Forma.Túra.Rali.


Nagy éve van a Toyotának

2019. január 18. - eszgbr

Az elmúlt 12 hónapban a Toyota három fronton is jelentős sikereket könyvelhetett el.

Júniusban hosszú próbálkozás után végre sikerült győzniük a Le Mans-i 24 óráson és jelenleg is magabiztosan vezetik a hosszútávú világbajnokság (WEC) pontversenyét.

toyota2018lemans.jpg

Novemberben véget ért a rali-világbajnokság (WRC), a Toyota pedig egy évvel a visszatérése után már konstruktőri világbajnoki címet ünnepelhetett. Az észt Ott Tänak az utolsó futamig esélyes volt az egyéni bajnoki címre, végül harmadikként zárt.

toyota2018wrc.jpg

Tegnap pedig a Peruban rendezett Dakar-ralin is felért a csúcsra a japán márka, Nasser Al-Attiyah révén. A Toyota első győzelmét szerezte az autós kategóriában, míg a katarinak ez már a harmadik elsősége.

toyota2019dakar.jpg

WRC szezonértékelő 2017

Egy hete a már tét nélküli ausztráliai fordulóval véget ért a 2017-es rali-világbajnokság. Ha csak a végeredményt nézzük, nem okoz komoly meglepetést, hogy Sébastien Ogier zsinórban ötödször végzett a pontvadászat élén, ám a látszat nem is állhatna messzebb a valóságtól. Kiemelkedően izgalmas és fordulatos év van mögöttünk, tekintsük át a versenyzők és a csapatok szemszögéből!

wrc-2017.jpg

A 2017-es év rengeteg változást hozott, amelyek jelentősen hozzájárultak, hogy az utóbbi másfél évtized talán legizgalmasabb világbajnokságát láthattuk idén. Kiszállt az elmúlt négy évben nyomasztó fölénnyel bíró Volkswagen, pedig már készen állt az új Polo WRC. Az FIA új technikai szabályokat vezetett be a WRC kategóriában, melyek célja hasonló volt, mint a Forma-1-ben: erősebb, gyorsabb, látványosabb és agresszívebb versenyautók megalkotása.

Szerencsére egyik gyártó sem tudott jelentősen ellépni a többitől, úgy vághattunk neki az idénynek, hogy mind a négy márka esélyes a futamgyőzelemre. Az első négy verseny után négy különböző győztesnek örülhettünk.

A szabályalkotók megtartották a 2011 óta használt 1,6 literes sornégyes turbómotorokat, de a 33 mm-es turbószűkítő helyett 36 mm-est engedélyeztek, a 2,5 baros maximális turbónyomás megtartása mellett. Az új WRC-k teljesítménye így 300-ról 380 lóerőre nőtt, nagyjából a WTCC-ben használt TC1-es autók teljesítményének szintjére. Az autók tömegéből lecsíptek 25 kg-ot. 2010 után újra engedélyezett az aktív központi differenciálmű használata. A látványosabb megjelenésről és a fokozott leszorítóerőről a nagyobb hátsószárny, első kötény és sárvédők gondoskodnak, illetve a diffúzorra vonatkozó szabályozáson is lazítottak.

Mielőtt rátérnék a csapatokra és versenyzőkre, hadd ejtsek pár szót a konstruktőri pontversenyről. Régóta szúrta a szemem a gyártók bajnokságának pontozása, korábban már kifejtettem miért. Idén végre kidobták az elmúlt években használt rendszert, most, hogy van három teljes értékű és egy de facto gyári csapat, megint lehet rendes pontozást alkalmazni. Egy gyári csapat köteles minimum két, maximum három autót indítani minden versenyen, az év közepén ott tartottunk, hogy a hármat ki is használta minden gyártó. Konstruktőri pontot csak ők szerezhetnek, minden márkától csak a két legjobb helyezést veszik figyelembe, a privát csapatok eredményei nem számítanak a pontversenyben.

Ezek után nézzük a konstruktőröket és a versenyzőket a pontversenyben elért helyezésük sorrendjében:

Tovább

A C-csoport története III.: 3,5 literes motorok és hanyatlás

1982 és 1990 között példátlan népszerűségre tett szert a sportkocsi versenyzés. A laza szabályozás kiváló versenyekhez vezetett, a nagy autógyártók pedig sorra építették C-csoportos versenygépeiket. Porsche, Ford, Lancia, Jaguar, Aston Martin, Mercedes, Toyota, Mazda, Nissan - ezek a márkák mind rajthoz álltak a világbajnokságon vagy legalább Le Mans-ban. A versenyautók tömött lelátók előtt száguldottak, a nézők özönlöttek a futamokra, a sportág népszerűsége pedig már a Formula-1-éhez közelített.

autopolis_1991.jpgA C-csoport utolsó éveiben a Jaguar és a Peugeot játszotta a főszerepet

A C-csoport sikerének kulcsa abban rejlett, hogy a szabályalkotók nem a motorok felől közelítették meg a teljesítmény kordában tartását, hanem a versenyek alatt felhasználható üzemanyag mennyiségét korlátozták. A konstruktőrök olyan erőforrást használtak, amilyet akartak, legfeljebb a rendelkezésre álló üzemanyag nem volt elég a győzelemhez.

Ennek ellenére 1989-ben az FIA bejelentette, hogy 1991-től a sportkocsi vb is áttér a 3,5 literes szívómotorokra, amiket a Forma-1-ben már 1987 óta használtak, a turbómotorok '89-es betiltásától kezdve pedig a kizárólagos erőforrásnak számítottak. A döntésben nagy szerepe volt az FIA akkori alelnökének, Bernie Ecclestone-nak, aki ha nem is akarta bedönteni a sportkocsi vb-t, nem bánta volna, ha az abban érdekelt gyártók a Forma-1 felé fordulnak. Az alapötlet az volt, hogy ha mindkét sorozatban hasonló motorokat használnak, akkor a gyártók részt vehetnek mindkettőben és ebből mindenki csak profitálhat. A valóság azonban nagyon távol állt ettől...

A továbbiak előtt érdemes elolvasni az előző két bejegyzést, itt és itt.

Tovább

A 40 kedvenc raliautóm: 1-10

Régi adósságomat törlesztem. Négy évvel ezelőtt elindítottam egy minisorozatot, amiben minden idők negyven legjobb raliautóját akartam bemutatni, de az első tízet felölelő poszt után rá kellett jönnöm, hogy ennek nem sok értelme van a folyamatosan változó eredmények miatt. Ehelyett úgy döntöttem, a negyven kedvenc raliautómat mutatom be.

10. Ford Escort RS Cosworth

escort_rs_cosworth.jpg

Habár elődei sikerét nem tudta megismételni (nem nyerte meg a vb-t), az Escort RS Cosworth mégis a kilencvenes évek megkerülhetetlen típusa lett. Az ember nem nagyon tudott kinyitni úgy egy autós újságot, hogy egy tesztben, verseny összefoglalóban vagy reklámban ne tűnt volna fel a rali vagy az utcai változata. A különleges hátsó spoiler mágnesként vonzotta a tekinteteket, a korszak egyik legvagányabb kocsija volt a Cossie.

Tovább

A 40 kedvenc raliautóm: 21-30

Régi adósságomat törlesztem. Négy évvel ezelőtt elindítottam egy minisorozatot, amiben minden idők negyven legjobb raliautóját akartam bemutatni, de az első tízet felölelő poszt után rá kellett jönnöm, hogy ennek nem sok értelme van a folyamatosan változó eredmények miatt. Ehelyett úgy döntöttem, a negyven kedvenc raliautómat mutatom be.

30. Lada VFTS

lada_vfts_budai.jpg

A Ladák a mai napig nagy népszerűségnek örvendenek a hazai ralipályákon, egyszerű, őszinte hátsókerekes jószágok, amikkel látványosan lehet versenyezni. A csúcsot a VFTS-ek jelentették, még ha itthon az eredeti gyári VFTS ritka is volt, mint a fehér holló, szinte mindegyiket házilag rakták össze. Az eredeti 2105 alapú VFTS-ek Vilniusban, a legendás Stasys Brundza műhelyében készültek és bár a nyugati B-csoportos technikákkal nemigen vették fel a versenyt, a KGST országokban és Észak-Európában népszerűek voltak. Itt jegyezném meg: a VFTS eredetileg nem a Vilnius Fabrik Tuning Sport rövidítése, hanem a Vilnyusskaya Fabrika Transportnykh Sredstv-é.

Tovább

2015 legjobb csatái a WEC-ben

Úgy gondoltam az évet az idei kedvenc autósportos jelenetsorommal zárom, ez pedig nem más, mint Mark Webber és Marcel Fässler éjszakai csörtéje Le Mans-ból. Attól, ahogy oda-vissza előzgették egymást, autóikat zseniálisan átfűzve a lassabb gépek során, valószínűleg mindenki a karfát markolászta.

De közben eszembe jutott Silverstone és Spa, plusz még találtam pár klassz videót, amiket muszáj megosztanom, úgyhogy egy egész válogatás kerekedett a bejegyzésből. Parádés autóversenyzés a tovább mögött:

Tovább

A legjobb, aki soha nem nyerte meg Le Mans-t

Bob Wollek kétségkívül a legjobb versenyző volt a Le Mans-i 24 órás történetében, aki soha nem nyerte meg a versenyt. Nem kevesebb, mint harminc alkalommal indult, csak a franciák másik legendája, Henri Pescarolo állt rajthoz többször, de amíg Pesca négyszer nyert, addig Wolleknek meg kellett elégednie a második hellyel. Ezúttal az ő autói közül válogattam.

1968_alpine_a210.jpg

FENT: Wollek sportpályafutását nem autóversenyzőként, hanem alpesi sízőként kezdte és a francia válogatott reménységeként három aranyérmet nyert az 1966-os téli Universiadén. A grenoble-i olimpiára készülve azonban megsérült és fel kellett hagynia a versenyszerű síeléssel. Figyelmét az autósport felé fordítva elindult az 1968-as Alpine Trophy Le Mans versenyen és nyert, ezzel pedig megkapta a lehetőséget, hogy egy Alpine-Renault A210-essel részt vegyen az az évi 24 óráson. Kiválóan sikerült a debütálás, összetettben a 11., kategóriájukban pedig a második helyen végeztek Christian Ethuinnal. Egy évvel később már a gyári Alpine csapatban versenyzett.

LENT: Az Alpine-os lehetőségek után három évig nem állt rajthoz Le Mans-ban, '73-ban viszont már a címvédő Matrához hívták. Két évig versenyzett az MS670B-vel, de egyszer sem bírta végig az autója a 24 órás kihívást, pedig potenciál volt a gépben, hiszen Pescarolo és Larrousse mindkét évben győzött vele.

1973_matra_ms670b.jpg

Tovább

Group 5>> Dome Toyota Celica Turbo & Corolla G5

A hetvenes évek legvégén Japánban is elindult egy nemzeti Group 5 bajnokság, a Fuji Super Silhouette Series. Az első szezonban Tacsi Nobuhide és a TOM'S istálló a Németországból vásárolt Toyota Celica LB Turbóval indult, de az autó nem volt elég ütőképes a bajnoki cím elhódításához. Az 1980-as szezonra a Dome-mal közösen új autót építettek, az aktuális Celica alapjain, később pedig egy Corolla alapú versenyautó képében folytatták az együttműködést.

Dome Celica Turbo

dome_celica80.jpgDome Toyota Celica Turbo

A Super Silhouette Series 1979 és 1983 között futott Japánban a Fuji Grand Championship Series részeként és az Európában akkor már elterjedt FIA Group 5 szabályok szerint épített versenyautókat nevezhették a sorozatba. Tacsi Nobuhide a Schnitzer által fejlesztett Celicával egy győzelmet ugyan aratott 1979-ben, de ahhoz, hogy versenyképes maradjon, szüksége volt egy modernebb konstrukcióra. A kocsi vázát és karosszériáját a Dome fejlesztette, a háromajtós Celica RA40-ből csak a szabályok által minimálisan előírt részeket tartották meg. Az autóba az Celica LB Turbóból származó 2090 cm³-es, 560 lóerős sornégyes motort szerelték, az ötsebességes váltót a Getrag szállította.

Tovább

Group 5>> Toyota Celica LB Turbo

A DRM két liter feletti divíziójára 1976 után gyakran hivatkozok úgy, mint egy Porsche márkakupára, ami nem is áll messze a valóságtól, a Zakspeed Capri felbukkanásáig nem volt méltó ellenfele a 935-nek. Ez viszont nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lett volna konkurenciája. A magának BMW-kkel hírnevet szerző Schnitzer rögtön a Group 5 szabályok németországi bevezetése után elkezdett fejleszteni egy versenyautót, de meglepetésre nem egy hazai modell, hanem a Toyota Celica alapjain.

celicalb78_stommelen_nurburgring.jpgRolf Stommelen, Nürburgring, 1978

Az új versenygép alapját a kifutó első generációs, A20 kódjelű Celica, annak is a háromajtós Liftback változata adta. Az autóba a 18R-G erőforrás 2090 cm³-re fúrt változata került, a Schnitzer pedig egyedi 16 szelepes hengerfejet is tervezett hozzá. Ahogy a korabeli német versenyautóknál megszokott volt, ez a motor is Kugelfischer befecskendezést és egy darab KKK turbófeltöltőt kapott, a teljesítménye így elérte az 560 lóerőt. A Group 5 szabályok adta lehetőséget kihasználva jelentősen átépítették a karosszériát is, különös tekintettel az autó orrára, sárvédő szélesítéseire és a hátsó szárnyra.

A motor méretéből adódóan az autót a DRM (Deutsche Rennsport Meisterschaft) 2 liter feletti divíziójába nevezhették, ahol gyakorlatilag az egyetlen komolyan vehető nem porschés indulónak számított. Az autót a Schnitzer főszponzora, a Rodenstock mellett a Toyota Deutschland is támogatta, ennek ellenére csak egy autót indított a csapat, amely közben a Divízió II-ben is rajthoz állt két BMW 2002 Turbóval.

Tovább