a logikát követve, 1950-57-ig is csak annyi futamot számítottam be, amennyi a pilótáknál is beszámított. Röviden ennyit a játékszabályokról, lássuk mely gyártók nyerték volna a konstruktőri világbajnokságot, ha azt a kezdetektől fogva meghirdetik!

1950

Az első szezonban az Alfa Romeo tarolt, az Indy 500 kivételével minden futamon, szám szerint haton győzött a milánói gyártó, így nem meglepő módon maximális pontszámmal söpörte volna be a világbajnoki címet. 1950-ben csak a legjobb négy eredményt vettem figyelembe, ahogy az a pilótáknál is történt. Ugyan az Alfával érdemben nem vette fel a versenyt, de a második helyre befutott volna a Ferrari, nagyban köszönhetően Alberto Ascari két második helyének. Louis Rosier a hátán vitte a dobogó harmadik fokáig a Talbot-Lagót, pontot szerzett volna még a Maserati és a Simca-Gordini.
1. Alfa Romeo (32 pont), 2. Ferrari (18 pont), 3. Talbot Lago (14 pont)

Fangio Alfa Romeoval

A Formula-1-ben már jó ideje megszokhattuk, hogy egy csapatban alapesetben két pilóta versenyez, ez legfeljebb sérülések vagy szezonközi versenyzőcserék miatt változhat. De nem volt ez mindig így, a hőskorban annyi autót indíthatott egy csapat, amennyit bírt, gondoljunk csak a Mercedes négyes (!) győzelmére az 1955-ös Brit Nagydíjon. De mivel az F1 sohasem volt olcsó mulatság, a három-öt autós felállások a gyári csapatok kiváltságai maradtak. Most azokat az eseteket elevenítem fel, amikor egy konstruktőr autóit egy szezonon belül három versenyző is győzelemre vezette.

A világbajnokság történetében (a bajnokságon kívüli futamokat nem vizsgálom) mindössze hat olyan szezon volt, amikor adott konstruktőr (nem csapat!) autóit egy évben hárman is az első helyre kormányozták.

1951: Alfa Romeo

A világbajnokság első két évét az Alfa Romeo és a három F: Farina, Fangio és Fagioli uralták, 1950-ben Farina, egy évvel később Fangio lett világbajnok. Fagioli az első évben megszerezte a bronzérmet, de '51-ben már nem kapott állandó ülést, csak a Francia Nagydíjon jutott lehetőséghez. A reimsi futamon Fangio autója korán lerobbant, így amikor Fagioli a boxba hajtott tankolni, kiparancsolták Alfájából, amit Fangio kapott meg és meg is nyerte vele a versenyt. Fagioli a másik autóval bejött 11-nek, de mivel a győztes autót ő is vezette, Fangio mellett őt is győztesként hirdették ki, a győzelemért járó 8 pontot elfelezték köztük. Így Luigi Fagioli úgy szerepel a statisztikákban, mint aki megnyerte utolsó világbajnoki futamát, ezáltal 1951-ben hárman is nyertek Alfa Romeoval, ugyan nem a klasszikus értelemben vett módon.

Alfa Romeo 158-asok az 1950-es Brit Nagydíj előtt

A szerencsések premier előtti vetítésen már láthatták, de a mozi és autósport rajongók többsége csak holnaptól tekintheti meg az elmúlt két év általam legjobban várt filmjét, Ron Howard Hajsza a győzelemért (Rush) című alkotását, melynek középpontjában Niki Lauda és James Hunt 1976-os világbajnoki párbaja áll. Nem biztos, hogy szerencsés a film megnézése előtt belerévedni a fordulatos szezon történéseibe, különösen ha valaki nincs tisztában a végkifejlettel, de én már rég tervbe vettem, hogy mielőtt megnézem a filmet, megírom, mi is történt 1976-ban a Formula-1-ben.

A szezont az osztrák Niki Lauda várhatta címvédőként, aki 1975-ben öt győzelmet aratva megszerezte élete első világbajnoki címét, a Ferrari pedig 11 év után visszatért a csúcsra. Csapattársa továbbra is a svájci Clay Regazzoni volt, akivel kellően ütőképes párost alkottak, hogy a Ferrari a konstruktőri címre is jó eséllyel pályázzon. Az elmúlt évben Lauda legnagyobb riválisa a kétszeres bajnok Emerson Fittipaldi volt, aki önként derékba törte karrierjét, mikor a McLarent otthagyta, hogy a bátyjával alapított Copersucar-Fittipaldi csapatnál versenyezhessen. A wokingiak így az inkább túra- és sportautókkal vitézkedő Jochen Mass mellé leigazolták a ’75-ös Holland Nagydíjon a Hesketh-tel meglepetésgyőzelmet arató James Huntot. Hunt tökéletesen illett a nagyvilági életet élő Lord Hesketh csapatába, bár tehetségét senki nem vitatta, mégis inkább a playboy életvitelével vált híressé.

Megtörtént a bejelentés, amire sokan vártak: Kimi Räikkönen jövőre visszatér a Ferrarihoz, ahol 2007-ben eddigi egyetlen világbajnoki címét nyerte.

Azután, hogy a Red Bull az F1-ből visszavonuló Mark Webber helyére Daniel Ricciardot szerződtette, megnőtt az esélye annak, hogy a Lotus teljesítményével nem teljesen elégedett finn visszatér a Ferrarihoz. Tegnap Felipe Massa bejelentette, hogy nyolc év után búcsút int a maranelloiaknak, innentől pedig már csak az volt kérdéses, hogy az olaszok megállapodtak legutóbbi bajnokukkal vagy az év végén a Saubert elhagyó Nico Hülkenberg lesz jövőre Fernando Alonso csapattársa. Nos, az előbbi vált valóra, Räikkönen 1+1 évre írt alá, így pedig összeáll a jelenlegi Formula 1 legerősebb pilótapárosa. Kérdés, a Ferrari képes lesz-e a pilótáihoz méltó autót építeni jövőre?

Két hét alatt hatalmasat fordult a világ, bár Michael Schumacher bizakodó brazíliai nyilatkozata után sejthető volt, hogy az Oscar Alfredo Gálvez pályán a vörösök közelebb lesznek a McLarenekhez mint az első két futamon voltak. Az előrelépéshez nagyban hozzájárult a Goodyear is, az amerikai gyártó új, kicsivel szélesebb gumikat vitt Argentínába, de a Ferrari így is eggyel több kiállással kellett hogy számoljon, mint a McLaren. Ha hozzávesszük, hogy Mika Häkkinennek az egész versenynaptárban ez a pálya feküdt legkevésbé, akkor minden adott volt, hogy a Ferrari végre megszoríthassa a wokingi csapatot.

Mindazonáltal az időmérőn még nem látszott, hogy a Ferrari jelentősen előrelépett, Coulthard négy tizedet adott Schumachernek, csapattársának pedig közel nyolc tizedet, Häkkinennek tényleg nem ez volt a kedvenc pályája. Mögülük Irvine, Ralf Schumacher és a két Williams rajtolhatott.

A McLarenek szokás szerint kiválóan jöttek el a rajtnál, Häkkinen megelőzte Schumachert, Frentzen pedig Irvine-t, Villeneuve előrelépett a hatodik helyre, miközben Ralf Schumacher négy helyet bukva már csak kilencedik volt. Jean Alesi a Sauberrel a tizenegyedik helyről katapultált a hetedikre, rá érdemes volt odafigyelni ezen a délutánon.

Hamar kiderült, hogy a Ferrari nem akar asszisztálni az újabb kettős McLaren-sikerhez, a második körben Schumacher visszavette Häkkinentől a második helyet, Irvine pedig visszaelőzte Frentzent, aki mellett egy körrel később csapattársa is elment. Schumacher eközben agresszíven zárkózott fel a vezető Coulthardra, az ötödik körben már lőtávolságba ért, amikor a skót hibázott, a 6-os kanyarban lecsúszott az ívről, a ferraris pedig beszúrt mellé, de Coulthard becsukta az ajtót és összeakadtak. A csetepaténak a mclarenes itta meg a levét, megpördült és visszaesett a hatodik helyre, Schumacher átvette a vezetést. Pontszerző helyen ekkor Schumacher, Häkkinen, Irvine, Villeneuve, Alesi és Coulthard állt. A Ferrari kétszeres bajnoka pokoli tempót diktált, körönként egy másodpercet adott Häkkinennek, az egyenetlen argentin aszfalton nagyon látványosak voltak a pattogó, szikrázó versenyautók.

Három héttel a szezonnyitó után úgy folytatódott az 1998-as szezon, ahogy Melbourne-ben abbamaradt, a McLaren-Mercedesek fölényesen uralták az interlagosi pályát is. Mika Häkkinen ismét az első rajtkockából indulhatott, de ezúttal csapattársának is bő hat tizedet adott, a harmadik Frentzen pedig már egy másodpercen kívül volt a pole időhöz képest.

Egy kiállással számolva a két McLaren a keményebb Bridgestone gumikon rajtolt, hasonlóan gondolkodtak a Benettonnál is, de a Goodyear csapatai kénytelenek voltak eggyel több kiállással számolni, hogy bevethessék a gyorsabb lágy abroncsokat. A McLarenek jól kapták el a rajtot, a negyedikként induló Schumacher viszont bukott két pozíciót az első kanyarban. Öccsének sem kezdődött jól a vasárnap délutánja, néhány kanyar után kipördült és a kavicságyban ragadt. Az első kör végére Schumacher visszaelőzte Wurzot, pár körrel később pedig Irvine is elengedte, így megindulhatott Frentzen után.

Érdemi esemény nem történt az élmezőnyben egészen az első kiállásokig: Schumacher a 26. kör végén kezdte a kerékcseréket, erre azonnal reagált a Williams és kihívták Frentzent, a Ferrari pedig megejtette Irvine kiállását is. A lehető leggyorsabb reakció ellenére a címvédő alakulat elkésett, Schumacher megelőzte honfitársát. A két német a 6-7. helyre jött vissza, Fisichellán hamar átrágták magukat, Villeneuve kerékcseréje után pedig már csak Wurz választotta el őket a McLarenektől, habár a vezető duó befogására ekkor már reális esélyük nem volt.

Közeleg a Brit Nagydíj, így ideje bepótolnom a Kanadai Nagydíj elmaradt posztját. A Pirelli elvileg nem vethette be élesben a pénteki szabadedzéseken kipróbált új, tartósabb abroncsait, a gumikat kemény igénybevételnek kitevő montreali pályán mégis jelentősen javult a tartósságuk. Ahogy az sejthető volt, a Red Bull profitált belőle a legtöbbet, Vettel a pole-t és a futamgyőzelmet is zavartalanul szerezte meg, ezzel ő az első pilóta aki idén már háromszor is elérte a dobogó legfelső fokát. Az időmérőmenő Mercedesek is jobban bírták a futamot, de a győzelemre nem volt esélyük, ahogy a Ferrarinak sem sok, pedig pénteken még mindenki őket tartotta a futam toronymagas esélyeseinek. Vettel mellé Alonso és Hamilton állhatott fel a pódiumra, a további pontszerző helyeken a sorrend Webber, Rosberg, Vergne, di Resta, a nagyot küzdő Massa, Räikkönen és Sutil volt. Az esős időmérőn a bravúros harmadik helyet megszerző Valtteri Bottas a száraz futamon a 14. helyig csúszott vissza.

A hétvégére készülve, a neves Autosport magazin hasonló listája alapján én is összeállítottam a Le Mans-i 24 órás versenyen valaha rajthoz állt autók közül az 50 kedvencemet tartalmazó listát, amit a szombati rajtig hátralévő öt hat napon tízesével közlök. A lista elkészítése során egyetlen kritériumot vettem figyelembe: az autónak legalább egyszer rajthoz kellett állnia Le Mans-ban, de sem a helyezések, sem az innovatív megoldások nem befolyásolták az egyes típusok helyezését.

10. BMW 3.0 CSL

A csillagok szerencsés együttállásának köszönhetően a korabeli közönség a Le Mans-i 24 óráson is megcsodálhatta a hetvenes évek legjobb és talán legszebb túraautóját. 1972-ben jelentősen változtak a szabályok, túraautók is indulhattak a sportkocsi versenyeken, így Le Mans-ban is, a BMW pedig komolyan vette a lehetőséget és előbb a klasszikus 3.0 CSL-t, majd a Gr.5-ös 3.5-öt és 3.0 Turbót is elvitte Franciaországba. Amíg a túrakocsik között értékelték őket, nem nagyon ért senki a közelükbe, a Porsche 935 viszont már túl nagy falat volt, így a '76-os próbálkozás után nem indultak az autók gyári színekben, érdekes módon a legjobb eredményt - összetett 8. hely - egy évvel később, egy privát 3.0 CSL érte el.